Lackfi János: Világnagy semmiségek

És a lányos játékok? Az más tészta. Férfiember Barbie-babákat fésülgessen, linzert süssön, csillámpónikkal vacakoljon? Inkább ledönt egy fél decit, célba lő a pincében főnöke arcképére, kiköp, és elmegy vadászni a dzsippel, majd a sárga földig leissza magát a komákkal egy őrült bowling-partin.
Ennyire nem muszáj a macsót játszani. Fekszem a kerti trambulinban, Kisjuli lányom pattog körülöttem, találgatjuk a felhők formáját. Hatalmas zsiráf. Kidőlt festékes vödör. Égi vattacukor-gombóc. Nyájra való pelyhes kecske. Fodrászbolt padlója tele ősz hajcsomókkal. Se vége, se hossza... Az efféle teremtő játékokra mind meg vagyunk hívva, ez női munka, ez férfimunka. 

Csupa semmiséget csinálni. Ami nem jelenik meg a statisztikákban, nem versenyképes, nem szignifikáns, nem trendi, nem bulváros, nem színes-szagos, nem szélesvásznú, nem hatékonyabb 24 %-kal,

nem garantál azonnali sikert, nem lesz tőle ránctalanabbb a bőrünk, nem jelent biztos hozamot, nem fogyunk le tőle azonnal, jojó nélkül, nem ajándékoz meg a márkahűség fantasztikus érzésével. Igen, mert ma egy nőnek is mérhetően hatékonynak kell lennie. Ha nem csinálok semmiségeket, akkor csak haladok előre, mint egy számítógépes játékban, lövök és ugrok és begyűjtöm a pluszokat, és elkerülöm a szakadékokat, és izzadok, és épphogy odaérek, és lelőnek vagy bedarálnak vagy szakadékba bukom vagy aknára lépek, és piff-paff, széthullok pixelekre. Aztán üvöltök magamon kívül, ki vagyok akadva, vége a világnak, game over, kezdhetem elölről.

Kép

Kép: Pexels/Tatiana Syrikova

Viszont ha az öt éves Kisjulival dzsengázok, akkor még a játék tradicionális tétjét is el kell felednem. Neki az a legmulatságosabb, ha minél többször építjük fel a fatéglalapokból álló tornyot, aztán puff, ő meg ledöntheti szépen, nagy nevetés közepette. Ahogy Sziszifusz gurítja felfelé a követ, ami aztán a csúcsról legörög a mélybe, és izomemberünk kezdheti elölről. Férfi számára az ilyesmi nem jó mulatság.

A dartsban vannak pontok, a fociban gólok, a futásban szintidők, mindig ott a gumicsirke az ember orra előtt, és hörögve rávetheti magát, mint egy bevadult házőrző: kinyuvasztlak!

Kisjuli játéka időtlen, végtelen, felépül és felborul, nincs az a Kőműves Kelemenné, akit beléfalazva ne robbanna szét a nagy dzsenga-torony. Győzni se győzünk, veszteni se vesztünk, nincs izomszag, erőlködés, csak buborékos kacagás, amely magasabbra száll, mint a világ legnagyobb dzsenga-tornya.

Kisjuli nagy tanítóm. Úgy töltjük értékesen az időt, hogy könnyedén röppen, mint a fűrészpor, viszi a szél, aranylik a napban. Lemegyünk a Zárda-kertbe itt, Zsámbékon, és a kőszínpadon dalos produkciót mutatunk be: lalala, mennek a víz alatt a halak, de nem félnek senkitől, lalala, elbújnak a halak, de nincs rajtuk cipő... Lalala, kezük sincsen és lábuk sincsen, de vannak buborékaik, lalala, az iszapba bújnak, mert hideg van itt... Végtelenített dalocskák a halak életéről. 

De órák hosszat lehet játszani azt is, hogy a színpadocska fölé belógó bokrok indáit tekergetjük, közben táncikálunk.

Tekergetjük a letépett gallyakat, mint egy mini zenegép vagy egy vekkeróra felhúzóját, mint egy régi autó kurbliját vagy egy kávédaráló fogantyúját. A játék soha nem ér véget, és ha sikerült eltépnünk a szívós ágdarabot, látványosan lehajítjuk a földre. És nevetünk. Kicsit ovisan, kicsit színészesen, kicsit erőltetetten, kicsit játékosan.

Kép

Kép: Pexels/Tatiana Syrikova 

Ugyanilyen öröm a Romtemplomban bújócskázni. A játék lényege az lenne, hogy becsapjuk egymást, hogy felszívódjunk, és a különböző festői falmaradványok, padok, zegek és zugok millió fedezéke kitűnő terep. Viszont ijesztő lenne, ha nem tudnánk, hová lett a másik, ezért valami markáns hangeffektussal rögtön el kell árulni, hol is vagyunk... Véletlenül se hozzuk rá a frászt a másikra, aki nekilát a keresésnek, és rájön, hogy hoppá, az elbújás sikerült, az univerzum töküres, nem lakja senki. Ezt egyikünk sem akarhatja, ez rohadt ijesztő. Így aztán Julcsi a Varjúcska, és bőszen károg, nehogy ne találjam meg. Én meg Disznópapa vagyok, és emígyen szólok: röf-röf. Mire a hunyó hamiskás mosollyal tesz még egy-két felesleges kört, bár pontosan tudja, hol rejtőzik a nem túl rejtélyes bújó.

A legjobb semmijáték a rongyhintázás.

Feleségem kimustrált blúzokból, ruhaanyagokból álló rongykészlete egy vesszőkosárban áll íróasztalomtól nem messze. Kisjuli lejön, kiválaszt egy rongydarabot, azt többrét hajtom, kifeszítem, ő ráül, s én hintáztatom, néha egészen fel, a plafon magasáig. Jobb erőnlétet biztosít ez, mint bármi fitnesz. És meghittséget ad. És a rongyok két hintázás közti szünetben lepkévé, madárrá, sárkánnyá változnak. Aztán megint hinta. Föld és ég. Padló és plafon. Minden és semmi. Világnagy semmiségek. Habosítom kicsit a semmit saját érdekemben. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>