Ha most újra gyerek lehetnék...

Ha most újra gyerek lehetnék, nem zavarna a réteges téli öltözet. A kabátra is kabátot vennék, mert tudnám, a mamám is ezt szeretné. Sapka, sál és kesztyű nélkül el nem indulnék. A szánkózáshoz elővenném a megörökölt kezeslábast. Belebújnék és nevetnék, mert olyan lennék, mint egy űrhajós. De csak az utca végéig mennék. Jönnének a testvérek is meg a szomszéd gyerekek. Húznánk magunk után kitartóan a szánkót. A dombon felfele félúton megállnánk: „De sok van még!”, mondanánk.

Ha most újra gyerek lehetnék, szánkózás közben hosszan visítanék. Hárman ülnénk a megviselt járművön – én középen vagy leghátul, elől semmiképp. Lefele menet erősen kapaszkodnék. De így is néha-néha lecsúsznék. Borulnánk is nagyokat. Cipőnk, nadrágunk, szinte mindenünk megtelne hóval. Teljesen átfagynánk, de azért hóembert is készítenénk. Gyúrnánk, görgetnénk, tapasztanánk a havat. Egymásra tennénk a sokszögletű labdákat. Kavics lenne a szeme, répa az orra, seprű a keze. Még egy kis lyukas fazekat is tennénk a hóember fejére, csak hogy ne fázzon szegényke.     

Ha most újra gyerek lehetnék, izgatottan várnám a karácsonyt.

Meglesném anyumat a konyhában, nyalogatnám a krémeket az ujjaimról egyfolytában. Megkérném, hogy készítse el a kedvenc sütimet, a hólabdát. Ő meg azt mondaná rá, hogy az túl macerás! Végül mégis nekilátna. Együtt formáznánk ki a labdákat, és öltöztetnénk mindegyiket krémes ruhába. Besegítenék a takarításba, zöldségpucolásba, közben pedig friss rántott húst majszolnék egymagában. Levest nagymamánál ennék, mert tudnám, ő mindig előbb elkészül vele. Forrón enném, sok zöldséggel. Leginkább répával, de a karalábét sem hagynám a tányérban.  

Ha most újra gyerek lehetnék, nem kételkednék az Angyalban és a Jézuskában. Szenteste szépen felöltöznék, elmennék anyummal és a testvéremmel templomba. Nem kérdezném, apum miért nem jön velünk. Elhinném, hogy épp akkor fontos dolga akadt. A templomban karácsonyi verset szavalnék. Kicsit izgulnék, de végül úgy elmondanám a betanult sorokat, hogy azt még a hátsó sorban is tisztán hallanák. Hazafele mindenki megdicsérne. A kivilágítatlan utcában hárman szorosan egymásba kapaszkodnánk. Ropogna a hó a lábunk alatt, itt-ott meg-megcsúsznánk, de el nem esnénk. Közben messziről figyelnénk, hogy világít-e nálunk valami különleges fény.

Ha most újra gyerek lehetnék, és meglátnám az otthonunkban a karácsonyfát, csak ámulnék és bámulnék. Nem is kellene nekem más ajándék.

 Csillogna-villogna a fa, ott ékeskedne a szoba közepén. Mindent beterítene a friss fenyőillat. Később pedig a fenyő tűlevele. Anyum bosszankodna, engem viszont nem zavarna. De találnék a fa alatt más meglepetést is. Méghozzá könyvet, sok írással és kevés képpel. Ennek nagyon örülnék. Persze, néhány zoknit is hozna az Angyalka. No meg pár darab narancsot és csokit – utóbbit már aznap este elmajszolnám.
Ha most újra gyerek lehetnék, Szenteste várnám a betlehemeseket, akik eljátszanák nekünk Jézus születését. De mivel késő éjjel jönnének, már félálomban lennék. Ágyban fekve, pizsamában hallgatnám a verseket, fél szemmel figyelném a különböző szerepeket játszó embereket. Aztán visszaaludnék, és valami nagyon szépet álmodnék. Másnap reggel nem bírnám ki, és megkeresném a karácsonyfán a kókuszos szaloncukrot. A csomagolását viszont az ágon hagynám, és úgy tennék, mintha benne lenne még az édesség.

Ha most újra gyerek lehetnék, otthon lennék. Mesébe illő fehér karácsonyom lenne. Boldog lennék. Nem kételkednék semmiben. Hinnék, remélnék, szeretnék. Úgy, ahogy csak egy gyermek tud.