Dühöngő gyerekek – „Hadd hisztizzen, hiszen még csak gyerek?!”

Nemrégiben egy bevásárlóközpont cipőboltjában vásároltam, de amit ott láttam és hallottam, egy életre belém égett. Egy négyéves kisfiú, aki édesanyjával érkezett a boltba, elkezdett nyöszörögni. Pár perccel később már a bolti padon feküdt és torkaszakadtából ordibált. Édesanyja rá sem nézett, mintha süket lett volna, csak a polcokon lévő cipőket vizslatta. Amikor a gyerek rájött, hogy még így sem figyelnek rá, a viszonylag könnyű kis padokat dühében tologatni kezdte. A szülő továbbra sem reagált, pedig a boltban már többen csóválták a fejüket, mellettem pedig egy hölgy azt mondta a barátnőjének: „Miért nem szól rá az anyja?! Ha én annak idején ilyet csináltam volna, az apám két nagy pofont kevert volna le.”  A kölyök felugrált a padokra, tombolva, állatias hangokat adva szaladgált (pont, mint korunk valóságshow-szereplői), és amelyik polcig elért a kis keze, minden cipőt levert, és egy idős úr földön lévő dobozait is szanaszét rugdosta, akár egy őrült.

Ez már az anyukának is sok lett, és rászólt, hogy fejezze be a cirkuszt. Ezt követően kijött a bolt vezetője, és finoman megkérte a szülőt, hogy távozzon gyermekével együtt, mivel a kölyök a vevők nagy részét elriasztotta a viselkedésével. Az anyuka kiakadt, hogy ő nem tehet arról, hogy a gyereke ennyire kezelhetetlen, és elpanaszolta, hogy már nem bírja idegekkel minden áldott nap ezt a hisztit, ezért inkább nem reagál. A nő a sírás határán állt, az erek kidagadtak a homlokán, a keze, amivel a halántékát masszírozta, remegett.

A kiegyensúlyozott, csinos nő, akiről tíz perce még senki nem hitte volna, hogy bármi gondja lehet, a boltvezető és a vevők szeme láttára hullott darabjaira.

Percekbe telt, mire összeszedte magát, megtörölte könnyes szemét, megmarkolta artikulálatlanul ordítozó kisfia kezét, és távozott vele a boltból.

Amikor Kati barátnőmnek elmeséltem az esetet, csak legyintett, és azt mondta, hogy ez semmi, ugyanis ő ismer olyan szülőt, akinek óvodás kisfia gyakorlatilag egy mini terrorista, s akinél sosem lehet tudni, min fog kiborulni. Az anya állítólag négy éve nem aludta át az éjszakát, kimerült, fáradt, egyre türelmetlenebb, de mindenekelőtt fél. A saját gyerekétől. Azt mondja, hogy nincs ereje naponta több tucat csatát megvívni a gyerekkel, így inkább meghajol az akarata előtt, vagyis, ha az nem akar fogat mosni, akkor nem kötelezi rá, ha játszani akar, akkor játszik vele, és ha kekszet akar az ágyban enni, akkor beviszi neki.

Kép

Kép: Freepik

Gengszterkedik, ural, rám telepszik

Hédi barátnőm hétéves lánya sem egyszerű természet. „Ez nem a kedvenc bögrém, a másikban kérem a kakaót! Inkább almalevet kérek, a kakaót nem iszom meg!” „Nem veszem be a gyógyszert.” „Nem veszek fel pulóvert, mert apán sincs pulóver.” „Ma nem megyek óvodába!” – ezek számára csak a bemelegítő mondatok. „Nem óvtuk őt túl, nem hagytuk rá a dolgokat, mégis a fejünkre nőtt. Mostanában félek vele elindulni, mert tudom, hogy jelenetet fog rendezni az utcán és ha netán egy ismerőssel találkozunk, akkor beleszól – pontosabban belekiabál – a beszélgetéseinkbe. Egyik hisztizős sétánk alkalmával jött egy férfi, és azt mondta neki, hogy ne légy rossz, mert elviszlek, erre a kis gonosz odament a bácsihoz, megfogta a kezét, és elindult vele, csak azért, mert ő eredetileg is abba az irányba akart menni, nem pedig hazafelé.

Néha nyugtatót kell bevennem, mert annyira ki tud hozni a sodromból, hogy sírógörcs vesz elő.  Nem az emberektől félek, hogy mit szólnak, hanem az aggaszt, hogy nem tudom kezelni őt és a dühét.

