Mint idegen tárgyat, úgy bámulja a kezét

A fiam még nem tud a kezéről, ahogy a többi testrészéről sem. Hogy ő irányítja őket. Érzései, reakciói persze vannak. Hall, lát, szagol, éhes, fáj a hasa, eszik, megkönnyebbül. Viszont gyakran előfordul, hogy orron üti magát, és mint egy idegen tárgyat, úgy bámulja a kezét. Még nem tudja, hogy az övé. 
A saját kezemre nézek. Végiggondolom, mit hova tett, merre járt, mennyi mindent érintett, mutatott, dugott el, tett a szájba, vett el vagy adott, húzott vagy tolt, támasztott vagy lökött, ejtett, emelt, pattintott.

Eljutott idáig, hogy babakocsit tol, hogy rendszeresen törli valaki másnak a fenekét. Valószínűleg ez mentette meg. 

Aztán eszembe jut a nagyapám keze. Egy régi képen láttam, csak a ráncok és a kidudorodó erek különböztették meg az enyémtől. De a szentséghez mintha az ő keze is közelebb lett volna. Elgyengült, laza tenyerében a fiam öntudatlanul szétnyílt ujjait látom. 
Az ernyőn át is a fiam arcára süt a nap. Félek, hogy felébred, úgyhogy széttárom az ujjaim, talán így nagyobb árnyékot nyújt a kezem. Egy pillanatra elvakít a csillogó jegygyűrűm. Elmosolyodom, nyitott tenyérrel. 
Férj és apa vagyok. A délutáni séta útjának felén.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>