Neked elmesélem – „Istenem, a jó úton terelj!"
Sorban álltak fel, és mind boldognak vallották magukat. Hallgattam az egymáshoz hasonló szavakat, de nem hittem el. Amikor én is sorra kerültem az osztálytalálkozón, félve mondtam ki: „Én ezt nem mondhatom el magamról. Lehet, én csinálok valamit rosszul, de én azt tapasztaltam az élettől, hogy a boldogság nem egy állapot, csak egy pillanat.” Röpke, de emléke maradandó, ami táplál. Én inkább azt mondom, hogy jól vagyok, és egyre gyakrabban vagyok jól. – Molnár Zsuzsa ruhatervező meséli el történetét.
Az én családomban a nők voltak a bástyák. Nem felejtem őket, a földről örökké feltámaszkodó újrakezdőket… A dédit, aki először adott varrótűt a kezembe, akinek a fényképe ma is ott van az éjjeliszekrényemen. Nem volt nála jobb társaság, jobb ember az életemben. Önzetlen volt, kedves és végtelenül türelmes, az iskolai órák után alig vártam, hogy vele lehessek. Valami olyan tisztaság áradt belőle, ami szinte nem is emberi… Megnyugtatott a jelenléte, beszélgetett velem Istenről és az élet nagy dolgairól. (mosolyog) Bár a mellettem élő összes nő varrt, horgolt, kötött, és nem is akármiket: kabátokat, nadrágokat, pulóvereket – mégis, a legtehetségesebb keze a dédnagymamának volt.
Én azt láttam, hogy mindig a nőn múlik az együttlét, a család. A nő tartja össze a családhoz tartozó szíveket, rajta múlik, hogy mennyit bír el, mennyit néz el és hogy meddig.
A nő a biztonság, a tartóoszlop, ami alá odaállsz, ha remeg a föld, aki akkor is a karjába vesz, ha ő maga is több sebből vérzik, aki fél karral is átölel. Egy ilyen anya mellett nőttem fel.
Tiszanánán laktunk a főutcán, ahol esténként összegyűltek az utca gyerekei adj-király-katonát, bújócskát játszani és népmeséket nézni. Virgonc, életvidám, eleven gyerek voltam, akit kész kihívás volt elaltatni, és aki hol nagyokat verekedett az öccsével, hol pedig a katicabogaras babakocsijában tologatta a cicáját, miközben a házak előtti lócán ülő idősebb szemek aggódva figyelték őt.
Ma is szeretem a Tisza agyagos illatát. Valahányszor otthon vagyok, és lemegyek a Tisza-tóhoz fürdeni, a matracon fekve becsukom a szemem, és miközben lágyan ringat a víz, figyelem a lélegzetvételeimet… Nem egyszer fordult elő, hogy az ilyen csendes, egyedüli pillanatokban eleredtek a könnyeim, mert eszembe jutott a gyerekkorom, az akkori béke, az, ahogyan akkor szerettek. Mindaz a jó, amiből ma is táplálkozom, a kislánykoromhoz köthető, ami tizenkét éves koromban véget ért. Ekkor kaptam meg azt a fájdalmat, törést, amit ma is hordozok. A naiv kislányszív meghasadt, és ez arra kényszerített, hogy megváltozzak, hogy védjem magam, idő előtt felnőtté váljak – pedig olyan jó lett volna még gondtalan gyereknek maradni!
Nyikorgott a tű a fonalak között, olyan szorosan, szinte görcsösen fogtam a horgolótűt. A nagyszülők akkor figyeltek fel a tehetségemre, amikor hétévesen harisnyaszerű nadrágot kötöttem a kedvenc babámnak, majd kamaszlányként fűzőt varrtam magamnak fekete bársonyból. Nyolcévesen ültettek hozzá először a szobában méltó helyet elfoglaló, lábbal hajtható Singer varrógéphez. Elmondásuk szerint úgy használtam a rohanó kis gépet, mintha valahol már tanultam volna.
A Könnyűipari Műszaki Főiskolára jelentkeztem, de előtte két évig technikumban tanultam, ami nagyon sokat hozzátett a szakmai tudásomhoz. A diplomát viszont sosem szereztem meg, mert abban az időszakban egy lázadó, az életet egyáltalán nem értő, sérült lelkű fiatal lányként éltem, akit nem érdekelt a jövő. Tudatában voltam annak, hogy tönkreteszem magam, de sokáig nem is akartam átfordítani a kormányt egy másik útra. Mind tudjuk, az, hogy milyen emberek vesznek körül minket, meghatározó.
