A székely ló megmentése – Az orvos, aki az emberek mellett állatokat is ment

– Honnan ered a székely ló? Meddig tenyésztették?
– A régészeti kutatások alapján úgy tudjuk, őseink ilyen apró termetű lovakon érkeztek a Kárpát-medencébe. Nagy méretű, nyugat-európai társaikhoz képest sokkal kitartóbbnak bizonyultak, és egyenletesebb teljesítményre voltak képesek. Később is nagyra tartották őket. A 19. század elején Wesselényi Miklós is, aki híres lótenyésztő volt, elismerően nyilatkozott róluk, és arra hívta fel a figyelmet, hogy sajnos már kevés van belőlük, és semmiképp sem szabad veszni hagyni őket. A 20. század azonban nem kedvezett nekik. A Habsburgok által preferált, nagy méretű lovak tenyésztése győzedelmeskedett. Ám ez a törekvés Székelyföldre nemigen vagy sokkal kevésbé jutott el, így a Kárpátok hegyei között maradtak olyan lovak, amelyek még hordozták az ősi magyar fajta jegyeit. Utoljára a II. világháború előtt indult komoly törekvés a székely ló tenyésztésére a Zsuki Ménesben, ám a háború teljesen elpusztította azt, a méneskönyvek is megsemmisültek. Csak itt-ott maradt egy-egy ló néhány szegényebb gazdánál.

– Melyek a székely ló fő jellemzői?

– A székely ló 130–147 cm marmagasságú, filigrán, elegáns, arabos kinézetű. Méretéből adódóan kevesebb zabot és szénát eszik, nyáron nomád módon tartható a hegyekben.

Nyugodt természetű, szívesen és keményen dolgozik, nyereg alatt és fogatban is használható. Kiválóan alkalmas lovas oktatásra és terápiára. Hosszú, több ezer kilométeres lovas túrákra is szívesen mennek vele, ugyanis hamar regenerálódik, pihenőidőben annyit legel, amennyi a súlya fenntartásához szükséges. Vele ellentétben a nagy méretű lovak hamar „kikészülnek”, mert több pihenésre van szükségük, ezenkívül a túra során külön meg kell szervezni az abrakoltatásukat. Olyan sok pozitív tulajdonsággal bír a székely ló, hogy vétek lenne veszni hagyni ezt a fajtát, tulajdonképpen a huszonnegyedik órában járunk már.

– Ezt felismerve alapítottátok 2008-ban a Mereklye Kulturális Egyesületet Kászonaltízben?
– Az egyesület alapításának nem ez volt a fő célja, hanem a Kászoni-medence néprajzi hagyatékának megőrzése. Az alapító okiratban céljaink között rögzítettük a székely ló megmentését, de akkor még csak elméletben beszéltünk róla. Én akkor még nem is találkoztam ezzel a fajtával, csak az egyesületi tagok mesélték, hogy gyermekkorukban még mennyit lehetett látni mindenfelé. Eldöntöttük, hogy elkezdjük felkutatni az egykori székely lóhoz hasonló lovakat.

– Honnan tudtátok, milyen lovakat kell keresni, melyek hasonlatosak hozzá?
– Hankó Béla kolozsvári agronómus professzor könyve volt a legfőbb támaszunk a fajtafelkutatásban. 1941-ben tudományos igényű felmérést készített a székely lóról fotókkal, részletes leírásokkal. Sikerült kiváló helyismerettel rendelkező csapatot összeállítanunk, amelynek tagjai egészen eldugott helyeken is megfordulnak, olyan gazdáknál, akiknél még állatorvos sem járt soha. Ha a székely lóhoz hasonló lovat találtak, minden információt rögzítettek róla, majd felírták a gazda nevét és telefonszámát. Ezután többen elmentünk és megnéztük a kiszemelt lovat. Ha alkalmasnak találtuk, lefényképeztük, adatait rögzítettük a méneskönyvbe. Azután megpróbáltuk rábeszélni a gazdát, hogy az általunk kiválasztott ménnel fedeztessen, és neveljen csikót.

Kép

Becze Imre, a lovak gondozója Kászonban Csillaggal és Csillámmal

– Könnyen ment a rábeszélés?
– Sajnos nem, annak ellenére, hogy pozitív ígéreteket kaptunk, egyetlen egy fedeztetés sem jött létre. Ez a módszer egyedül arra volt jó, hogy megtudtuk, hol lehet még ilyen lovakat találni, illetve arra, hogy híre ment az emberek között, milyen lovakat keresünk. Stratégiát kellett váltanunk: saját törzsménes kialakítását kezdeményeztük, és tenyésztési programot indítottunk el, amelybe – látva a program sikerességét – egyre több gazda kapcsolódik be Csíkban, Háromszéken, Udvarszékhelyen és Maros megyében.

