„Magyar vagyok, csak Szlovákiában élek” – vallja a nigériai felmenőkkel is bíró Oguntoye Viktória
Nem szokványos életutat jár be Oguntoye Viktória kézilabdakapus, igaz, már a származása sem szokványos. Felvidéki magyarként Párkányban nőtt fel, de a nagypapája révén nigériai gyökerei is vannak. Eddigi élete felét töltötte Magyarországon, miután tizenöt éves korától kezdve Győrben, Érden, Dunaújvárosban, majd Debrecenben kézilabdázott. Tavaly visszatért a határ túloldalára, a dunaszerdahelyi DAC-hoz, és további csavar a történetében, hogy – mivel a magyar válogatottban nem számítottak rá – a többszöri hívásra végül rábólintva ma a szlovák nemzeti csapatot erősíti.
– Kezdjük ott, hogy milyen volt Párkányban magyar kislánynak lenni.
– Teljesen jó, hiszen magyar iskolába jártam, a barátaim is mind magyarul beszéltek. Ott ugye többségben vannak a magyarok, ha nem is olyan arányban, mint Dunaszerdahelyen, úgyhogy soha semmilyen hátrányom nem származott abból sem, hogy nem igazán beszéltem a szlovák nyelvet.
– A nigériai szál mennyire fontos az életedben?
– Őszintén szólva semennyire, mert már a félig nigériai apukám is Csehországban született, így én egy kicsit sem érzem magam afrikainak. Édesanyám felvidéki magyarként Prágában dolgozott, ott ismerkedtek meg, de ma már anyukám, az élettársa és a 14 éves húgom jelentik a családomat.
– Amikor sportolni kezdtél, miért éppen a kézilabdára esett a választásod?
– Sok választási lehetőségem nem volt, talán még kosárlabdázhattam volna, de a testnevelő tanárom pont kézilabdaedzőként is dolgozott. Vicces történet, hogy játszottunk gyerekkoromban kint az utcán, és éppen átfutottam az úttesten, amikor ő, azaz Kovács Laci bácsi majdnem elütött. Kiszállt az autójából, s mondta, hogy mi még találkozunk! És később tényleg felkeresett, hogy menjek el hozzá kézilabdázni. Így kezdődött.
Azt meg sem kérdezte, hogy milyen poszton szeretnék játszani, csak beállított a kapuba, mert magas voltam és vékony. Így aztán az is eldőlt, hogy kapus leszek.
– Győrbe hogyan kerültél?
– Még nem töltöttem be a tizenötöt, amikor sikeres felvételit tettem a győri Szent-Györgyi Albert középiskolába. Azért jelentkeztem, mert előtte a párkányi csapattal sokat jártunk Magyarországra edzőmeccsekre, kupákra, és az egyik alkalommal felhívták a figyelmünket, hogy van lehetőség Győrben továbbtanulni, ahol ugye nagyon erős a kézilabda. Ennek kapcsán döntöttem el, hogy ott szeretném folytatni. Az is motivált, hogy az egy évvel idősebb csapattársaim már megpróbálták, én pedig egy évvel később úgymond mentem utánuk, amikor már hallottam tőlük, milyen jó odajárni.
– Sokan rákérdeztek – akár csak az egzotikus külsőd miatt is –, hogy honnan érkeztél?
– Persze. Amikor mondom az embereknek a kissé bonyolultnak hangzó származásomat, mindig mosolyognak, de sosem ért még semmilyen kellemetlenség sem felvidéki magyarként, sem nigériai gyökerekkel rendelkezőként. Rá szoktak kérdezni a külsőmre, mert nyilván érdeklem azokat, akikkel megismerkedünk, de már tudom, mit kell mondanom. Bárki kérdez, nagyon szívesen válaszolok.
– S mit jelent neked határon túl születettként – és most újra ott élőként – a magyarságod?
– Tetőtől talpig magyarnak érzem magam, de fura, hogy amikor a szlovák válogatott kapuját védem, akkor száz százalékig „szlováknak kell lennem”. Tizenöt évet töltöttem el Magyarországon, szeretem az országot, kedvelem az embereket, rengeteg barátot szereztem ott. Szerettem is köztük lenni, de nemrég változásra volt szükségem, ezért tértem úgymond haza – persze ugyanúgy magyarok közé.
– Nehéz volt dönteni, amikor meghívtak a szlovák válogatottba?
