„Isten majd eldönti” – avagy a keresztények és a lombik
Időről időre fellángol a közéleti „lombikvita”, amelyet a Katolikus Egyház egy-egy képviselőjének megnyilvánulásai indítanak el. A nagy társadalmi hullámverés azért is meglepő, mert a katolikus nézőpont kisebbségben van a magyar társadalomban, és az egyházi megnyilvánulások elméletileg csak saját híveik számára jelentenek útmutatást. Ez és a hasonló reakciók azt mutatják, hogy a katolikus értékítélet nagyságrendekkel több embernek számít, mint a gyakorló katolikusok száma. E cikkben összefoglaljuk a keresztény felekezetek álláspontjait, majd interjúkkal abba próbálunk bepillantani, hogy keresztény meddő párok felekezetük tanítása és saját lelkiismeretük alapján hogyan állnak a mesterséges megtermékenyítéshez.
A Katolikus Egyháznak nincs a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban véglegesen kötelező érvényű dokumentuma, ám vannak nagy tekintélyű útmutatásai. Ezek összefoglalását az átlagos hívők leginkább a Katolikus Egyház Katekizmusában, „A gyermekáldás” című részben találják meg, mivel ez a leginkább hozzáférhető útmutató számukra.
Azok a technikák, amelyek a házaspár számára idegen, harmadik személy bevonásával (sperma vagy petesejt adományozásával, méh bérbeadásával) a közös szülőséget fölbontják, súlyosan erkölcstelenek. Ezek a technikák (idegen spermával való [heterológ] megtermékenyítés és beültetés) sértik a gyermeknek azt a jogát, hogy az általa ismert és egymással a házasság köteléke által egyesült apától és anyától szülessen. […] (2376)
- Amennyiben a házaspáron belül kerül sor e technikák gyakorlására (homológ mesterséges megtermékenyítés és beültetés), talán kevésbé elvetendők, de erkölcsileg változatlanul elfogadhatatlanok maradnak, mert szétválasztják a nemi aktust az élet továbbadásának aktusától. A gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem olyan aktus, amelyben két személy kölcsönösen odaadja magát, hanem olyan aktus, mely a magzat életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be. (2377)
- A gyermek nem járandóság, hanem ajándék. […] (2378)
A „szétválasztják a nemi aktust az élet továbbadásának aktusától” – sokak által nem értett – megfogalmazása itt a gyakorlatban azt jelenti, hogy a katolikus hivatalos tanítás szerint nem fogadhatók el azok a közösülési formák, amikor az ondó nem kerül közvetlenül a hüvelybe.
A Katekizmus ebben a fejezetben nem tér ki a lombikmódszerre, sem a fölösleges vagy nem egészséges embriók elpusztításának erkölcsi elfogadhatatlanságára, más helyen azonban leszögezi: „Az emberi életet fogantatása pillanatától feltételek nélkül tisztelni és védeni kell. Az emberi lény személyi jogait létének első pillanatától fogva el kell ismerni, ezek közé tartozik minden ártatlan lény sérthetetlen joga az élethez.” (2270) „A magzati vizsgálat erkölcsileg megengedett, ha tiszteletben tartja az embrió és az emberi magzat életét és épségét, és minden egyes magzat megtartására vagy gyógyítására irányul […]. De súlyosan ellenkezik az erkölcsi törvénnyel, ha a vizsgálat eredményétől függ az abortusz.” (2274)
Egyházi tisztséget viselők részéről szentbeszédekben, sajtónyilatkozatokban elhangzik még a „csúszós lejtő”-érv (vagyis: most még csak lombik-megtermékenyítést vehetnek igénybe, később már megrendelhetik a gyerekeik tulajdonságait, műembert állítanak elő, stb.) és „az ember ne játsszon Istent”-érv.
