Hivatásunk, a másik „nagy Ő” – Három ember, különös életúttal

Hekler Melinda, akinek az énekhangját is veszélyeztették a lehúzó kritikák

– Általános iskolai, majd gimnáziumi éveidet is végigkísérte az éneklés iránti rajongásod. Tanáraid is a zenei pályára biztattak. Az érettségi után mégis az ELTE magyar-kommunikáció szakán folytattad tanulmányaidat.
– Akkoriban volt egy rögeszmém, hogy nálam a tanulás rovására semmi nem mehet, azaz ebből nem lehet lejjebb adni a „művészkedés” javára. Emelt szinten érettségiztem, letettem három nyelvvizsgát is. Mégis szerettem volna egy fenékkel két lovat megülni. A gimnázium utolsó évében főszerepet kaptam egy debreceni színtársulatnál, „A padlás” című musicalban. Cseke Péter, a rendező biztatott, hogy menjek el a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is felvételizni. Mivel nem kerültem be, elkezdtem járni az Operettszínház stúdiójába, és ezzel párhuzamosan az ELTE-re. Harmadik próbálkozásra felvettek a Színművészetire, ott is hagytam az Operettszínházat, ám a kommunikáció szakot is folytattam az ELTE-n.

– Elvégezted az öt évet a zenés színész szakon, és közben kommunikációból is diplomát szereztél. Gondolom, rengeteget tanultál ez idő alatt. Óriási elszántság kellett, hogy háromszor is felvételizz a Színműre, nem beszélve arról, hogy végig is csináld. Majd egyszer csak úgy döntöttél, elég, otthagyod a színészetet. Hogyan jutottál el erre a pontra?
– A diploma megszerzése után egy évet dolgoztam színészként a Szegedi Nemzeti Színházban, miközben egy pszichológus segítségével végzett önismereti munka segített rájönni, mit érzek mélyen ezzel kapcsolatban. Előtte az öt év nagyon küzdelmes volt a Színműn. Prózai színészként sok kudarcélményem volt, szinte csak az éneklés miatt tartottam ki ennyi ideig, meg hát sokáig azzal áltattam magam, hogy ha ide felvettek több szász jelentkező közül, biztosan azért történt, mert valóban ez az én pályám.

Ugyanakkor nagyon rosszul hatottak rám a lehúzó, sokszor megalázó kritikák, amiket az ottani tanáraimtól kaptam, és ez a megtört lelkiállapot az énekhangomat is veszélyeztette. Azóta sok erőfeszítést igényelt visszaszerezni és továbbfejleszteni.

Különféle külföldi mesterkurzusokon megtapasztaltam olyan hozzáállást is a tanításban, ami nem arról szól, hogy rosszul kell érezni magunkat, ha valami egyelőre még nem megy. Jelenlegi tanárnőmnél, Váradi Zita énekművésznél is úgy tanulok, hogy mindketten tudjuk: a jó hangulatom és az önbizalmam megőrzése kulcsfontosságú.

Kép

Hekler Melinda

Amikor eldöntöttem, hogy nem állok sorba újabb színészi szerepért, kapóra jött a másik diploma: újságírói munkát ajánlottak nekem. Jelenleg is elsősorban ebből élek, de mellette kórusban és esküvőkön is énekelek, és már tudom, hogy a legerősebb vágy bennem: szólistaként, operaénekesként állni a színpadon. Most már bízom a tehetségemben, a színházba pedig azóta se vágyom vissza.

Gáspár Álmos, aki máshogy képzelte el az ausztriai zeneoktatást

– Gitártanári diplomát szereztél Győrben, majd a Felvidéken kezdted meg a pedagógusi pályádat. Három év után Ausztriába költöztél, ott folytattad a gitártanítást. Miért váltottál?
– Szlovákiában ki tudtam bontakozni tanárként, szerettem tanítani, jó kapcsolatban voltam a növendékeimmel és sikereket értem el velük. Ám beláttam, hogy ha biztonságosabb anyagi háttérrel szeretnék rendelkezni, Ausztriában erre jóval nagyobb esélyem van. Ugyanakkor ennek ára volt. Tapasztalatom szerint Ausztriában máshová helyeződik a zenetanításban a fókusz, ami miatt fokozatosan alábbhagyott a motivációm, nem tudtam úgy kiteljesedni benne, mint korábban.

– Mi ez a különbség az osztrák zenepedagógiában, ami miatt ennyire korlátozva érezted magad?
– Kint elsődleges cél, hogy jó hangulatban teljen a zeneóra – amivel én is egyetértek, de amikor felhívtam a figyelmet arra, hogy a fejlődés érdekében rendszeresen energiát kell fektetni a gyakorlásba, arra már kevésbé kaptam pozitív reakciókat a szülők és az iskolavezetés részéről. Túl sok elfoglaltságot, más különórákat helyeztek a hangszertanulás elé, márpedig a kellő odaszánás nélkül elmarad az öröm, siker, az igazi zenei élmény is. Négy év alatt rájöttem, hogy ahogyan én elképzelem a növendékek zenei nevelését, azt kint nem tudom elfogadtatni. Elkezdtem a közgazdaságtan alapképzést, amelyet befejezve hazaköltöztem Magyarországra. A jelenlegi projektmenedzseri állásomat az új diplomámnak köszönhetően kaptam meg.

