„Ha boldog akarsz lenni, engedj el valamit” – Interjú egy gazdálkodó házaspárral
Egyre többünket hív el a városból a vadon vagy épp egy tanya idillje. Anna és Csaba is így volt ezzel, noha mindketten nagyon mással foglalkoztak korábban. Arról, hogy mi van az ökoromantikán túl, ők aztán hitelesen tudnak beszélni.
– Mivel foglalkoztatok korábban?
Bankó Csaba: Olajmérnökként dolgoztam, szárazföldi és tengeri olaj-, illetve földgázkutakat helyeztünk üzembe Portugáliától Türkmenisztánig, Szaúd-Arábiától Lengyelországig, ahol éppen szükség volt rám. Világéletemben ezt csináltam.
Pálfi Anna: A falura költözésünk előtt könyvszerkesztőként dolgoztam, a Csillagszálló folyóirat főszerkesztője lettem, illetve kiállításszervezéssel foglalkoztam.
– Hogyan találtatok rá Bakonyoszlopra?
Csaba: Véletlenül. Korábban Érden, egy kertes házban éltünk békés polgári életet. Volt egy kis megtakarított pénzünk, jó helyet akartunk találni neki. A Kisalföldön néztünk meg egy eladó parasztházat. Hétvégi háznak gondoltuk, eszünk ágában nem volt falura költözni. A házikó szép volt, élhető, takaros, de nem szólalt meg bennünk a csengettyű. Anna javaslatára a Bakonyon keresztül autókáztunk haza, hogy elűzzük a rossz kedvünket. Az egyik kis faluban megláttunk egy romos házat...
Anna: Ez a ház nem volt szép, nem volt élhető, nem volt takaros. Se víz, se villany, leomlott istálló, gaztenger, évek óta tartó gazdátlanság. De megszólalt a csengettyű.
Pillanatnyi bizonytalanság sem volt bennünk, ezt ma már nehezen értem. Megvettük a romos házat, és kezdetét vette egy immár tíz éve tartó felújítás – sosem lesz vége. Azt gondoltuk, a szabadidőnk helyszíne lesz. Aztán egyre kevesebbet mentünk haza...
– Csaba, milyen érzés magad mögött hagyni a kozmopolita életmódot?
Csaba: Megnyugvás. Belefáradtam a folytonos változásba, az örökös bizonytalanságba. Átutazó voltam mindenütt, a saját életemben is. Most talán hazatalálok.
– Miért döntöttetek úgy, hogy a földdel fogtok foglalkozni?
Csaba: Nekem gyerekkorom óta fontos volt, hogy fákkal bíbelődjek. Megtanultam a metszést, oltást, szemzést. Egy külön füzetem van arról, hány fát ültettem már életemben – ezt lapozgatva azt érzem, igazán nem éltem hiába.
Anna: Én vegyes értékrendű családba születtem, ahol anyai ágon a polgári-iparos hagyományok, apai ágon a paraszti világ dominált. Jól működtem az előbbiben is, de az utóbbi vonzott igazán: valamiért azt éreztem igaznak. Azt gondoltam, letolom ezt a pár évtizedet városi közegben, ott nevelem fel a gyerekemet, ott építek szellemi pályát, de megöregedni, öregnek lenni falun szeretnék majd. Ez jött picit előre időben.
– Mekkora területet műveltek most? Milyen állataitok vannak?
Csaba: 5000 négyzetméternyi terület tartozik a házhoz, ahol lakunk, ebből választottunk le egy részt a zebuknak. A vendégházak kertjeit, gyümölcsfáit erdőkertként műveljük. A szarvasmarhákon kívül vannak még tyúkok, gyöngytyúkok, pézsmakacsák, futókacsák, nyulak, talált és hozzánk átpártolt macskák, és két komondor őrzi a portát. Az istállóban már megépült az ötödik füstifecske-fészek is, mind lakott. A kihelyezett költőhelyeket birtokba vették a rozsdafarkúak.
– Honnan jött az Ökotár ötlete?