Hivatalosan is támogatja viszont a Katolikus Egyház azokat a meddőségi kezeléseket, amelyek a lombiktechnikával megegyező hatékonyságúak, de elkerülik a vallásilag aggályos beavatkozásokat – világszerte viszont még csak nagyon korlátozottan érhetők el.
A katolikus hívőknek ugyanakkor csak kisebb része, 26,3 százaléka gondolja úgy, hogy a lombikprogramban résztvevők bűnt követnek el – ez derült ki egy 2017-es reprezentatív felmérésből.
A reformált történelmi felekezetek és kisebb gyülekezetek osztják a Katolikus Egyház aggodalmát a fölös számú megtermékenyült petesejtek elpusztításával és az idegen sejtes megtermékenyítéssel kapcsolatban, ám a többi ellenérvhez hasonló nyilvánosan ritkán hangzik el. Az aggályos elemek kiküszöbölésével a mesterséges megtermékenyítést elfogadják, illetve híveik lelkiismeretére bízzák a döntést.
A Református Egyház képviseletében Balog Zoltán lelkész (még miniszterként) foglalt állást a lombikprogram mellett, szigorúbb etikai elvek és ellenőrzés elvárásával.
Az Evangélikus Egyház hozzáállását tükrözi például Szebik Imre bioetikai tankönyve (az 52. oldaltól), amely mérlegeli a katolikus egyházi aggályokat: a „fölös” embriók megsemmisítését szintén elfogadhatatlannak tartja, ám a többi ellenérvet súlytalanítja. Orosz Gábor Viktor, a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata Teológiai Bizottságának elnöke így fogalmazott: „Azok az orvosi beavatkozások, amelyek férfi és nő saját gyermek utáni vágyát beteljesíteni igyekeznek (homológ megtermékenyítés), teológiai szempontból is alapvetően örvendetesek. Amennyiben […] az úgynevezett számfeletti embriók létrejöttét igyekeznek elkerülni, akkor véleményünk szerint a mesterséges megtermékenyítés Isten áldásának tekinthető.”
„Én a lombikprogramra úgy tekintek, mint amiben az orvostudomány segít és asszisztál a természetnek, az Isten által teremtett világnak, hiszen mindannyian hálásak vagyunk azért, hogy oly sok területen van lehetőségünk a gyógyulásra, betegségeink kezelésére” – nyilatkozta dr. Pángyánszky Ágnes, az Evangélikus Hittudományi Egyetem adjunktusa saját tapasztalata alapján.
A közéleti vita sajátos és szintén nagy erkölcsi súlyú megszólalója volt 2017-ben az azóta elhunyt dr. Kőrösi Tamás, a győri Kaáli Intézet igazgatója, aki inkább érzelmes és nem szakmai írásában kijelentette: „a meddőség betegség, 1988-ban a WHO annak nyilvánította”. Katolikusként így értékelte etikailag a módszert: „Nem pusztítunk el semmit, ezt egyszer s mindenkorra tudomásul kellene venni az ellenzőknek: minden idegszálunkkal az életre koncentrálunk. Nem játszunk Istent: nem, nem, soha! Ellenben sokszor érezzük a Teremtő leheletét az arcunkon, bátorító kezét a vállunkon.”
A katolikus bioetikusok sem ítélnek egységesen a lombikeljárással kapcsolatban. Somfai Béla, a 2015-ben elhunyt jezsuita szerzetes, bioetikai könyvek szerzője így vélekedett: „Rövidtávon ugyan kár származhat az életadás és a szeretet szexuális kifejezésének szétválasztásából, de ezt az egy esetre korlátozott kárt a terméketlenség orvoslása, valamint a gyermekáldás és nevelés értékei hosszú távon bőven kárpótolják.” Persze ehhez az eljárásnak házastársak között kell történnie; nem járhat ez emberi élet pusztulásának jelentősebb arányával, mint a természetes folyamat; nem használhatnak adományozott pete- és ivarsejteket; a magzatban felfedezett fejlődési rendellenességek esetén is kizárják a terhességmegszakítás lehetőségét, és nem hagynak felhasználatlan embriókat. Dr. Rojkovich Bernadette katolikus orvos, bioetikus viszont az egyházi hivatalos álláspont szerinti teljes elutasító véleményt képviseli: „A gyermekek legalapvetőbb érdekét, az ember méltóságát védjük, amikor nemet mondunk a mesterséges megtermékenyítés során az emberi személy eltárgyiasítására.”
