A papírsárkány és a szél – Amit nem tudsz megváltoztatni, jobb, ha elfogadod

Szerencsés helyen lakunk: a város szélén. A kiskertek után a szőlők és a mezők végtelen sora csak egy saroknyira van tőlünk. Ide szoktunk kiszabadulni, mivel itt nem kell maszk az arcunk elé, és szabadon lehet mozogni a friss levegőn. Jönnek mások is, kutyasétáltatók, szerelmes párok, kirándulók és kisgyerekesek, mint mi. Szó sincs bandázásról, mindenki megy a maga útján, de jó, hogy itt vannak, érzem, hogy nem vagyunk egyedül.

A gyerekek nemrég „papírsárkányt” kaptak, így az első kellemesen napos ámde szeles délutánon kisétáltunk a legnagyobb mezőre sárkányt eregetni.

Ezúttal csak ők hárman és én. A sárkány már nem papírból, hanem valamilyen könnyű poliészter anyagból készült, elég, ha fut vele az ember, és máris felrepül. Szóval a sikerélmény viszonylag garantált, vagyis elméletben az lenne – de nem aznap. Ugyanis a szél valami különös módon nem egy irányból fújt, hanem összevissza kavargott. Hol fölkapta a sárkányt, hol pedig egész magasból is pillanatok alatt a földhöz csapta. Időjárásban és sárkányeregetésben jártasabb emberek bizonyára meg tudnák mondani, hogy mi okozta ezt a jelenséget, de engem csak simán bosszantott. Csalódott voltam, de kitartóan próbáltam jó példával elől járni: megfigyelni a széljárást, szaladni a sárkánnyal, hosszabbra hagyni, majd rövidebbre húzni a zsinórját, csak hogy megmutassam: én, a felnőtt, milyen szakértelemmel tudok sárkányt eregetni. Persze lebőgtem – újra és újra. Ahogy egyre elkeseredettebben harcoltam az elemekkel rájöttem, hogy vesztes csatát vívok, és már épp bosszúsan hazavonulót akartam fújni, amikor egy bonyolultabb zsinórtekerés megállásra kényszerített.

Így volt alkalmam megfigyelni a három fimat, hogy boldogulnak ők a széllel és a sárkányaikkal.

A legnagyobb hozzám hasonlóan bosszús volt: akárhogyan próbálta, nem sikerült a reptetés, és ez elkeserítette, többször föl akarta adni, de mégsem tette: újra és újra nekiindult, próbálkozott. Odakiáltottam neki: Menjünk haza? – Nem, még nem! – jött a válasz. – Megpróbálom újra! Legalább egyszer repüljön magasra! Tudtam, hogy komolyan gondolja: addig nem megyünk haza, amíg neki nem sikerül.

A középső fiam sárkányának zsinórja beleakadt egy tüskés bokorba, az erős szél pedig bele-belekapott a fennakadt sárkányba. Egy darabig rángatta, majd meglepetésemre széles, huncut mosollyal az arcán odaszaladt hozzám: Nézd, Anya, a szél fújja nekem a sárkányt, a bokor pedig tartja! Akkor én most megyek, futok egyet, jó? Hatalmasat kacagtam. Ez annyira ő volt! Ami mást elkeserítene, ő abból is képes nyertesen kijönni.

A legkisebb fiam hatalmas lelkesedéssel rohangált fel és alá a mezőn látszólag minden rendszer nélkül, és lám: mégis neki sikerült, ami nekünk nem: a sárkánya a levegőben maradt. Jószívű ötévesként lelkesen magyarázta a sárkányeregetés rejtelmeit csodálkozó legidősebb bátyjának és nekem, ami persze kevéssé járult hozzá a mi technikai fejlődésünkhöz, ám őt roppant büszkeséggel töltötte el.

Azért végül közös erővel feljuttattunk egy sárkányt mi is egy kis időre a magasba, és élveztük, hogy repül, de be kellett látnunk, hogy most ez volt a legtöbb, amit el tudtunk érni.
Vannak olyan helyzetek, amik szűkre szabják a választási lehetőségeinket. Bizony ezek a mostani embert próbáló idők is ilyenek.

Azt tanultam meg ezen a szeles délutánon, hogy van, amin nem tudunk változtatni – például az időjárás is ilyen –, amin viszont változtathatunk, az a hozzáállásunk.

A körülményeink lehetnek változékonyak, kiszámíthatatlanok, és ha nem segít a józan ész, a kitartás és a szorgalom, akkor is marad több választásunk: például megláthatjuk a jót az első ránézésre kellemetlen helyzetben, vagy úszhatunk az árral, és kihozhatjuk a legjobbat a pillanatból. De ha egyik sem megy, örülhetünk az apró sikereknek, amiket mégis el tudtunk érni.  Mert a jó érzés, az öröm végül is belülről fakad!