A tanító néni mint akcióhős, avagy epizódok egy kisvárosi alsó tagozat életéből

Van makszom! Macskás! – újságolja kicsi elsősöm. Ő úgy értelmezi, hogy a „maksz” az elsős eszköztár része, mint a tolltartó vagy a színes ceruza.
A mai idők akcióhősei nem Batman meg Superman, hanem mi, tanító nénik:

– Zoli, ez a te makszod?
– Igen, anyu varrta.
– Felvehetem kicsit?

Most jön az izgalmas rész: ekkor a tanító néni közbelép, hogy megakadályozza a tragédiát, más maszkjának felpróbálását! Hiszen akcióhős, és ez egy valóságos akciójelenet, amely naponta akár többször is megismétlődhet. Mindenki megmenekült, a maksz és az elsős mókusok is. Homloktörlés…

Arcmaszkon kívül természetesen más megelőzést is alkalmazunk. A reggeli belépéskor a morgó hangot kiadó automata kézfertőtlenítőnél időzünk egy kicsit. Meglepően könnyű volt megtanítani, hogy ez nem a szórakoztatás része, hanem a megelőzés eszköze. A hőmérőzésben már világbajnokok vagyunk. A már említett „maksz" a folyosón kötelező viselet, a tantermekben nem. Résen kell lenni, hogy ne kerüljön a földre, ne kívánja meg más, mint a gazdája, és ne váljon játékszerré.

A szünetek végén alapos kézmosást kérünk, ehhez biztosított a megfelelő szappan és papírtörölköző. Nem egyszerű ám ellenőrizni a művelet pontosságát, ezért étkezések előtt minden gyerekmancsról fertőtlenítő spricceléssel űzzük el a vírust. A tízórai, uzsonna biztonságos kiosztása számomra egy tornamutatvány.

Amikor csak lehetséges, kimegyünk az udvarra. Testnevelés, néptánc, ének mind kint zajlik, reménykedünk, hogy nem mossa el az eső. Az ebédlőben megszűnt a naposkodás, amit nagyon sajnálnak a gyerekek. Az udvaron új típusú játékok bukkantak fel: vírusfogó, szokatlan mondókák, kiszámolók („Csa-tor-ná-ban bu-liz-nak a ví-ru-sok, te vagy a fo-gó!") Kis tanítványaink hamar megszokták az új eljárásrendet, az elsősök pedig már így kezdték iskolás életüket.

Véleményem szerint a szülőket jobban megviseli a helyzet. Nagyobb ijedtséget láttam az elsősöket az első napon a szemig érő arctakaróban bekísérő anyukon, apukon, mint csemetéiken.

Ez nem véletlen. Félnek az új helyzettől, féltik gyermekeiket. Már a második tanítási héten nagy riadalmat okozott a tanévkezdéskor mindig megjelenő kisebb s nagyobb betegségek felbukkanása. A rendelet szerint minden betegségjeleket mutató kisgyermeket orvosnak kell megmutatni, és csak érvényes igazolással lehet ismét jönni az iskolába. Nem irigylem a gyermekorvosokat sem! Huszonkét fős elsős osztályomból ma, hétfőn már öten hiányoztak, de egyikük sem mutatta a „rettegett kór” jeleit, így hamarosan ismét köztünk lesznek.

Mi lesz, ha mégis bekövetkezik a nagyobb baj? Iskolavezetésünk már a tanévet megelőzően meghatározta, milyen módon fogunk tanítani, ha bekényszerülünk a négy fal közé. Addig is oktatófilmeket böngészünk, próbáljuk egymást is bátorítani, tanítgatni.

Utáljuk a vírust, ami személytelenné teheti az oktatást.

A gondunkra bízott gyermekek szüleit is sűrűn tájékoztatjuk, leginkább elektronikus levelekben. Szóban kevésbé, hiszen a jelenlegi helyzetben csak rendkívüli okkal léphetnek be az iskola területére. A kerítésen túl várakozó, elsős kisgyermeküket figyelőket sajnálom a legjobban. Bátorításra szorulnak.

Ha megkérdezik tőlem, mi a tanácsom ebben a helyzetben, azt mondom: próbálja mindenki az immunrendszert erősíteni! Vitamin, jó étkezés, mozgás a szabad levegőn! Ezt tartom a leghatékonyabbnak. Én is ezzel próbálom magam, környezetem és munkám megvédeni.