Érdekességként: a vallásos zsidóság alapvetően engedi a mesterséges megtermékenyítés formáit, éppen a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsnak megfelelve. Bizonyos feltételekben különbség van a megreformált zsidók álláspontja és az ortodox rabbik álláspontja között. Általában egyezik a többség véleménye abban, hogy csak házasság keretein belül történhet, tilos az idegen ondó- vagy petesejt használata, a saját hímivarsejtek összegyűjtését pedig csak aktus közben, gumióvszerrel vagy megszakított közösüléssel tartják elfogadhatónak. A fölös számú embrió orvosi felhasználásával szemben többnyire nem támasztanak aggályokat, sokkal fontosabbnak tartják az elcserélés kockázatának elkerülését. „Akár természetes úton, akár orvosi segítséggel fogan meg egy házaspár gyermeke, az mindenképpen áldás” – összegzi a hívő zsidók hozzáállását Oberlander Báruch.
Anna katolikus. Egy örökbe fogadott és egy inszeminációval fogant kisgyermeke van.
„Férjemmel mindketten gyakorló katolikusok vagyunk, amióta az eszünket tudjuk. 22 éves voltam, amikor összeházasodtunk, a férjem 27, és azonnal készen álltunk rá lélekben, hogy gyermekünk legyen. Két éven át hiába vártunk, akkor megijedtünk, és jelentkeztünk örökbefogadó szülőnek. Viszonylag hamar kaptunk is egy kislányt, akiről édesanyja lemondott. A vágy azonban nem múlt el, hogy saját testünkből származó gyermekünk is legyen. Egy katolikus orvos ismerősünk biztatására elindultunk a meddőségi vizsgálatokra. A férjemmel átimádkoztuk és átbeszéltük a lehetőségeinket, azt, hogy meddig megyünk el. Addig, amíg az én egészségem nem csorbul, más donorsejtjeit nem vesszük igénybe, a megfogant életek „kidobása” pedig szóba se jöhet. Ehhez meg is találtuk azt az orvost, szintén hívő barátaink ajánlására, aki megértette ezeket az elveinket.
Mindazt, amit az inszeminációval (ondóbevitellel) szült gyermekünkért vállaltunk, nyugodt és katolikus lelkiismerettel tettük.
Az ondósejteket testi-lelki együttlét során nyertük ki, és nem rögtön, de az én testembe kerültek. A mi szexuális együttléteink mindig nyitottak voltak a gyermekáldásra – csak éppen segítséggel értük ezt el. A „méltóság” sokféleképpen érthető fogalom, és szerintem nem itt kezdődik annak az elvesztése. A tudomány lehetőségeit igénybe vettük, hogy elhárítsa az akadályt a foganás elől, de a gyerekünk – mindkét gyermekünk – életét, lelkét Isten adta, nem az orvosok és nem mi. Áldás van a négy fős családunkon.
Rita katolikus, nincs gyermeke. A mesterséges utat nem vállalta.
Idén leszünk húszéves házasok. Korán kiderült, hogy nekem nem lehet gyermekem, ezért tíz éven át mindenféle kezelésre jártam. Sok pénzünk és lelki erőnk ment el kúrákra, műtétre, zarándoklatokra. A lombik csak 2010 körül merült fel, de addigra annyira belefáradtunk ebbe az egészbe, hogy én nem vállaltam. Teológiai aggályaim is voltak, ráadásul féltettem a testem a hormonkezelések következményeitől, a lelkemet pedig a kudarcoktól. Nagy volt rajtunk a nyomás a közösségünk részéről, hogy fogadjunk örökbe, de se én, se a férjem nem tudott volna megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy idegen gyermeket fogadjunk be az életünkbe. Nehéz volt ezt bevallani magunknak is, a hívő barátainknak is.
