Vorkuta, a város, ahol már elmúlt a világvége
Több százezer honfitársunkat tartották fogva a 20. század közepén a Szovjetunió munkatáborrendszerében, ismertebb nevén GULAG-on, ahonnét sokan már nem térhettek haza. A kegyetlen munkakörülmények, szélsőséges időjárás, nehéz fizikai munka, valamint a nem megfelelő élelmezés rengeteg áldozatot követelt, és a hazatérők közül is sokan viselték a megpróbáltatások nyomait életük végéig. E táborok közül a maga kegyetlenségével kiemelkedik a vorkutai munkatábor, amely az Ural-hegység északi részén lévő Pecsora-medence szénkészletének kiaknázására jött létre az 1930-as évek elején.
A vidék éghajlatát a hosszú, kemény tél és a hűvös, rövid nyár jellemzi. Nyáron nem megy le a nap, télen nem kel fel. Az 1920-as években fedezték fel a Pecsorai-medence hatalmas szénkészletét, a kitermelést egy újonnan létrehozott kényszermunkatábor rabjai végezték. 1931 és 1957 között mintegy kétmillió fogoly fordult meg itt, kezdetben szovjet állampolgárok, később német és lengyel hadifoglyok, valamint a szovjetek által megszállt területek állampolgárai.
Vorkuta az oroszországi Komiföldön, Moszkvától 1900 km-re északkeletre
A tábort 1962-ben bezárták, helyén egy – a maga nemében virágzó – bányászváros épült ki, ahol a helyi, immár szabad emberek fő megélhetési forrása a szénbányászat lett. Sokan az egykori rabok közül is a városban maradtak a rossz gazdasági helyzetük miatt. Az 1970-es évektől az ország többi részéhez képest viszonylag magas jövedelmek miatt rengetegen költöztek ide, Vorkuta lakossága az 1980-as évek elejére elérte a 200 000 főt. Kiépültek a szovjet városokra jellemző lakótelepek, kultúrházak és ipari épületek.
A 67. szélességi fokot jelző alkotás. Vorkuta két fokkal fekszik az Északi-sarkkör felett.
A szén világpiaci árának csökkenésével, valamint a Szovjetunió felbomlásával a bányák működtetése veszteségessé vált, így nagy részüket bezárták. Jelenleg Vorkutát a környező kisebb bányásztelepülésekkel együtt nagyjából 70 ezren lakják, de ez a szám egyre csökken. Körülbelül 7000 ember dolgozik a bányászati iparágban, ami több, mint a lakosság tíz százaléka. A város és a környező települések lakóinak többsége elvándorolt, maguk után hagyva a posztapokaliptikus hangulatú üres, hatalmas panelházakat. Éppen ezért ma a városba érkezőt egy semmihez sem hasonlítható atmoszféra fogadja, amely a rabok százezreinek életét követelő munkatábor emlékeiből, valamint a bányászcsaládok által hátrahagyott panelházak nyomasztó jelenlétéből ered.
Életkép kiégett Ladával
Nem egy vonzó úti cél, így csak kevesen vállalkoznak arra, hogy eljussanak a világ e kies szegletére.
Hobbi világutazóként érdekel a történelem, és valamilyen érthetetlen okból mindig is vonzottak a volt Szovjetunió elhagyatott vidékei. Éppen ezért a hozzám hasonlóan különc Vigóczki Máté barátommal 2019 márciusában, egy késő estébe nyúló sörözés alkalmával úgy döntöttünk, hogy elindulunk északkeletre, felfedezzük Vorkutát, felkutatjuk a munkatábor nyomait, és megismerjük az ott élők mindennapjait. Hozzánk még két barátunk csatlakozott, így négyen indultunk el kelet felé.
Panelromantika. 3000 euróért már lehet venni egy komplett lakást a belvárosban.
Erre a vidékre már az eljutás is izgalmas: Moszkvától vonattal tettük meg a Vorkutáig vezető 40 órás utat. Oroszországban a vasút fogalom. Vonattal utazni egy nagy hagyománnyal bíró utazási fajta, magyar turista számára sok-sok különlegességgel, nem utolsó sorban a hatalmas távolságok miatt. Egy három-négy napos vonatút ebben az országban természetesnek számít, a mindennapok része. Aztán ott vannak a magyarok számára furcsa „plackart” kocsik, amelyekben egy légtérben alszik ötven ember, a forró víz a szamovárból ingyen tölthető, és az idősebbek valamiért mindig főtt tojást esznek. A privát tér napokra megszűnik, az útitársak egy idő után beszélgetni kezdenek. Csak mi voltunk külföldiek a vonaton, és a magyar beszéd hallatán útitársaink tippelni kezdtek, hogy észtek, olaszok, finnek vagy németek vagyunk-e.
A város környékén több nagy temető található, ide temették a környékbeli táborok áldozatait a ’40-es, ’50-es években.
Moszkvától északkelet felé haladva először végtelen fenyőerdőkön, széles folyók felett, majd a sarkkör felé közeledve a tundra mocsarain keresztül haladt vonatunk. A városok megritkultak, a nappalok pedig egyre hosszabbak lettek, mivel júliusban mentünk. A vorkutai állomáson kiszállva hajnali fél 3-kor verőfényes napsütésben megcsapott a friss levegő, de a peronra lépve a szúnyogok olyan sűrű felhőben támadtak meg, hogy azonnal szállásadónk autójába menekültünk, aki az állomáson ránk várt.
