Nélküle a magyar néptánc nem lenne az, ami: Timár Sándor 90 éves

Egy csinos, fiatal dédnagymamával ülök szemben, aki ezúttal férje életművéről és egy kicsit kettejükről is mesélni fog. Dédi bizony – ismételgetem –, hiszen lányunokája nemrég két ikerlánnyal ajándékozta meg a családot.

– Egy ilyen nagy család hogyan élte meg a karanténhelyzetet?
– Sanyi miatt természetesen egy pillanatra sem hagyhattam el a házat, Matyi fiam vásárolt be nekünk három hónapon keresztül. Szerencsére nagy kertünk van, így tisztes távolságban időnként találkoztunk a gyerekekkel, unokákkal. Furcsán hangzik, de amikor vége lett a karanténnak, egy bizonyos részét sajnáltam. Gergő fiunk otthon volt velünk; és bár Sári lányommal egy házban élünk, ez az időszak mégis más volt, mint a rohanós hétköznapok. Sanyira így többen tudtunk vigyázni, és magányosak sem voltunk: nagyokat beszélgettünk, hasznosan töltöttük az időt.

– Sándor születésnapját viszont sajnos a jelenlegi helyzetben nem tudjátok úgy megünnepelni, ahogyan szerettétek volna…
– Bizony, a legeslegszűkebb család – most, hogy már az ikrek is megszülettek – 22 fő. Ha egy kicsit tágabbra vesszük, 34 ember. A 90. születésnap pedig mégiscsak egy jubileum, de most nagyon kell vigyáznunk. Az eredeti forgatókönyv szerint március 23-án indult volna egy Timár-életművet bemutató sorozat a Hagyományok Házában, öt előadással. Egy héttel a nyitány előtt kezdődött a karantén, amikor már teljesen készen álltunk. Végül pedig október 10-én, az Erkel Színházban rendeztünk volna egy nagy, nemzetközi gálát – ahová a világ minden tájáról bejelentkeztek a tanítványai: Észak- és Dél-Amerika, Japán, Hongkong, Anglia… Itthonról persze az Állami Népi Együttes, a Táncművészeti Egyetem, mert hát Sanyinak mindenhez köze van (mosolyog). Pont egy éve címzetes egyetemi tanári címet is kapott! Ezeket az eseményeket nem szeretnénk veszni hagyni, nagyon reménykedünk a jövő tavaszban. Lássuk be, a mostani körülmények között nem lehet ünnepivé varázsolni egy ilyen műsort: maszkban, veszélyben, egymástól távol.

– Az ünneplés azonban mégsem marad el teljesen.

– A legnagyobb ajándék Sanyi számára, hogy hamarosan már a boltokba kerül a róla készült könyv: „Timár, a Mesti” címmel, a Püski Kiadó gondozásában.

Tulajdonképpen egy tánctörténeti krónika készült, amelyet Kiss Krisztina újságíró Sándor pályatársai és tanítványai segítségével, a velük készített interjúk alapján írt meg. 1948-tól kezdődnek a visszaemlékezések, és napjainkig elérnek a szálak, hiszen aki ma nagy név a szakmában, mind az ő műhelyéből került ki. Hatalmas életmű az övé, amióta nem aktív, a család és a tanítványok viszik tovább. A Timár-módszer az alapja az egész munkásságunknak, de a külföldieknél is így van ez, hosszú évtizedek óta. Sanyival második műhelyünk Japán: 40 éve ez az első alkalom, hogy nem megyünk. Még szerencse, hogy ezt az évfordulót tavaly megünnepeltük Tokióban és Kyotóban is.

– A könyv megjelenése mellett online eseményekkel is készültök a jubileumra?
– Egy egész eseménysorozattal, amely szintén felöleli az életmű minden állomását. Timár Archívum I-II. címmel bemutatjuk Sándor gyűjtő és etnográfus tevékenységét is. A két legnagyobb tájegység, amellyel már huszonévesen foglalkozott, a Budapesthez közeli Galga-vidék (Gödöllő környéki falvak), illetve Elek és Méhkerék falvak a mostani Békés-megyében.