Kép

Gáspár Álmos

– Most mégis beiratkoztál a Károli Gáspár Református Egyetemre, pszichológia szakra, miután már elvégeztél egy coachképzést is. Amikor elkezdted a közgazdászképzést, tudtad, hogy ez sokkal inkább egy megélhetést segítő eszköz, mintsem a hivatásod?
– Teljes mértékben.

Fokozatosan rájöttem, hogy emberekkel szeretek igazán foglalkozni. Segíteni szeretném őket a bennük rejlő lehetőségek kibontakozásában, a kihívásokkal való megküzdésben.

– Ezek jellemzőek a saját életpályád alakítására is, illetve a tanítás maga is erről szól.
– Akkor tudatosodtak bennem ezek az ambíciók és ez az elhivatottság, amikor hazaköltözve elkezdtem a saját önismereti munkámat egy pszichológusnál. Összeállt a kép, mi vonz, és miben tudnám a leginkább kibontakoztatni a képességeimet.

Horváth Csaba, aki meglépte azt, amire a legtöbb férfi csak vágyakozik

– Közgazdaságtanból szereztél diplomát, a médiában dolgoztál 23 évig, és nemrég készült el a saját asztalosműhelyed, ahol több éves szakmai tapasztalattal a hátad mögött végre elindíthatod a saját vállalkozásodat. Azt hiszem, az összefüggésekre csak te tudsz rávilágítani.
– Az érettségi után jöttem rá, hogy nagyon érdekel a közgazdaság-tudomány, bár elképzelésem még nem volt arról, hogy a diplomával hol szeretnék elhelyezkedni. A tanulmányaim mellett munkát kerestem. Egy barátom ajánlotta a Nemzeti Sport hirdetésfelület-értékesítői (sales) munkakörét. Elég jól fizetett, és a rugalmas munkaidő mellett tudtam tanulni. Aztán ott ragadtam. Általában ez egy stresszes munka, én mégis a kényelem miatt nem váltottam sokáig. Beletanultam, ráéreztem, hogyan lehet eljátszani a kreatívat és a magabiztosat a heti szintű számonkérések alkalmával. Megbecsülték a munkámat, amit nem szerettem kifejezetten. Mint közgazdászt nem tett próbára, inkább ösztönösen fejlesztettem ki egy „túlélési praktikatárat”.

Sokszor felmerült bennem, hogy jobb lenne valami „értelmes” tevékenységet végezni, egy értékteremtő munkát. Úgy tapasztalom, hogy ezzel a gondolattal nagyon sokan eljátszanak, akik irodai munkát végeznek, a férfiak között legalábbis ez elég általános. A legtöbb esetben azonban ez megmarad gondolati szinten.

Kép

Horváth Csaba

– Nálad mi adott még plusz motivációt?
– A keresztény értékrendem miatt nem sikerült azonosulnom a média és az értékesítés világával. Ez az ellentmondás nem oldódott fel az évek során. Azt tapasztaltam, hogy a szakmák közül férfiak számára az asztalosság a legvonzóbb választás. A fával már mindenkinek volt dolga, a fának illata van, élő anyag, nem olyan nagyon nehéz megmunkálni. Első lépésként egyéves felnőttképzés keretében elvégeztem a bútorasztalos szakiskolát. Ez egy rendkívül komolytalan képzés, csak minimális elméleti tudást ad, a szakmáról nem tanulsz meg jóformán semmit. Az iskola finanszírozásán túl 80 ezer forintot kellett fizetnem, ha műhelyt, szerszámokat akartam látni. Hozzáteszem, ezt a legtöbben nem fizették ki. Miután végeztem, igyekeztem kitanulni a szakmát: olyan asztalost kerestem, aki mellett inaskodhattam volna. Felhívtam sok asztalost, de mindenkitől jött a válasz: „Nincs nekem időm a betanításra.” Pedig én óradíjat is fizettem volna érte. Az iskolában furcsán néztek rám, amikor érdeklődtem, hol találhatnék valakit, aki segít.

Aztán hála Istennek úgy alakult, hogy megismertem Sanyi bá’-t, aki A Grund nevű szórakozóhelyen volt gondnok, főleg asztalos munkákat végzett.

Eredeti végzettsége is asztalos volt, de tüdőrák miatt bekerült a kórházba, közben a jól menő műhelyét el kellett adni, minden géppel és szerszámmal együtt. Megegyeztem vele, hogy ő tanít engem, cserébe én megteremtem az anyagi lehetőségét a közös munkának. Megvettem hát a gépeket, szerszámokat, berendeztünk A Grund alatti pincében egy műhelyt. Így dolgoztunk együtt, én este, munka után meg hétvégén mentem oda segíteni neki. Szomorúan értesültem nemrég bekövetkezett haláláról.

– Mit tanultál meg tőle?
– Bizonyos trükkökre nem tudsz rájönni magadtól, amik az igazi minőséget és nem utolsó sorban a gyorsaságot adják. Nekem így lett egy mesterem. De ez nem mindenkinek alakult ilyen jól, a legtöbben azok közül, akikkel én végeztem, nem lettek asztalosok.

– A te elszántságodra nagy szükség volt, hogy mindez így történjen?
– Az elszántság mellett fontos a Gondviselésbe vetett bizalom is. Ha meghozunk egy döntést, még mindig lehet egy csomó buktató, amire nem számítunk. Én például nem tudtam, hogy a képzés csak egy papírt ad, lényegi szakértelmet nem. Ha hiszem, hogy jó döntés hoztam meg, ami Istennek is tetsző, akkor lehet abban bízni, hogy Ő is segít.