Anna: A föld a romos ház része volt – sosem láttam még ekkora „kertet”. Márpedig, ha van föld, azt művelni kell. Számunkra egyértelmű volt, hogy vegyszerek nélkül gondozzuk. Ez 2011-ben nem volt még olyan kézenfekvő, mint manapság. A faluban a mai napig bolondnak néznek minket miatta, mert rengeteg pluszmunka.
Aztán a bőséges termést látva egy barátnőm hívta fel a figyelmemet rá, hogy az a vegyszermentes zöldbab, amit éppen 120 literes zsákokba szedtünk, mert olyan rengeteg volt, a városi emberek számára hatalmas érték.
Ekkor kezdett el motoszkálni bennünk egy vásárlóközösség gondolata. 2012-ben megkérdeztük a barátainkat, hogy érdekelné-e őket a dolog. Az akkori vásárlólistára nyolcan iratkoztak fel, ma több mint nyolcvan család rendel tőlünk, változó intenzitással. Akkor azt hittük, mi találtuk fel a szatyor rendszert, de már mások is próbálkoztak ilyesmivel akkoriban. Hát ez lett az Ökotár baráti zöldközösség. Rengeteget formálódott a rendszer, pár éve közeli falvakban lett két gazdatársunk is. Most már annyi volna a munka, hogy sajnos egyik feladatunkat sem tudjuk elég jól csinálni, maximalisták is vagyunk. Újabb változásokat kell majd kieszelnünk. Nehéz ez, mert a vásárlóink zöme a barátunk lett az évek során.
– Csaba, isteni sajtokat is készítesz. Hogy lesz sajtkészítő egy olajmérnökből?
Csaba: Ahogy szaporodtak a vidéki feladataink, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a korábbi városi életet, és vele az olajmérnöki munkát, el kell engedni. 2013-ban költöztünk be a felújítás közepén álló házba; még víz sem volt benne. A földművelés, majd az állatok rengeteg munkát adtak, de a termékeink értékesítése erősen évszakhoz kötődött. Ezt a szezonalitást akartuk csökkenteni valami olyannal, ami télen, kora tavasszal is ad némi megélhetést.
Anna: Aztán egyszer csak azzal állt elő Csaba, hogy sajtokkal szeretne foglalkozni. Kerítettem számára egy sajtmestert, aki az alapfogásokra, a szemléletre megtanította őt – máig meg van a szakmai, baráti kapcsolat vele, mindig hálásak leszünk neki. A többi pedig szakkönyvekből és sok gyakorlásból alakult, és alakul ma is. Szerintem nagyon jó érzéke van a tejjel való foglalatossághoz.
– Anna, a Csillagszálló főszerkesztőjeként hajléktalanokkal is dolgozol, és emellett létrehoztatok két csodás vendégházat. Jól sejtem, hogy az otthonteremtés szándéka igen erős benned?
Anna: A turizmussal való foglalkozás az én mániám volt.
A falura költözésben igyekeztünk nagyon óvatosak lenni: a menekülőutat sokáig meghagytuk magunknak.
Az első bakonyi telünkből vissza is oldalogtunk Érdre... Aztán az idő előrehaladtával úgy láttuk, képesek vagyunk megmaradni, itt akarunk élni. Akkor kezdtünk el a korábbi életünk felszámolásán gondolkodni. A városi házam eladásából lett meg 2015-ben a Hétpecsétes Vendégház, majd Csabáéból – újabb felújítások után – 2019-ben a Malackocka Vendégház. Mindkettő a szomszédos Bakonynánán, amely gyönyörű, és kedvelt célpontja a turistáknak. Csak lassan jöttünk rá, hogy a vegyszermentes gazdálkodás, az Ökotár, a tejtermékek, a vendégházak nemcsak egymást támogató rendszerek, nem csupán az életünk több lába, hanem egyetlen gyönyörű történet, amit úgy is hívhatunk: ökoturizmus. Nálunk a vendég igazi parasztházban száll meg, búboskemencéből és cserépkályhából kapja a meleget, falusi organikus ételeket eszik, nemritkán átlátogat hozzánk, hogy hallgassa a történeteinket, megnézze, hogyan élünk.