Életkép autógumikra pakolt Ladával
A vasút melletti panelházak elhagyatottnak tűntek, a közöttük húzódó kátyús úton egy-egy Lada küzdött az elemekkel. Vorkutában és környékén mindenhol érezni az elmúlást, látni a kiürülő lakónegyedeket. A még lakott környékeken is a házak közötti sárral borított senkiföldjét parkolónak vagy roncstemetőnek használják.
És mégis, e világvége hangulatú helyen is próbál utat törni magának az élet.
Van európai értelemben vett étterem, sushibár, kávézó és szórakozóhely. A városban működik egy bányászati főiskola, van kultúrház és mozi is. Az itt élők közül szeretik néhányan ezt a helyet, a sötét, hosszú, kemény tél, a nyáron támadó szúnyogok és a lepusztultság ellenére. A helybéliek lelkesen mutattak meg egy-egy érdekes helyet a környéken. Így másztunk át lezárt hídon, jutottunk fel kibelezett panelház tetejére és fedeztük fel Vorkuta egyetlen kézműves sörözőjét.
Vorkutai Bányászati és Gazdaságtudományi Főiskola, jelenleg 700 diákja van.
Az épület előtt álló szocialista szobor az „Űrbe jutás” címet viseli, és egy munkást ábrázol,
kezében a világ első műholdjával.
A város melletti nagyjából 60 kilométeres körgyűrű mentén sorakoznak a bányák, valamint a bányászcsaládok számára épített – ma már elhagyatott – kis települések, amelyek rendszerint néhány panelházból állnak. Eljutottunk például Jursorba, a 29-es számú bányától nem messze 1955-ben megépült bányásztelepre. Virágkorát a ’70-es években élte, volt benne óvoda, iskola, sportcsarnok, klinika és üzletek. Az évtizedek során a bánya működése gazdaságtalanná vált, 1999-ben bezárták. Az utolsó lakók 2010-ben hagyták el a telepet. Itt és az ehhez hasonló települések helyén álltak egykoron a munkatábor-rendszer mára már teljesen eltűnt barakkjai.
A Vorkután történt szörnyűségekről és az áldozatokról csak a ’90-es évek elejétől lehetett hivatalosan megemlékezni.
A magyar áldozatok emlékműve
Az országút mellett láthatók a különböző népek áldozatainak szentelt emlékművek, valamint az emlékművek mellett elterülő temetők. Hivatalos adatok szerint Vorkuta környékén nagyjából 200 000 áldozat van eltemetve, de a valós szám vélhetőleg sokkal nagyobb. Márványtábla emlékeztet az 1953-as vorkutai GULAG-lázadás utáni megtorlás áldozataira. A magyar áldozatok emlékművét 2007-ben a Magyar Honvédség küldöttsége, valamint helyi elöljárók avatták fel. Jelenlegi ismereteink szerint Vorkutában 500-600 magyar katona és civil vesztette életét. Mi is elhelyeztük virágainkat, és csendben emlékeztünk.
A litván áldozatok 1994-es emlékműve.
Egy szimbolikus kápolna, amelynek közepén egy női alak látható.
Érdekes módon a városban élők identitását nem határozza meg a munkatábor emléke. Idegenvezetőnk is legszívesebben a város építéséről, fénykoráról mesélt, és a városban lakókkal beszélgetve sem szerepelt a GULAG az első helyen. Témáikat – érthető okokból – sokkal inkább a jelen nehézségei, a folyamatos elvándorlás és a közelmúlt történései határozzák meg, nem a hatvan évvel ezelőtti kegyetlen világ. Ezt a fajta emlékezethiányt elősegíti az is, hogy Oroszországban nagyon sokan a GULAG táborokra nem a kommunista terror eszközeként, hanem a bűnözők fegyelmezését és az ország építését szolgáló szükséges rendszerként tekintenek még ma is. Ezt szimbolizálta a városban a köztéri Lenin-szobor és egy autóra ragasztott, Sztálin dicsőségét hirdető matrica is...
„Bányász leszek” – hirdeti a plakát.
Vorkutában négy napot töltöttünk, és ez a négy nap egy életre szóló élményt adott, amelyre valahányszor visszagondolok, libabőrös leszek.
A várost átjárja egy világvégi hangulat, amelyet a szélsőséges időjárás, az elhagyott lakótelepek és a nyomasztó múlt egyszerre táplál. Megrendítő volt belegondolni azoknak az embereknek a szenvedéseibe, akiket akaratuk ellenére hurcoltak ide és rabként dolgoztattak évekig, évtizedekig. De a legkülönösebb érzés volt megtapasztalni, hogy e kies helyen is találkozhatunk kedves, a városukat szerető és az odalátogatókhoz barátságosan viszonyuló emberekkel.
„Ja tyibja ljublju” – „Szeretlek”
Zichy Pál vagyok, hobbi világutazó, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke. Nemzetközi kapcsolatok mesterszakon végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg üzleti elemzőként dolgozom a bankszektorban. Érdekel a történelem, a földrajz, valamint régóta foglalkoztat Oroszország és a poszt-szovjet régió.
A vorkutai útra vittem magammal egy analóg Canon gépet és néhány tekercs fekete-fehér Kodak filmet. Nem vagyok fotós, de remélem, az itt látható képek átadják azt a hangulatot, amelyet ez a messzi, kegyetlen vidék áraszt.
Lezárt gyaloghíd, háttérben még működő szénbánya
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