Mostanra már teljesen belenyugodtunk, hogy nem lesz gyerekünk.
Mindkettőnknek sok testvére van, bő gyermekáldással, sok az unokahúg, unokaöcs – ez egy kicsit pótolja a hiányérzetünket. Egy katolikus lelkiségi mozgalom aktív tagjai vagyunk, igyekszünk sokat tenni a családokért.”
Katalin katolikus, egy inszeminációval fogant felnőtt gyermeke van.
„Ezelőtt 22 évvel szembesültem azzal a problémával, hogy nem esem teherbe. Egyházi iskolában, gyakorló vallásos kollégák között dolgoztam – egyikük, akinek két orvos lánya van, ajánlotta figyelmembe az egyik klinika asszisztált reprodukciós osztályát. A rendelőben, ahová két évig szinte hazajártunk, tele volt a fal azoknak a gyerekeknek a fényképeivel, akik az osztály munkatársainak segítségével, inszemináció vagy lombikprogram után születtek. Óriási erőt adtak a fényképekről mosolygó csecsemők.
Én akkor 35 éves voltam, és a férjemmel különösebb hezitálás nélkül kezdtünk bele a programba, nem gondolkodtunk arról, hogy a mesterséges beavatkozás összeegyeztethető-e hitünkkel, keresztény szemléletünkkel, hiszen épp az jelentette számunkra a keresztény hozzáállást, hogy családot, gyerekeket szerettünk volna. Hívő környezetünkből senki nem fogalmazott meg olyan véleményt, hogy ne lenne vállalható ez a program, nekünk ebben nem kellene részt vennünk. Óriási szerencsénk volt, a lányunk a harmadik inszeminációs próbálkozás során megfogant, mi nem jutottunk el a lombikprogramig, bár lélekben már arra is felkészültünk.
Ha mai tudásommal lennék ugyanebben a szituációban, ugyanígy végigmennék ezen az úton.
A férjemmel nagy egyetértésben, egymást segítve éltük végig ezeket a hosszú hónapokat, s nem túlzok, ha azt mondom, még az is egy közös emelkedett pillanat volt, amikor ki kellett nyerni a hímivarsejteket – mert tudtuk, hogy mindez a gyermekünkért, a közös családunkért történik így. A klinika munkatársai között is voltak gyakorló keresztény emberek; több olyan tanítványom van, aki az én biztatásomra jutott el ugyanide, és a lombikprogram segítségével válhatott szülővé. Ma úgy gondolom, e témával kapcsolatban a sokkal toleránsabb evangélikus állásfoglalást inkább magaménak érzem, mint a saját felekezetem álláspontját. Óvom a családomat és magamat attól, hogy 18 éves lányunk várásának és születésének körülményeire rossz érzésekkel, lelkiismeret-furdalással gondoljunk vissza.”
Andrea baptista, egy sikertelen lombikos próbálkozása volt.
„Meddőségi kivizsgálásra mentem, mert évek óta vártunk a férjemmel a gyermekáldásra. Kiderült többek között, hogy elhegesedett mindkét petevezetékem, átjárhatatlan, hiába próbálták megnyitni, nem sikerült. Az én esetemben csak a lombik jelenthetett megoldást. Úgy tudom, a protestáns felekezetek hivatalosan nem utasítják el a mesterséges megtermékenyítést, de nekem komoly előítéleteim voltak korábban a lombikos gyerekekkel és az egész eljárással kapcsolatban – persze úgy, hogy csak a felével voltam tisztában egy ilyen eljárásnak. Ahogy érdekeltté váltam a témában, egyre többet tudtam meg, és kerestem közben Isten álláspontját erről. Egyre nyitottabb lettem arra, hogy a lombikmódszer is lehet a gyermekáldás útja, egy Istentől megáldott lehetőség. Ugyanakkor a mai napig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ne ez legyen az elsődleges út azoknak, akiknek nincsen szervi akadályuk, mert természetesebb módszerekkel is lehet segíteni a fogantatást.
