„Folyamatosan csak adtam anélkül, hogy töltekeztem volna” – Bárdos Júlia hitről, szolgálatról és gyógyulásról

„Talán elmondható, hogy nem volt az életemnek olyan korszaka, amikor elvesztettem volna a hitemet, akármilyen nehézségek is adódtak; még a kamaszkori ingadozások is kimaradtak. Hétgyermekes katolikus családban nevelkedtem, nagybátyám bencés szerzetes, anyai nagymamám pedig rendszeresen megosztotta velünk misztikus élményeit – természetesnek tartottam, hogy Isten létezik és jelen van a hétköznapjainkban” – emlékszik vissza Júlia.

Mindössze tizennyolc éves volt, amikor kimondta a boldogító igent az akkor még felsőfokú tanulmányait végző ifjú költőnek. Egy éven belül megszületett első gyermekük, majd a többiek sorra érkeztek az egyetem időszaka alatt. A hivatását, az alkotóművészetet mélyen megélő nő idővel a nagycsaládosokat fokozottan érintő házimunka „rabja” lett. Önzetlen szolgálatában folyamatosan próbált Isten üzenetére, a neki küldött jelekre figyelni.

Rendszeresen imádkozott, Szentírást olvasott, miközben az évek múlásával szinte teljesen megfeledkezett saját magáról, személyes vágyairól és szükségleteiről.

A csodálatos gyógyulás

Júlia közel 38 évesen élte meg korábban „kimaradt” kamaszkorát, amikor gyermekei közül négyen már javában benne jártak. Többször került lelki hullámvölgybe, depresszióval és komoly fizikai fájdalmakkal is küzdött. E nehéz időszakban a családnak anyagi megfontolásból meg kellett válnia szeretett otthonától, majd külterületen építkezni kezdtek egy 500 négyszögöles telken, ahol gáz, víz és villany hírből sem volt. Júlia alkotói folyamatként tekintett az építkezésre, mégis saját „börtönt” teremtett a rengeteg teendő révén.

„Jobb kezemen súlyos ínhüvelygyulladás keletkezett, hónapokon át kínzó fájdalmat okozva házimunka közben. Még a kályhába is bedugtam a kezemet a parázs fölé némi enyhülés reményében… hasztalan.” Nem sokkal később Júlia részt vett a Cor et Lumen Christi közösség gyógyító imaalkalmán, ahol a közbenjárók csendesen, pár percen át imádkoztak a beteg keze gyógyulásáért, amely rögtön be is következett. „Lesütött szemmel, könnyek közt adtam hálát az Úrnak a jelenlévők előtt, hogy megszabadított e hosszú szenvedéstől. Betegségem lelkiállapotom kivetülése volt: folyamatosan csak adtam anélkül, hogy töltekeztem volna. Húsz évig jóformán csak a házimunkáról szólt az életem, közben nagyon vágytam már valami másra. A Jóisten megmutatta, hogy mennyire fontos a szolgáló szeretet, amely Szűz Mária lelkülete.

Rájöttem, hogy alapvetően a férjemnek és a gyermekeimnek a háttérembere voltam, ezt követően pedig meg kell tanuljam azt, hogyan lehetek Jézus háttérembere.”

Mélypont és felemelkedés

Nem csupán ez az egyetlen csoda, amely Júlia hitét sziklaszilárddá tette. A gyógyulását követő egy évben beiratkozott a Szentlélek szemináriumra, ahol két hónapon át azzal ismerkedtek a résztvevők, hogy Isten miként szól az emberhez. Akkortájt a Lackfi család kutat szeretett volna fúratni a hegyoldalban lévő új telkükön, amelyet a megbízott szakember teljes képtelenségnek tartott a helyszíni adottságokat ismerve. A kijelölt napon végül egy 33 méter mély, ragyogó minőségű vizet adó kutat sikerült feltárni, amely szintén nem a „véletlen” műve volt. „A Biblia nem egy többezer évvel ezelőtt keletkezett halott szöveg: Isten élő szava most is folyamatosan szól hozzánk, a kérdéseinkre Ő felel. Az első szentírási rész, amit a szemináriumon megkaptunk lecke gyanánt: Én ragadtam meg a jobb kezedet, s én fakasztottam vizet a száraz hegyoldalban. Szinte sokkolt… Onnantól fogva az adott szövegek mindig szóltak hozzám, Isten így mutatta meg az utat.”

A szeminárium 8. hetében, a záróalkalmon Júlia egyik társa egy hatodik gyermek képét vetítette előre az asszonynak úgy, hogy jóformán semmit nem tudott addig családi hátteréről.
„Valójában nem szerettem volna már hatodik gyereket, mert végre magamra találtam, újra festhettem… Komoly és fájdalmas döntés volt, hogy ismét elengedjek számomra fontos dolgokat, de tudtam, hogy Isten akaratának teret kell engedjek. A házasságunk is megújult ennek köszönhetően: először éreztem azt, hogy Jani beengedett egy olyan ajtón, ahová addig nem.”

Féléves várakozást követően fogant meg a várt gyermek, akit teljesen váratlanul, a 12. héten elveszített a házaspár.

Júlia azt gondolta, hogy tévedés történt. A tragédia kapcsán eljutott a mélypontra: sírva kiabált Istennel, akit azzal vádolt, hogy szereti kínozni a gyerekeit, hisz Jézust is feláldozta. „Miután kiadtam magamból az összes fájdalmat, vártam, hogy Isten szóljon hozzám a Szentíráson át. A Biblia János evangéliumánál nyílt ki. E részben Fülöp apostol azt kéri, hogy mutassa meg Jézus az atyát, aki így szól: Mikor fogjátok már megérteni, hogy az Atya és én egy vagyunk? Innentől számítom felnőttkori megtérésemet. Isten ugyanis saját maga halt meg a kereszten, kínozta halálra magát értünk. Mikor elsirattam a kisbabámat, ő is ott sírt velem… Éreztem, hogy ott van a kislányom az Atya ölében és értem imádkozik.”

Júlia életében a bútorfestés is lényegében Istenről szól, a felületekre bibliai igeverseket ír. Egyik kedvenc idézete Izajás prófétához kötődik: „Nézd, a tenyeremre rajzoltalak…”
„Tudom, hogy oda vagyok rajzolva Isten tenyerére. (…) Isten az élet ura. A legkisebb kislányunk küldetése az volt, hogy begyógyítsa az előző vetélés okozta sebeket. Megtanított arra, hogy aki meghalt, az továbbra is velünk él a szeretet által, amelynek nincsenek földrajzi és fizikai határai.”

A teljes beszélgetés meghallgatható itt: 

Az „Istenélmények sallang nélkül” Tóth-Fazekas Andrea műsora. Felekezetektől függetlenül mutat be személyes istenélményeket közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek megszólaltatásával, akik saját maguk tapasztalták meg Isten létezését. Célja, hogy mások élményét befogadva a hallgató közelebb kerülhessen Istenhez és világképe formálódhasson.