Jogomban állt haragudni, szenvedni, elrontani az életemet – legalábbis ezt hittem. (szomorúan mosolyog)
„Ha magadnak nem teremted meg, senki nem fogja helyetted” – mondta édesanyám kijózanító őszinteséggel. A szüleim válása után úgy döntöttem, hogy munkába állok azért, hogy segítsem édesanyámat. Gyakran eszembe jut, hogy előrébb tartanék, ha a technikum után nem veszek el, hanem egyből belekezdek a varrásba, a vállalkozásba… De nem álltam rá készen, és nem volt előttem példa, hogy elhiggyem, ebből meg lehet élni, hogy képes vagyok rá. Huszonhét évesen kezdtem el felnőni, felelősséget vállalni és átértékelni ezt az egyetlen életet. Éveken keresztül dolgoztam eladóként egy nemzetközi divatmárkánál, ami mellett esténként hajnalig varrtam. Előfordult, hogy olyan fáradt voltam, hogy napközben nem tudtam állni a kimerültségtől, összecsuklottak a térdeim, emiatt többször is orvoshoz kerültem, mégis folytattam, mert ekkor már bennem volt az akarás, a cél. Ott, a pultnál álldogálva csak egy dologra tudtam gondolni: fogy az időm. Kellett, hogy csináljak valamit, bármit, ami kreatív, ami én vagyok, amiben kifejezhetem magam – ez a varrás volt és a létrehozott ruha.
Törékeny, kiszámíthatatlan, sebzett szívvel éltem egészen addig, amíg nem kezdtem el ruhákat készíteni.
Legalábbis arra emlékszem, hogy amikor elkezdtem kibontani a szárnyaimat, éreztem, ahogy lassan nő bennem az erő, az energia, és hogy egyre több az olyan óra, amikor elfelejtem és leteszem a fájdalmat, ami bennem van.
Tíz évvel ezelőtt egy turkálós ruha hatására kezdtem el az oldalt húzott, ráncolt ruhákat készíteni, tervezni – ma ezek a ruhák alapdarabok nálam a lehető legkülönfélébb színekben, például csokoládébarnában, türkizben, khakizöldben, burgundiban, kerek kivágású vagy csónaknyakú fazonban. Én azt tanultam, és hiszem is, hogy egy igazi divattervező egyszerre ért a szakrajzhoz, a szabáshoz és a varráshoz is, vagyis az egész munkafolyamathoz. Először egy várandós menyasszony bízott meg azzal, hogy készítsem el neki az esküvői ruháját, majd munkaruhákat varrtam 24 fős csapatoknak. Volt, hogy sírtam a fáradtságtól a varrógépnél ülve.
Ha csak egyetlen dolgot is találsz az életben, ami érdekel, ami neked örömet okoz, máris sokat tettél magadért. A vállalkozásom kezdetén szinte minden reggel Brian Tracey motivációs hanganyagait hallgattam, amikből megtanultam: „Teljesen mindegy, mennyire körültekintően terveztél és szerveztél meg mindent előre, életed jellemzően a »két lépés előre, egy lépés hátra« sorozatából fog állni. Attól kezdve, hogy elindulsz a célod felé, folyamatosan korrigálnod kell az útvonalat.”
Négy évnyi kemény munka után, 2015-ben tapasztaltam először a ruháim sikerének bódító érzését.
Először a barátnőimnek és magamnak varrtam hétköznapi, letisztult darabokat, majd kitettem a fotókat a közösségi oldalamra, és hirtelen az ismerősök és az ismerősök ismerősei is elkezdték rendelni a ruháimat. Pár év múlva a kis vállalkozásból céget kellett alapítanom. A legfelkapottabb darab az akkor nagyon divatos tengerészcsíkos ruha volt, illetve a csónaknyakú fazon, az úgynevezett „irodista” lett a vevők nagy kedvence. Én neveztem el irodistának ezt a kényelmes, de nőies fazont, gondolva azokra a hivatalban dolgozó nőkre, akiknek fontos, hogy elegáns, mégis kényelmes ruhákban járhassanak be a munkahelyükre.
Amikor a 30-as éveimben hirtelen nagyon jól kezdtem keresni, megijedtem. Gyakran voltak nagyon rossz álmaim, amikben belül borzalmasan féltem. Aggódtam, hogy a pénz megváltoztat, rossz irányba visz, ezért miközben folyamatosan fejlesztettem a vállalkozásom, mindig azt kértem: „Istenem, a jó úton terelj.”
Egyik reggel – felnőtt életem során először – éreztem a mellkasomnál egy lágy könnyedséget, aminek annyira örültem, hogy megfogalmazódott bennem: mostantól mindennap legalább 5–10 percig szeretném ezt az érzést érezni…
Alkotás közben nem a jövőn, nem a múlton aggódom, hanem csak úgy vagyok. És jó csak így „lenni”.
Oriah szavaival tudnám a legjobban leírni az érzést: „A jövő iránt érzett minden aggodalmam és a múlt sebei miatt érzett minden neheztelésem abban a pillanatban nagyon kicsinynek látszott ahhoz a mérhetetlen élményhez képest, amelynek részese voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy az öröm – a valódi öröm, amely egyáltalán nem tagadja meg azt, ami nehéz az életünkben – döntés kérdése. Az öröm megtalál bennünket, amikor emelkedett hangulatba kerülünk, ami abból fakad, hogy tudjuk, tartozunk valahová: egymáshoz, önmagunkhoz, a világhoz, a Misztériumhoz, amely nagyobb, mint mi vagyunk.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – Éljenek a 40 feletti nők!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