– Egészen fiatalon kezdett gyűjteni, pedig ha jól tudom, a szolnoki születésű fiú eredetileg orvosnak készült.
– Igen, csakhogy ő gazdag paraszti családból származott, és mivel kuláklistára kerültek, nem tanulhatott tovább. Sanyi a Szolnok melletti Ugar-tanyán született, és nagyon okos gyerek volt. A tanyasi tanító ezért arra buzdította a szülőket, hogy taníttassák a fiút, ami akkoriban nem volt szokás, hiszen elkélt a segítő kéz a háznál. Édesapja azonban beleegyezett, és így Sanyika a Verseghy Ferenc Gimnáziumba került, ahol megismerkedett a regös cserkészekkel. Így került ő először a tánc közelébe, hiszen a cserkészetnek ez az ága mindig is a néphagyományt próbálta felkutatni, erősíteni. Sanyit nagyon szívesen befogadták maguk közé, aminek örült is, mivel elég elveszettnek érezte magát a városban. A cserkész-barátságnak köszönhetően jutott el Siófokra egy regös táborba, ahol későbbi mestere, Molnár István tartott előadást a táncról. Molnár István korábban Párizsban élt, mozdulatművész volt, és ezt követően kezdett el magyar néptánccal foglalkozni – de akkor aztán nagyon behatóan…

Kép

Timár Sándor (jobbra)

Sanyi még gimnazista korában megalapította a szolnoki Tisza Táncegyüttest. 1951-ben híre ment, hogy Molnár István együttest alapít Budapesten – ez volt a SZOT Művészegyüttes –, és táncosokat keres. Sanyi azonnal felvételizett, és hivatásos táncos lett belőle.

Itt ismerkedett meg Martin Györggyel, aki nemcsak fő munkatársa, de nagyon jó barátja is lett az évek során. Együtt fedezték fel, hogy a magyar néptánc fő sajátossága az improvizáció, és közösen dolgozták ki annak teljes rendszerét.

– Hogyan zajlott a kidolgozás folyamata?
– Az improvizáció rendszerét és nyelvtanát dolgozták ki, a gyűjtött filmek alapján – filmkockáról kockára. Fontos megjegyezni, hogy némafilmekről van szó, zene nélkül, így nem volt viszonyítási alap: nem tudták, hogy egy tánc lent hangsúlyos vagy fent hangsúlyos. Ki kellett silabizálni. Később megbeszélték Tinkával (Martin György), hogy utóbbi megy tovább a tudományos úton, Sanyi pedig a gyakorlatban halad, de továbbra is párhuzamosan dolgoznak. Így lett ő tanítója a táncházmozgalomnak, így nevelték ki a többi tanárt, és így indult útjára országosan is egy folyamat, amiben Tinka tudományosan ott állt mellette-mögötte. E nélkül a kettős nélkül nem lehetett volna haladni, fejlődni. Timár Sándor remek táncosként képes volt a tudását átadni a fiatalabbaknak.

Sajnos sokszor előfordul, hogy valaki nagyon jó táncos, de egyszerűen nem eléggé karizmatikus egyéniség ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. Sándor egy mozgalom élére tudott állni.

– Sándor, a Mesti. Mikor kezdték el így hívni?
– 1971-ben néptánc tagozatot létesítettek a Balettintézetben, és őt kérték fel tanszékvezetőnek. Három osztályt vitt végig, tehát 12 évig tanított, ezt követően került az Állami Népi Együtteshez. Első osztályában olyan emblematikus alakok tanultak, mint: Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Román Sándor. A Mester megszólítás kötelező a Balettintézetben mind a mai napig, de mivel őt nagyon szerették a tanítványai, így a Mesti becenevet találták ki számára, amely elterjedt országszerte. Ezért választottuk ezt a könyv címéül is – mert belőle tényleg nincs több (mosolyog). Én 1970-ben kerültem a Bartók Táncegyüttesbe, ez az osztály 1971-ben indult, azonban mi gyakorlatilag együtt nőttünk fel: Sanyi folyamatosan felhozta őket a mi próbáinkra, néha pedig mi mentünk hozzájuk. Nálunk élő zene volt, a Sebő zenekar, a Muzsikás zenélt, fantasztikus volt a hangulat, és persze kőkemények voltak a próbák.

– Hogyan jött létre a Bartók Táncegyüttes?
– Sanyi egészen a SZOT Művészegyüttes megszűnéséig ott táncolt, amiből később Budapest Táncegyüttes lett, így itt maradt még egy darabig. 1958-ban a Vegyipari Dolgozók Szakszervezete táncegyüttest szeretett volna létesíteni, aminek ő 28 évesen annyira megörült, hogy inkább beáldozta a színpadi karrierjét, amihez, lássuk be, még nagyon fiatal volt. Elbúcsúzott tehát Molnár Istvántól, és megalapította a Bartókot. Ide kerültem később én is, a lehető legjobbkor, 1970-ben, mert ekkor kezdődött a megújulás folyamata, megalakultak az első táncházak, majd a táncházmozgalom, aminek szintén az improvizáció volt az alapja: táncházba ugyanis nem azért megy be az ember, hogy koreográfiákat tanuljon, hanem hogy megtanulja az alapokat, és onnantól már az önkifejezésé a főszerep.