Egy keresztény barátnőm, akinek született egy lombikbabája, mondott nekem néhány mondatot, ami sokat segített abban, hogy elkezdjek máshogy gondolkodni a lombikról: »Úgyis Isten dönti el, hová ad életet, ezt mi nem kényszeríthetjük ki mesterségesen, mi csak olyan feltételeket tudunk teremteni, amelyben az élet létrejöhet. Hogyan gondolhatjuk, hogy bárki embert teremthet, az Istenen kívül?«
Akik azt mondják, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel Istent játszik az ember, valójában ők próbálják lerántani Istent az ember szintjére, mintha az ember fejére nőhetne az Istennek a maga tudományával!
Nekivágtunk az államilag finanszírozott lombiknak. Sajnos nem sikerült túl jól a stimuláció, vagyis a hormonális felkészítésem, mindössze két petesejtem indult osztódásnak a háromból, ezeket be is ültették, de nem ágyazódtak be – Isten nem adta az életükre az áldását, hiába adtunk meg mi akkor minden lehetőséget erre. A következő kezelésre néhány hónap múlva egyszerűen nem volt lelki erőm elmenni, nem tudtam volna újra átélni ezt a sikertelenséget.
Az elmúlt három évben speciális diétán éltem, és szedtem gyógyszert is, ma már rendes peteéréseim is vannak. Itt lehetne az ideje egy újabb, szerintem sokkal esélyesebb próbálkozásnak. Életünk minden területén áldás, fejlődés van, csak ezen az egy területen nem látható, és sokat imádkozunk azért, hogy legyen. Nyitottak vagyunk a lombikra, az örökbefogadásra és a gyermektelenségre is. Mit akar Isten? – ezt keressük. Most azt a sugallatot kaptuk, hogy bízzunk őbenne. Várok rá, mert eddig minden emberi lehetőséget megtettem, amit tudtam, a lombik mellett tornák, gyógymódok hadával próbálkoztam, most lenyugszom. Hiszünk Isten gyógyító erejében, abban, hogy akár a nem átjárható petevezetékeimet is megnyithatja. Most azt az időt, amit eddig minden más gyógymóddal töltöttem, imára, hitmélyítésre, bibliaolvasásra fordítom. Annyit érzékelünk, hogy nem a gyermektelenség útját szánja nekünk.”
Bernadett református, egy lombikeljárással született kislánya van.
