„A lélek előrébb van, mint a test” – Krisztina Kováč története

– Fel tudod még idézni a baleset pillanatait?
– Tíz éves voltam. A barátnőmmel játszottunk, amikor egy gyertya elkapta a műszálas blúzomat, ami pillanatok alatt rám égett. A barátnőm megijedt és elfutott, végül a szomszédban lakó fogorvos talált rám és mentett meg. Az igazi baj azzal kezdődött, hogy nem kerültem rögtön a megfelelő helyre.

Egy hétig feküdtem kórházban Galántán lázasan, belilult szájjal, megégett testtel, és megfelelő kezelés nélkül. Az orvosok pedig arra kérték a szüleimet, búcsúzzanak el tőlem.

– Szerencsére, bár talán az utolsó pillanatban, Pozsonyba kerültél, ahol végül megfelelően elláttak.
– Mentőautóval vittek át, és amikor rám néztek, azt hitték, aznap történt a baleset. Közölték, hogy már csak óráim vannak hátra, ezért cselekedni kell. Fájdalomcsillapítás nélkül szedték ki a kötszereket a megégett részekből, több helyen még ma is jól láthatóak a jellegzetes kocka minták. Hatalmas fájdalmat éltem át, mindenki megrémült körülöttem. Majd ezután jöttek a kritikus órák, melyekben eldől, hogy életben maradok-e. A műtét során azonban a szervezetem úgy döntött, feladja: beállt a klinikai halál, de valahogy mégis az életet választottam – visszatértem a műtőasztalra.

Krisztina testének 38% égett meg a balesetben: a nyaka, a jobb karja, a mellkasa, a hátának és csípőjének egy része, tehát gyakorlatilag az egész jobb oldala. A kórházban töltött idő alatt nem is volt rajta olyan felület, ami ne lett volna bekötve egyrészt az égések, másrészt a bőrátültetések miatt. A sérült területekre ugyanis többek között a lábáról transzplantáltak át a bőrt.

– Harminchárom plasztikai műtéten vagyok túl, de még most is vannak hiányosságaim. A vállamat például nem érzem, a nyakam, amit tizenötször operáltak, folyamatosan húzódik, nem nyúlik rajta a bőr annyira, mint kellene – a helyi templom kupolájára például nem tudok felnézni. Egy ideig komoly diétát kellett tartanom, de most sem szabad például híznom, mert a bőröm nem rugalmas, akár el is szakadhat. A jobb karom sem tökéletes, körülbelül 5 cm-rel rövidebb, mint a másik. Más területen is voltak nehézségeim: amikor teherbe estem, meg kellett beszélnem a sebészemmel a részleteket. Mindössze 9 kg-ot híztam a várandósság alatt, és mivel a jobb oldalon nem volt hely, a baloldalra húzódva fejlődött a kislányom, aki 2,5 kg-mal született természetes módon.

Kép

Krisztina Kováč

– Hogyan birkóztál meg a gyógyulás lelki részével? Kik voltak azok, akik segítettek, támogattak ebben?
– Édesanyám és a sebészem mindvégig mellettem álltak, a legnehezebb pillanatokban is, például amikor megértettem, hogy az égési hegek sosem múlnak el. Gyerekként ugyanis azt vártam, hogy gyógyuljanak be a sebek, főleg, hogy a kórházban is azzal nyugtattak, újra szép lesz a bőröm.

Most már tudom, hogy csak erőt akartak adni nekem a gyógyuláshoz, és talán pont emiatt sikerült a sok műtétet, kezelést, és a lábadozási időszakot végigcsinálnom.

Persze voltak összeomlásaim, pszichológusokhoz jártam, ennek ellenére borzasztó nehéz volt minden. El voltam keseredve és csúnyának tartottam magam. Egy nap az orvosom rémisztő fotókat tett elém: frissen műtött gyerektest, vér, sebek mindenütt. Elsírtam magam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy akkori önmagamat látom. Akkor, már kamaszként értettem meg mindent, és másként kezdtem tekinteni arra, aki a tükörből visszaköszönt rám.