Ők anyanyelvként tanították a táncot, ebben rejlett a vonzerő, no meg a közösségben: szólt a zene, jobbnál jobb zenekarok fordultak meg nálunk, Sebestyén Márta énekelt… Nyilvánvalóan ez egy forradalmi dolog volt.

– Hogyan lett Timár Sándor később a Magyar Állami Népi Együttes vezetője?
– Nos, Pozsgay Imre, aki akkoriban lett kulturális miniszter, azzal szembesült, hogy bár az országos mozgalom virágzik, az Állami Népi Együttes még mindig Mojszejev-stílusban táncol (a néptánc és a klasszikus balett ötvözete, a cselekményt hangsúlyozó koreográfia és a látványos, akrobatikus elemek használata. – a szerk.). A Sándor által elért eredmények meggyőzték, hogy ő a megfelelő ember arra, hogy megújítsa az Állami Népi Együttest. 1981-ben nevezte ki művészeti vezetőnek, és én is követtem őt mint fő munkatársa. Pozsgay Imre döntésének az alsóbb szinteken már nem örültek annyira, mert Sanyi nem volt párttag – ami akkoriban a vezető beosztások feltétele volt. Ezt a korszakot bizony megszenvedtük. Ha én meg tudnám számolni, hányszor hallottuk azt a mondatot, hogy „ha addig élek is, kirúgatom!” (nevet). A férjem egy olyan időszakban tudta sikerre vinni az együttest, amikor egyik nap feljelentették, másik nap leszedték a színpadról. Mondanom sem kell, a plakátokon is apró betűvel szerepelt a neve. A csapat összetétele is kettős volt: egyrészt oda szerződtek a balettintézetbeli tanítványai, részben viszont ott maradtak Rábai Miklós régi táncosai. Úgy kellett alkotnia, hogy közben egy új szemléletet kellett átadni nekik. Ez nem volt könnyű, de sikeresen megoldotta. Hosszú turnékra mentünk: Amerikában négyszer töltöttünk három hónapot, de bejártuk egész Európát, és voltunk Japánban, Taiwanon, Hongkongban is. Én már tulajdonképpen ebben az időszakban elhatároztam, hogy megalapítom a Csillagszeműeket, tehát mire Sanyi nyugdíjba ment, ez a magánkezdeményezés már két éve működött.

Kép

Timár Sándor

– Így egyik alkotói folyamat következett a másikból.
– Igen, sőt, létrejött egy felnőtt csoport is, aminek ő nagyon örült, hiszen nyugdíjasként folytathatta az aktív művészi munkát. A Csillagszeműek tehát egyrészt azért jött létre, mert ha már van öt gyermekem, szerettem volna, ha valahol táncolnak is, másrészt mivel az Állami Népi Együttesben Sanyinak tehetségéhez képest igen „visszafogott volt a marketingje”, én ezt megpróbáltam pótolni ezzel az új időszakkal. Akkoriban nem volt szokás, hogy magáncégként működhessünk, ezért sokan készítettek velem riportot, kérdezték, hogy biztos tudom-e, mit csinálok. Nem tudtam, de beletanultam (nevet).

Meggyőződésem, hogy szorgalommal és tehetséggel akkor is sokat el lehet érni, ha közben nem támogatnak milliárdokkal.

– Többször említetted a bűvös hármast: rend, fegyelem és hatalmas szeretet a gyerekek irányába – ezzel bármit el lehet érni. Hogyan valósítjátok ezt meg most, amikor egyre inkább a hatalmas szabadság felé tart a világ, és fakulóban vannak a népi kultúrában fontos értékek?
– Az az igazság, hogy nálunk ma sem nehéz megvalósítani ezt a szemléletet, mivel a Csillagszeműekben ezen alapszik az egész oktatási rendszer. Mivel három éves korukban vesszük fel a gyerekeket, mellettünk nőnek fel. A rend és a fegyelem a szabályokon alapszik: nem lehet például csúnyán beszélni, még a hülyét sem használhatják, mert mi így nem tárgyalunk egymással. Valamint a próbán nem szabad válogatni, olyan nincs, hogy te nem táncolsz valakivel, vagy nem fogod meg a kezét, ha párcsere van. Mindig azt mondom nekik, hogy „nem kell hozzá feleségül menni, csak táncolsz vele, és mész tovább”: így nem volt soha kirekesztés, megszólás. Névsorolvasáskor, énekórán, illetve amikor mi szólunk hozzájuk, síri csendet kérünk. Még valami, a testtartás: néhány fiatal borzasztóan járkál az utcán, lóg a karja, lába – ezekből a gyerekekből nem sugárzik az egészséges önbizalom, pedig anélkül nem lehet élni. Azonban nálunk a túlzott formája sem megengedett, nincs sztárkultusz: vannak nagyon jó táncosok, de csak egy sztár – a Sanyi bácsi.