„27 éve vagyok keresztény. Egy evangelizáción tértem meg, férjem pedig katolikus nevelést kapott. Jelenleg 20 éves házasok vagyunk. 35 éves voltam, amikor elkezdtünk meddőségi vizsgálatokra járni, de nem derült ki, miért nem esem teherbe. Rengetegen imádkoztak értünk, és mi is. Örökbefogadási határozatunk is volt, de nem csörgött a telefon, mert hiába álltunk készen akár nagyobb gyermek befogadására is, a pszichológus azt írta rólunk, hogy mivel még nem gyászoltuk el a vér szerinti gyermek lehetőségét, nekünk csak újszülött babát javasol. Újra és újra Isten elé vittük ezt a kérésünket, elengedtem, visszavettem, megint elengedtem. Nem az Istenbe vetett bizalom hiányzott, inkább nem tudtam, hogy nekem mennyit kell tennem. Féltem, hogy kifutunk az időből. Rokonomnak sok próbálkozás után végül a győri Kaáli Intézetben lett lombikbabája, így az elhatározást követően mi már egyenesen oda mentünk. A mélyen hívő katolikus Kőrösi Tamás doktorhoz kerültem. Mire bejutottam hozzá, majd az általa kért összes új vizsgálat lezajlott, már negyvenéves voltam. A vizsgálatok során az is kiderült, hogy a hímivarsejt eljutása a megfelelő helyre nálunk nem gond, viszont az egészséges sejtek szempontjából az életkorom miatt időnk fogytán volt, ezért azt javasolta, próbáljuk meg a lombikot. Amikor az első injekciókat beadtam magamnak, még tele voltam kétséggel. Átimádkoztuk a férjemmel – aki mindvégig csodálatosan állt mellettem –, és arra jutottunk, hogy az Ige is azt mondja: »Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem minden épít.« (1.Kor. 10:23) Gyakran hallottam azt is a testvéreimtől és prédikációkban, hogy Isten akaratát arról is felismerhetjük, hogy mindig öröm és békesség kíséri – és ez megvolt bennünk. Muszáj hallgatnunk az Isten közelségében élő lelkiismeretünkre. Nem a máséra! „…Mert miért kárhoztassa az én szabadságomat más lelkiismerete?” (1.Kor. 10:29)
Én úgy hiszem, hogy a tudomány lehetőségeit is Isten adja, az embernek kell jól élni velük. A meddőség egy betegség, amelynek az akadályait az orvosok megpróbálják mesterséges eszközökkel leküzdeni – de attól még ugyanúgy az én petesejtem és a férjem ivarsejtje termékenyül meg, mintha természetes úton történne. Csak megkönnyítik az embriók méhbe kerülését.
Ha Isten a lombikba nem akar életet adni, akkor bármit tesznek az orvosok, azt nem lehet kikényszeríteni.
Kőrösi doktor is elmondta: az embriót ők beültetik, de attól kezdve fogalmuk sincs, miért ágyazódik be és mitől válik kihordhatóvá az új élet. Erre nincs ráhatásuk. A harmadik beültetésem sikerült 42 évesen. Minden alkalommal várandós lettem, de csak a harmadik alkalommal maradt velünk a baba, hogy megszülessen. Ő az a gyermek, aki most itt sertepertél körülöttem.
A lombikozók közössége kétségbeesett meddő nőkből áll. Egy kisebb részük valóban hozza azt a sztereotípiát, hogy karriert építenek negyvenéves korukig, aztán hirtelen észbe kapnak, hogy szeretnének gyereket is, de akkor már nem jön. Ám a többség, akit ismerek, nem ilyen, hanem csak harmincas éveik végére találják meg a társukat, akivel családot mernek alapítani. Sokuknak pedig évek telnek el azzal, hogy küzdenek a hormonális betegségeikkel, például az endometriózissal. Vagy egészen korán kiderül, hogy fizikailag lehetetlen a gyermekáldás. Rengeteg meddő huszon- és harmincéves is ül a Kaáli várójában.
Két stimulációmból kilenc embrióm lett, nyolcat már beültettek. Maradt még egyetlen embrióm lefagyasztva, és érte is visszamegyek januárban, mert vár engem. Ő belőlünk van, hozzánk tartozik, annak idején könyörögve imádkoztunk azért, hogy megtermékenyüljön, aztán rendben osztódjon, fejlődjön. A beültetéssel esélyt adunk neki az életre, és Isten majd eldönti, hogy élhet-e. Ha Isten úgy dönt, én 45 évesen is megszülöm. A megtermékenyített petesejt emberi élet. Neked kell aláírnod azt a papírt, amelyben a lefagyasztott embriók sorsáról rendelkezel. Azt nem az orvos dönti el, hanem te határozod meg. Az általam ismert nők mind visszamennek a gyermekeikért, még akkor is, ha már három lombikbabájuk van, mert nem lehet otthagyni egy életet.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>