A törzsménesben ma már huszonegy kancánk és jónéhány csikónk van. A teljes programban pedig összesen hetven lovat tartunk számon. Fajta szempontjából ez elég alacsony szám, de ahhoz képest, hogy 2012-ben még egy sem volt, óriási a fejlődés.

– Kaptatok-e támogatást a törzsménes kialakításához?
– A Magyar Állam támogatja a programunkat, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-től és az Agrárminisztériumtól is nyertünk támogatást, ezért tudtuk egyáltalán elindítani a törzsménest. Lovakat és ingatlant vásároltunk Kászonfeltízen, ahol téli szállást alakítottunk ki nekik. Nyáron – a Feltízi Közbirtokossággal kötött megállapodásunk alapján – a havasokban legelhetnek. Támogatásoknak köszönhetően tudunk kollégákat is alkalmazni, akik gondozzák a lovakat, és lovagolni tanítják a környék gyerekeit.

– Úgy tudom, Böjte Csaba is nagy támogatótok.
– Csaba testvér nagyra értékeli a helyi, tájhoz illő fajta megtartásáért folytatott küzdelmünket, főleg azért, mert ezeket a lovakat be lehet kapcsolni a gyermekek nevelésébe. Csatlakozott a programhoz a kászoni és a gyergyószentmiklósi háza is, náluk is vannak lovaink. A kászoni házból lovagolni is járnak hozzánk a gyerekek. 2017-ben az első Székely Ló Mustrát is támogatta Csaba testvér, a Szent Ferenc Alapítvány csíkszentsimoni telepén tartottuk.

– Hogyan zajlik egy ilyen szemle?
– Neves magyarországi lótenyésztési szakemberek bevonásával áttekintettük a székely ló típusba tartozó kancákat és méneket, osztályoztuk őket, és kiválasztottuk, melyek a legalkalmasabbak a tenyésztésre. Egyébként a rekonstrukciós programban a kiválasztott helyi méneken kívül – az állomány javítása céljából – cseppvér-keresztezés segítségével egy kiváló pedigréjű bábolnai arab telivérrel, Hamad B-vel is fedeztetünk. (A „B” a bábolnai tenyésztést jelöli a névben). Azért sikerült megvásárolnunk, mert túl kicsi termete miatt nem illett bele az arab telivér tenyésztésbe, kis termete viszont nekünk kifejezett előny.

– Milyen visszhangja volt a mustrának?
Meglepődtek a szakemberek, milyen sok típusba illő lovat találtak. A gazdák is ámultak, milyen elismerően nyilatkoztak lovaikról. Tavaly szerettünk volna ismét mustrát tartani, de a pandémia miatt el kellett halasztanunk. Reméljük, ősszel sor kerülhet rá.

Kép

Böjte Csaba testvér, Márton Pál és két kislány a kászoni otthonból az Angyal nevű lovon

– Mennyire kell félteni a lovakat a medvéktől és a farkasoktól a havasokban?
– A lovak csapatokba szerveződve járják a havasokat, nincs velük kísérő. A közeli marhacsorda pásztorai szemmel tartják őket, de olykor napokig nem találkoznak velük. Megvédik magukat és egymást is, alapjában véve mind a medvék, mind a farkasok tartanak tőlük, mert gyorsabbak, nagyot rúgnak és hatalmasat harapnak. Az elmúlt időszakban azonban mégis elvesztettünk néhány kancát. Túlszaporodtak a medvék a környéken, s mivel éheznek, tőlük szokatlan viselkedést vettek föl: annak ellenére, hogy magányos ragadozók, ketten összedolgoztak. Így sikerült több tehenet elvinniük, és a lovakat is megtámadták. Beszorítottak egy kancát, amiben talán az is szerepet játszott, hogy a lovak a villanypásztort respektálták, a medvék viszont nem.

A többiek a segítségére siettek, háború alakult ki, amelyben három kanca elpusztult. Nyílt terepen semmi esélyük nem lett volna a medvéknek velük szemben.

Ezután a farkasok elvitték azokat a csikókat, amelyeknek elpusztult az anyja. Rögtön megérezték gyöngeségüket, védtelenségüket. Hiba volt őket anyátlanul kint hagyni a legelőn.