A legfontosabb dolog, amit adhatunk a gyerekeknek, a sikerélmény, amit azzal biztosítunk, hogy már pici korukban színpadra visszük őket. Így nem alakulnak ki gátlások.

– Hány éve vagytok házasok, és te hogyan alkalmaztad ezeket az elveket a gyerekek nevelésénél?
– 46 éve vagyunk házasok, és most szeptemberben 50 éve, hogy a Bartók Együttesbe kerültem. Hihetetlen! Van egy alapelvem, úgy hívom, az egészséges elhanyagoltság elve, ami nagyon egyszerű: békén kell hagyni a gyerekeket, úgy, hogy mindig tudják azt, hogy ha szükségük van ránk, akkor mindig ott állunk mögöttük. Tudod, a gyerekek hihetetlenül meghálálják ezt a bizalmat. Sajnos azt látom, hogy ezzel nagyon sok szülő nincs tisztában. Ha anyuka-apuka túlságosan „nyomul”, a kapcsolat elromlik. Az is igaz, hogy olykor én is túlzásokba estem (nevet). Épp Geri fiam mesélte a karantén idején, hogy egyszer megkérdeztem tőle: „Gerikém, te hányadikos vagy?” Mivel Geri az ötödik gyermekem, nála már elvesztettem a fonalat. Matyi osztályfőnöke pedig a gimnáziumi évek végén felhívott, hogy ha nem probléma, szeretne megismerni… Hát igen, a mi életünk ilyen volt, de ettől függetlenül mindig összetartottunk, és segítjük egymást a mai napig. Visszakanyarodva, a gyerekeknek és a felnőtteknek sem a szabadságra, hanem biztonságra van szükségük. Nálunk, a Csillagszeműeknél az a kevés szabály mindig le volt fektetve, és ezt később annyira megszokják, hogy az életük részévé válik.

Kép

Timár Sándor gyermekei

– Mint apa és mint férj, milyen ember Timár Sándor?
– Azt szoktam mondani diplomatikusan, hogy a mi házasságunk különleges (nevet). Ebben minden benne van. Sanyi egy végtelenül jó ember, a gyerekek mindig is imádták. Mi valóban nem azok a típusú szülők voltunk, akik mindig leültek társasozni, villanyvonatozni a gyerekekkel, viszont a táncolás maximálisan összekötött bennünket. Sanyi mindig azt mondja, hogy ő a tehetségét a Jóistentől kapta, ő erről nem tehet. Annak, aki ilyen tehetséggel van megáldva, mindig is a művészi munka lesz az első helyen, ennek beáldoz mindent. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem törődik mással, nagyon is törődött ő, amennyit csak bírt, de a módjának valahogy mindig köze volt a tánchoz. De hogy egy másik példát hozzak: én nem szeretem az állatkertet, vidámparkot, így ezeket a gyerekprogramokat szívesen levette a vállamról (nevet). A viccet félretéve, ezt az áldozatot a néptáncért, amiről meséltem, az egész családunk meghozta, és egyikünk sem bánja. Voltak nehéz időszakok: Sanyinak rettenetesen nagyok voltak az elvárásai, de mi ezt sosem vettük rossz néven, mert mindig saját maga felé voltak a legnagyobbak.

– Érettségi körül mentél hozzá igaz?
– Másnap, az utolsó vizsga után, 18 évesen. Tehát én már mellette nőttem fel, ebben a munkatempóban, nekem ez egyáltalán nem szokatlan, valamint rengeteg segítséget kaptam a szüleimtől, a testvéreimtől és a barátainktól.

A gyerekeink felnőtt fejjel abszolút megértik, mi miért történt: az édesapjuk munkássága nélkül a magyar néptánc nem emelkedett volna olyan magas rangra a magyar és az egyetemes kultúrában, ahol jelenleg tart.

Ezt ki kell mondani. Timár Sándor a férjem, a mesterem és a főnököm is volt. Na, ezzel birkózzon meg valaki rajtam kívül! (nevet) Nehogy azt hidd, hogy ez engem bármikor is negatívan érintett. A jelenlegi helyzetben pedig a lehető legmagasabb minőségben kell mellette lennem, és persze a „birodalomnak” is működnie kell… Ezt meséltem? Halmos Béla mondta egyszer: „A Timárék? Hát az egy birodalom.”

Isten éltesse Timár Sándort, a „birodalom” megalapítóját, a magyar néptánc emblematikus alakját!