– Biztosan ijesztő visszagondolni arra, ami veled történt, főleg, hogy már neked is van egy lányod.
– Utólag szülőként látom, hogy ez mennyire fájdalmas lehetett az édesanyámnak és az édesapámnak, de nekem is az volt, hiszen csak egy ablakon keresztül láthattam őket… Nem ölelhettük meg egymást, nem érezhettem az illatukat, az otthonról érkező illatokat. Gyerekként olyat tapasztaltam meg, amitől mindenki fél, és a legtöbben (szerencsére) sohasem élnek át. Velem megtörtént – de úgy érzem, megerősített, és segített abban, hogy jobban becsüljem a belső értékeimet. Sajnálom, hogy oly sok évig nem szerettem magam, de a léleknek több gyógyulási időre van szüksége.

Kép

Krisztina Kováč

– Az, ami veled történt, hatással volt arra, milyen karriert választasz magadnak?
– Mivel az életem egy részét - az első évet teljesen, de a tízes és húszas éveim nagyját is - kórházban töltöttem, az egészségügyben szerettem volna dolgozni, nővérként. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan takarjam el az emberek, és persze önmagam elől a hegeket. Így jött szóba a divatszakma.

Varrónő, majd divattervező lettem, azzal a céllal, hogy megégett, csonkított embereknek tervezzek ruhákat. Közel tíz évig dolgoztam ezen a területen, majd a pszichológia felé mozdultam, végül a fotózásban teljesedtem ki.

Utóbbi kettő jól megfér egymás mellett, hiszen az egyik a belsőről, a másik a külsőről szól. Szeretek a fotómodelljeimmel dolgozni, ők pedig tisztelnek engem. Megesik, hogy önbizalmat tudok nekik adni a történetemmel.

Rögös volt az út elfogadásig, hiszen Krisztina a baleset 25. évfordulóján, 35 évesen kezdte el érezni, hogy komoly változáson megy keresztül. Pestre került, egyetemre járt, a környezetváltozás és az élmények pedig rádöbbentették arra, hogy értékes ember, és a legjobb, amit tehet, hogy szereti és elfogadja magát. Ennyi év kellett ahhoz, hogy megbékéljen a múltbéli eseményekkel.

– Ma már merem vállalni a külsőm, és az sem okoz gondot, hogy rövid ujjú pólót vagy nyári ruhát vegyek fel, sőt a strandra is szívesen kimegyek. Korábban ez nem így volt. Tavasztól őszig depressziós voltam, hosszú ujjú garbóban jártam 30 fokban is. Nagyon sok negatív visszajelzést kaptam, és sajnos kapok még ma is, mert az emberek megijednek attól, amit látnak, és nem tudják hogyan kezelni. Annyira a külsőségek kerültek a középpontba, hogy sokan elfeledkeznek magukról és csak bámulnak. Van, amikor a tizenkét éves lányom szól rájuk. Rengeteg történetem van az el nem fogadással kapcsolatban, előfordult, hogy kiküldtek a medencéből, de ma is összesúgnak a hátam mögött a strandon felnőttek és gyerekek egyaránt. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy „Neked krokodilbőröd van”, de megtörtént, hogy azt hitték nem igazi hegek, csupán tetoválás, és még tetszett is nekik. Vegyesek a visszajelzések, amit megértek, néha mégis az a reakcióm, hogy mélyen belenézek mások szemébe, mert annyira zavar, ahogy megfeledkeznek magukról. Nem baj, ha szemlélnek, az viszont nem mindegy, milyen módon. Azt látom, hogy az emberek nagyon pörgős életet élnek, önértékelési gondokkal küzdenek, és nem tudják értékelni azt, amijük van.

Pedig jó lenne tudni, hogy a lélek előrébb van, mint a test. Engem a velem történtek tanítottak meg arra, hogy semmin sem érdemes keseregni.

– Csak rád kell nézni, és látszik, hogy nagyobb önbizalommal rendelkezel, mint az átlagos nők.
– Ezt mind a tapasztalataimnak „köszönhetem”. Nagyon érdekes, de rengeteg nő az irigyem. Sokan nem értik, hogyan tudok ennyire pozitív lenni, és nem is tudják elfogadni, hogy jóban vagyok önmagammal. Mindennek a kulcsa a lelki béke és az elfogadás. Kibékültem önmagammal, és minden heget a testemen szépséghibának fogok fel. Ezzel a nőtársaimat is szeretném biztatni: szerethetjük önmagunkat a hibáinkkal együtt is. Sok munkám van abban, aki most vagyok, és tudom, hogy más ember lennék, ha nem történik meg mindaz, ami megtörtént.