„Ha van két gyereked, nem hagyhatod el magad” – Interjú Őze Áronnal és Auksz Évával

– Szerintetek mi a kapcsolatotok titka?
Áron: A titok végtelenül egyszerű: fantasztikus családunk van Hunor és Nimród fiunkkal, és szerencsére élnek még a nagymamák, illetve Éva édesapja. Ez az egész így egy erőt adó, stabil bázis. Néha otthon is szóba kerül a munka: amikor a Sándor Mátyás című zenés-táncos előadás címszerepét próbáltam, Éva mint a műfaj koronázatlan királynője rengeteget segített nekem. Ha pedig ő vállal prózai szerepet, rám ugyanígy számíthat.
Éva: Azért is harmonikus kapcsolat a miénk, mert érett korszakunkban találkoztunk. Megéltünk előtte sikereket és mélypontokat, házasságot és válást, rendelkeztünk már jó és rossz tapasztalatokkal.

Hogy a szakmában és a magánéletben is jól működünk együtt, abban talán nagy szerepe van annak is, hogy ragaszkodunk a kettesben eltöltött időhöz, olykor „meglógunk” a gyerekek elől. 

– A megismerkedésetek óta gyakorlatilag sosem voltatok csak ketten, hiszen Éva hozta a kapcsolatba az első házasságából született fiát, Hunort. 
Áron: Igen, közös gyermekünk, Nimród születése előtt én is átéltem már az apaság első felvonását. Hunor rendkívül érzékeny srác. Az összeköltözés során ő volt az origó, maximálisan figyeltünk az érzéseire, a lelkére. Azt akartuk, hogy semmiben ne sérüljön. 
Emlékszem, hogy épp egy tévéfelvételre utaztam taxival, amikor megcsörrent a telefonom. Éva hívott, és azt mondta, bejelentenivalója van. Ekkor tudtam meg, hogy apa leszek. Azt hittem, hogy örömömben megállítom a taxit, hogy kiabálhassak egy nagyot az úttesten.

– Vannak, akiket félelemmel tölt el az apaság, ezek szerint te nem ilyen voltál.
Áron: Már a korábbi kapcsolatomban is nagyon szerettem volna gyereket, de beláttuk, hogy még nincs itt az ideje. Amikor pedig elérkezettnek láttuk az időt, a kapcsolatunk már nem állt biztos lábakon. Éva mellett éreztem, hogy kész vagyok felelősséget vállalni egy közös gyermekért is. Szerintem az apaság egy életre szóló nagy kaland, egy elképesztő humorú játék, nem csak a pelenkázástól a fürdetésig. Éva egyébként gyönyörű kismama volt!

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Valahol azt olvastam, hogy ti kezdetben nem kedveltétek egymást kollégaként. Hogy is volt ez? 
Éva: Áron teljesen hidegen hagyott. Gőgösnek tartottam. Nem tudtunk egymásra hangolódni, de talán azért nem, mert két teljesen különböző terepről érkeztünk: én a musicalek világából, Áron pedig a prózai darabokéból. És eleinte azért se figyeltünk fel egymásra, mert mindketten a karrierünkre koncentráltunk. 
Áron: Éva valóban távol állt az én világomtól, bár a nőiességét, a kisugárzását mindig elismertem. Mégis, ha meghallottam a nevetését a társalgóból, már fordultam is ki a színészbejárón. Nem bírtam elviselni.

Aztán valahogy elkezdtünk beszélgetni, de sokáig olyanok voltunk, mint az ovisok: hajhúzásra rugdosás a válasz. Évek teltek így el.

Aztán a Szeretlek, fény című előadásban megtört a jég. Az egyik kolléganő elment szülni, engem pedig megkérdezett a rendező, kit hívjon be a szerepre. Én rögtön rávágtam, hogy hát az Auksz Évát. Nem minden hátsó szándék nélkül! Én játszottam Vak Bélát, Éva a szerelmemet.

– Milyen tulajdonságokat szerettek különösen egymásban? 
Éva: Áron titokzatosságát nagyon szeretem, és lenyűgöz a magabiztossága. A határozottságával vesz le a lábamról. Mellette mindig biztonságban érzem magam, és legszívesebben folyton odabújnék hozzá, hogy megvédjen.
Áron: Éva munkabírása, a szakma iránti alázatossága egészen elképesztő! Elismerem és becsülöm azt a szakmai utat, amit bejárt, a nőiessége pedig minden nap megigéz. Ez olyasvalami, amit nem lehet megjátszani. Belülről fakad.