– Megmondom őszintén: nem. Legutóbb már nem. De van azért története ennek. Először is felvettem a magyar állampolgárságot, majd meghívtak a magyar válogatottba, de ott nem sok lehetőséget kaptam. 2010-ben játszottam még a juniorokkal egy világbajnokságon, de később ahányszor behívtak a felnőttcsapatba, csak edzhettem, ám mérkőzésen nem próbáltak ki.
Én viszont szerettem volna pályára lépni válogatott szinten, nemzetközi meccseket játszani, ez óriási álmom volt. Végül nem Magyarországon sikerült, hanem Szlovákiában.
A szlovákok többszöri megkeresésére is nemet mondtam, húztam-halasztottam, amíg Magyarországon is látszott némi esély, aztán lassan három éve kimondtam, hogy oké, vágjunk bele, mielőtt késő! Egyértelműen szakmai döntés volt.
– Azt mennyire érezted jogosnak, hogy a magyarok mellőztek?
– Egy idő után eldöntöttem, hogy a másik utat választom, mert talán az esélyt megérdemeltem volna meccseken is. 2016 környékén, amikor a játékom tényleg indokolta volna a behívásomat, valamiért nem történt meg. Akkor nyertünk EHF-kupát a Dunaújvárossal, rengeteg erőt éreztem magamban, azt hittem, végre itt az áttörés! De aztán éreztem, hogy még sincs keresnivalóm. Sok kapus teljesített hasonló szinten, végül nem én kaptam közülük lehetőséget. Ma már nincs bennem tüske emiatt.
– Hogyan fogadtak a szlovák csapattársak a válogatottban?
– Nem tapasztalom, hogy kinéznének a magyarságom miatt. Ráadásul direkt azon vagyok, hogy minél többen beszéljenek hozzám szlovákul, hogy megtanuljam a nyelvet, mert szerintem ez fontos. Nagyon nehéz nyelv, de próbálkozom, kommunikálok, alakul. Mindenkit egyformán kezelnek, rendes társaság, szeretek köztük lenni. Bízik Boglárka és Bízik Réka is magyarok egyébként a csapatban, vagy ott van például a mosonmagyaróvári Lancz Barbara vagy Hudák Emma, szóval nem vagyok egyedül.
– A szurkolók miként viszonyulnak hozzád?
– Róluk sem tudok rosszat mondani. Kétszer egymás után megválasztottak Szlovákia legjobb kapusának, és a szavazáson leginkább szlovákiai szlovákok szavaztak.
A sportban egyébként is úgy van, hogy ha rosszul teljesítesz, szidnak, ha jó vagy, akkor nemzetiségtől függetlenül magasztalnak.
– Visszanézve mit adott neked a magyarországi időszak?
– Sok mindent: volt, hogy az egekben jártam, máskor meg nagyon nehéz periódust fogtam ki. De Magyarországon váltam profi játékossá, sokat köszönhetek a magyar kézilabdának, az edzőimnek! Összességében jó tapasztalatokat szereztem, jobb játékos lettem attól, hogy Magyarországon nagyon komoly alapokat kap egy fiatal játékos, olyan szakemberek dolgoznak vele, akik válogatottak sorát nevelik ki. És én ezekkel a nagy nevekkel – vagy épp ellenük – hétről hétre játszhattam is.
– Milyen karakternek tartod magad az öltözőben?
– Az az ember vagyok, aki még azt is megnevetteti, aki egyébként szomorú. Nagyon szeretek viccelődni a társaimmal, sőt, még az edzőmmel is, ha olyan típus, hogy lehet vele. Csapatember vagyok, aki mindig pozitívan látja a dolgokat. Nyilván nekem is van, ami fáj, amit magamban kell tartanom, amit csak a barátaimmal vagy az édesanyámmal osztok meg. Mert mindenki életében akadnak nehézségek, és ezeket nem szeretném kivinni a pályára. Próbálom úgy felfogni az életet, hogy mindennek megvan az oka, a miértje. Ennek tudatában szeretném kihozni magamból a maximumot a kézilabdában és a magánéletben is.
– Ha születne gyermeked, őt milyen értékekre nevelnéd?
– Egyértelműen magyar értékekre, amennyire csak lehet, ez nem is kérdés! Szabadidőmben szeretek utazni, és külföldön is mindig azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, csak Szlovákiában élek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