– Mi a fő motivációtok a fajtamentésben?
– Világszerte egyre nagyobb a kereslet a kisméretű lovak iránt, ugyanis sokkal alkalmasabbak gyerek- és turista-lovagoltatásra, lovasterápiára, mint a sportra kitenyésztett, nagy méretű és sokszor ideges, érzékeny idegrendszerű társaik. Mivel komoly társadalmi igény mutatkozik ezekre a lovakra, ésszerű ötletnek tűnik, hogy megmentsünk egy saját fajtát, és ne kelljen majd drága pénzen külföldi lovakat vásárolnunk.

– Téged személy szerint mi motivál?
– Fajtamentésben nem én vagyok az első a családban, úgy tűnik nálunk ez már családi hagyomány. Édesapám, Bodó Imre a hatvanas években szarvasmarháért felelős állattenyésztőként dolgozott a Hortobágyon (később főállattenyésztő lett), ő mentette meg a szürkemarhát az átkeresztezéstől, vagyis a szovjet kosztromai fajtával tervezett „feljavítástól”. Elszabotálták azt a fentről jövő parancsot, hogy a magyar szürke bikaborjakat mind vágóhídra kell küldeni, és a későbbi tenyésztéshez kellő mennyiségű bikát a gulyásokkal együtt „eldugtak” a Hortobágy mélyén, amely azután elegendő volt a fajtatiszta tenyésztéshez. Így sikerült megőrizni az azóta országosan ismét elterjedt szürkemarha génjeit.

Kép

Laji fedezőmén

– A lovak szeretete is a családból jön?
– Nagyapám katonatiszt és sikeres ugrólovas volt, egyike a legendás örkénytábori lovastanároknak. A lovak és a lovassportok szeretetét továbbadta a fiának is. Édesapám a Hortobágyról Pestre költözve az Állatorvostudományi Egyetemen kezdett dolgozni, később az állattenyésztési tanszék vezetője lett. Kiváló lótenyésztési szakember is, Hecker Walter barátjával és kollégájával könyvet is írt a témában. Ma Magyarországon mindenkinek, aki lótenyésztést tanul, ez az elsődleges tankönyve. Gábor öcsém sikeres díjlovas volt, majd állatorvos és lósebész lett, a Lógyógyászati Klinikát vezeti az Állatorvostudományi Egyetemen. Én is hétéves korom óta lovagolok, de az élet másfelé vitt, belgyógyász, hematológus lettem.

– …és Kászonba mi vitt?
– Az említett nagyapám Kászonimpéren született. Az elemit és a középiskolát még kint végezte, aztán Magyarországra került ösztöndíjjal. Még a Ludovika akadémiát sem fejezte be, amikor bekerült a Székely Hadosztályba az első világháborúban. Majd román fogságba estek, és besorozták őket a román hadseregbe. Nagyapám megszökött, sikerült az új határon is átszöknie, de többet nem mehetett haza Kászonba. Kilencéves voltam, amikor meghalt. Nem sokat tudtunk arról, honnan származik, csak a falu nevét. Elsőéves egyetemista koromban rávettem két barátomat, menjünk el Kászonba kerékpárral, fedezzük fel a környékét.

Nagy meglepetésemre egész közeli rokonokra bukkantam, akkor még nagyapám egyik testvére is élt.

Attól kezdve rendszeresen jártam hozzájuk egy hosszabb időszakot leszámítva, amikor Amerikában éltünk. Vettem kint egy házat is, így már oda is hazajárunk a családommal. Mostanság két-három havonta utazom, sok olyan ügy van, amelyet nem lehet itthonról intézni, ott kell lennem személyesen. Nyáron tervezzük, hogy pár hétre elvisszük az unokákat is, és tanítom őket lovagolni.

– Mikor tudjátok kijelenteni, hogy sikerült visszatenyészteni a székely lovat? Lesz-e egyszer elismert fajta a székely ló?
– Ahhoz, hogy egy fajtát bejegyezzenek, komoly kritériumoknak kell megfelelnie, amelyek még időnként változnak is. Szükség van megfelelő létszámú kancaállományra, illetve igazolnunk kell, hogy bizonyos, a fajtára jellemző jegyek legalább három generáción át öröklődnek. Most azon dolgozunk, hogy földeket vásároljunk a környéken, mert ahogy növekszik az állomány, eltartásukhoz egyre több földterületre lesz szükség. A munka elején vagyunk, reméljük, néhány évtized múlva eljutunk oda, hogy ismét elismert lófajta lesz a székely ló.