– Mindketten a Nemzeti Színház – a későbbi Pesti Magyar Színház – tagjai voltatok a kilencvenes évek elejétől. Áront 2010-ben nevezték ki a színház igazgatójának, öt évvel később azonban nem az ő pályázata nyert. Egyszerre lettetek egyik napról a másikra szabadúszó színészek. Hogyan viseltétek ezt az időszakot? 
Áron: A család erre is jó gyógyír volt. Ha nincsenek mögöttem ők, biztos, hogy sérültebben jövök ki a harcból. Ha van két gyereked, nem hagyhatod el magad, nem nyalogathatod a sebeidet. Én egyébként sem hiszek abban, hogy megéri hosszú időre melankóliába zuhanni.

Tudom, hogy minden csoda három napig tart, és hogy úgyis jönnek új lehetőségek. Mint ahogy jöttek is.

Éva azóta játszik az Operettszínházban, a Rózsavölgyi Szalonban, a Madách Színházban, én pedig 2017 óta vagyok a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza direktora. 
Éva: Míg Áron direktor volt a Pesti Magyar Színházban, sokan rajtam keresztül akartak elérni Áronnál valamit. „Menjetek fel az irodájába, és mondjátok el neki, én a szakmát nem viszem be a magánéletünkbe, hiszen rámehet a kapcsolatom!” – mondogattam a kollégáknak. Amikor Áron kinevezését nem hosszabbították meg, nekem is menni kellett.

– Aki színpadra megy, annak a külsejével is többet kell törődnie, mint az átlagembernek. Ti mit tesztek azért, hogy a jó kondíciótokat megőrizzétek? 
Éva: Én nemrég döntöttem el, hogy újra futni fogok. Ha megérzem, hogy több a súlyom a kelleténél, azonnal összekapom magam, és sportolni kezdek. A zenés előadások színészileg és lelkileg is ugyanúgy igénybe veszik az embert, mint a próza. 
Áron: Én jókat nevetek azon, hogy Éva néhány felszedett dekából problémát csinál. Szerintem ő mindig remekül néz ki. Én már drámaibb eset vagyok: könnyen fogyok, de könnyen is hízom. Voltam már nagyon vékony, és voltam a mostaninál termetesebb, kopasz is. A sport tizenkét éves korom óta folyamatosan jelen van az életemben: küzdősporttal kezdtem, majd a harcművészet felé fordultam, húsz éve aikidózom, rendszeresen teniszezek és evezek. 
Éva: Áron a legkeményebb próbaidőszak közepette is képes hajnalok hajnalán felkelni és aikidó edzésre menni. Volt, hogy könyörögtem neki, hogy hagyjon ki egy edzést, de csak annyit értem el, hogy hajnali hat helyett fél nyolckor indult el. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Tüntetések, zaklatási botrányok, aláírásgyűjtések, interneten zajló szócsaták – mostanában a sok jó mellett ezek is átszövik a fővárosi színházak életét. A csatározások azt láttatják a kívülállókkal, hogy a színészet módfelett kiszolgáltatott pálya.
Áron: A színészember mindig is másoktól függ. Dönt róla az igazgató, a rendező, a dramaturg. Ilyen szempontból a színész – legyen szabadúszó akár – sosem a maga ura.
Éva: Elég, ha csak fellapozzuk Jászai Mari életrajzát, és látni fogjuk, hogy ez mindig is így volt.

Ráadásul ahol több ember van összezárva, ott óhatatlanul feszültségek indukálódnak, és ehhez még hozzájön az is, hogy mindenki a túlélésért küzd…

Áron: Ezt kell tudni higgadtan kezelni, és akkor kialakulhat egy alkotómunkára alkalmas légkör. Én jelenleg egy megyei jogú városban a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházat vezetem. A hangulat családias, a társulat nagyszerű, a tempó kevésbé kapkodó, a vendégszínészek és rendezők is örömmel jönnek vissza hozzánk. Van egy speciális közönség-összetétel, egy egészen érzékeny, több korosztályt megszólító műsorpolitika. A nagyszínpadra a könnyedebb műfajú darabokból válogatunk, a stúdióba tervezzük a kísérletezőbb produkciókat. Minden évben csinálunk ifjúsági előadást a helybéli diákokkal közösen. Modern népszínházi irányt követünk, és ez működik is, 10-12 bemutatónk van egy évadban. 
Éva: Negyed évszázad pályán eltöltött idő után megfogalmazódik bennünk, hogy nem feltétlenül akarunk már idegből és görcsölve dolgozni, és nem akarunk belehalni a próbafolyamatokba. Természetesen kihozzuk magunkból a maximumot, de nagyon fontos, hogy ahol épp vagyunk, jól érezzük magunkat, és kiegyensúlyozott, szerető közegben dolgozhassunk. Ez most megadatik mindkettőnknek. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. novemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>