Ha hisztirohamot kap, minden azonnal kell neki, karmolja a tapétát, üti az asztalokat, gyakorlatilag bármit eltör, amit elér és ami erejéből kitelik. Ha beküldöm a szobájába, ott is talál magának valamit, például kipakol a szekrényéből, kidobálja a ruhákat. Orvosnál is voltunk vele, és nem ADHD-s, nem autista. Bújom a szakkönyveket, rendszeresen hallgatok gyerekneveléssel kapcsolatos előadásokat, de eddig egyetlen módszer sem vált be igazán.”

Elfogadni, ha ellenáll, de úgy terelni, hogy képes legyen kontrollálni önmagát

„Fontos különbséget tennünk a valódi érzelem és az érzelmekkel való manipuláció között. Utóbbi egyik formája lehet a hiszti, más néven önkontrollhiány, amely életkorhoz köthető, normális jelenség, minden 2–5 év közötti gyermeknél előfordul, de jobb időben leállítani – kezdi Balkuné Szűcs Emese klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus. – Egy csecsemőnek még szimbiotikus a viszonya az anyával, később azonban a gyermek érzékelni kezdi, hogy az anyjától különbözik, s hogy van saját akarata. Amikor a gyermek öntudatra ébred, elkezdi mondogatni, hogy nem. Ez jelenti, hogy ő valamit máshogy akar, mint az anyuka. Teljesen természetes és jó dolog, ha egy gyerek képes nemet mondani, vagy ha kimutatja a dühét, az ellenállását, a kérdés inkább az, hogy mi, szülők hogyan reagálunk erre, illetve arra, ha intenzívebben kezdi kifejezni az akaratát, például földhöz vágja magát, vagy dobál, lökdös másokat.”

Ignorálás, következetesség, kommunikáció

A szakember szerint, ha durván büntetjük a hisztit, nem biztos, hogy jó irányba tereljük a fejlődését.
„Első körben inkább próbáljuk meg ignorálni, szándékosan figyelmen kívül hagyni a kirohanásokat! Meg kell tanulnia, hogy ha valamit akar, azt nem agresszióval kell elérnie. Fontos, hogy a hiszti lecsengése után is következetesek maradjunk, és ne szolgáljuk ki az igényeit, mert ha így teszünk, azzal megerősítjük benne a követelőzési folyamatot. Ha az ignorálás nem segít, akkor próbálkozzunk játékos-viccelődő formában elintézni a dolgot (a gyerekeknél a dühöngés könnyen átfordulhat nevetésbe). Ha ez sem válik be, és erőteljes, tartós az őrjöngés, akkor próbáljuk meg a gyereket nagyon óvatosan átölelni és megnyugtatni, éreztessük vele, hogy megértjük őt, hogy elviselhető, hogy erős indulatai vannak. Ezek után értessük meg vele, hogy nem a hiszti az akarata érvényesítésének helyes módja. Ha télen jégkrémet akar, magyarázzuk el már jó előre (még a boltba menés előtt), hogy megfájdulhat a torka. Sose kapjuk fel a vizet, ne kezdjük el leteremteni a gyereket, és főleg ne bántsuk fizikailag (ezt egyébként a törvény tiltja is), mert ezzel nem leállítjuk az indulatait, hanem gerjesztjük!”

„Fontos, hogy a mi nyugalmunk nyerjen az ő indulatai felett.”

„Ehhez nincs jogod!”

Egyre több kamasznál fordul elő manapság, hogy elkezd érvelni a saját jogai mellett, s ha egy szülő/pedagógus nem eléggé felkészült, könnyen belesétál abba a csapdába, hogy a gyereket a végtelenségig kiszolgálja és mindent megad neki. A szakember úgy véli, hogy nem ez a helyes szeretési mód, ahogyan az sem, ha egy szülő mindig megmondja, hogy a gyereke mit hogyan tegyen, mert a gyereket így nem az önállósodás útján indítja el, hanem megtartja őt egy olyan érzelmileg infantilis élethelyzetben, amelyet a biológiai életkora valójában túlhaladott. Joggal mondja majd: „Te döntesz helyettem, anya? Akkor ülök a fenekemen, és nem csinálok semmit.” „A gyereknek arra van szüksége, hogy törekvéseink előre vigyék őt, cselekedeteink és szavaink által pedig fejlődjenek. Hogy tisztában legyenek azzal, hogy jogaik mellett kötelezettségeik is vannak.  A gyermeknevelés művészete abban rejlik, hogy egyrészt elfogadjuk gyermekünk ellenállását, ugyanakkor életképes felnőtté neveljük (az óvodával, iskolával karöltve).”