De hogy a kérdésedre visszatérjek: igen, van összefüggés a korábbi munkám, munkáim és a vendégházak működtetése között. Talán nem az otthonteremtés, vagy csak nem gondolkodtam még ezen így.
Egész korábbi életemben mindig vesztett, vagy fogalmazzunk megengedőbben, kevés reménnyel kecsegtető ügyekkel foglalkoztam: szociális terület, kultúra, irodalom, és a korábbiak ötvözeteként a Csillagszálló kulturális utcalap.
Gyönyörű harcok családokért a szegénység ellenében, közép-európai kulturális együttműködésekért a modernitás ellenében, 600 példányban kiadott, tényleg nagyon fontos könyvekért vagy a szent szépirodalomért az érdektelenség ellenében, minden egyes napon valahogy megtartandó hajléktalan emberekért a farkastörvények és a politika ellenében. Megteltem bánattal. Boldogságosztó helyeket akartam létrehozni, vidám emberek között időzni. Számomra megunhatatlan új élmény, hogy kell a világnak, amit csinálunk, és erről közvetlen visszacsatolásunk van.
Csaba mondja sokszor, hogy milliódolláros olajkutakat hozott működésbe elismerő gesztusok nélkül, most pedig egy párezer forintos sajtjával embereket tesz boldoggá. Furcsa a világ!
– Mit ad ez az életmód? És mit vesz el, milyen áldozatokat követel?
Csaba: Nekem azt az életet adja, amit elképzeltem magamnak gyerekként, fiatalként. Ami ezelőtt volt, csak megalkuvás volt. Ez sem tökéletes, még nincs meg a megnyugtató rutin, a természetessége a munkának, sokszor kell ugyanazt jobban is megcsinálni, mint elsőre. Elveszi a lehetőségét a külföldi nyaralásoknak, de semmi olyat nem vesz el, amit fájlalnék.
Azt nem tudom, hogy áldozat-e, de többet fázunk a hidegben, és többet szenvedünk a hőségtől, mint a kényelmes városi életben. De ebben nincs semmi meglepő. Az életünk nem csak a komfortzónánk keretein belül ment közelebb a természethez. Az állattartással együtt járó dolgokat meg vállaltuk, nem tekintem áldozatnak. Örülök, hogy tehéntrágyás a csizmám, mert ez azt jelenti, hogy van tehenünk és van csizmánk.
– Mit tanított nektek ez az életmód?
Anna: „Ha boldog akarsz lenni, engedj el valamit!” Közhelyes szöveg, de elgondolkodtató. Az én elmúlt 10 évem legfelemelőbb tanulsága, hogy minél puritánabb az élet, annál több benne az öröm. Az elemi boldogságot kaptam ajándékul a falusi életünktől: a fény, a meleg, az étel, a pihenés, a növény- és állatszületés és nem utolsósorban az alázat élményét.
Csaba: Nekem az elfogadás képességét tanítja, és még tart az oktatás. Nem lehet kimagyarázni a kudarcokat. Csodákat láthatunk mindennap. Nemrég olvastam egy írásban: a Teremtő munkatársának érezhetem magam.
– Számomra ti hiteles példái vagytok annak, hogy létezik nagy életmódváltás, van új élet falun. Milyen tanácsokat adnátok azoknak, akik a vidékre költözést fontolgatják?
Anna: Hogy legyenek álmaik, de ne csak álmaik legyenek. Hogy sokat beszélgessenek a terveikről, a várakozásaikról előzetesen. Hogy legyenek őszinték egymáshoz, és főleg önmagukhoz. Hogy előre határozzák meg, hol húzódnak a határaik (mi megtettük, de rég túl vagyunk rajtuk). Hogy teljesen pénz nélkül és autó nélkül ne költözzenek falura. Hogy az elején tartsanak meg olyan menekülőutat, amely visszavezethet az előző életükbe. Hogy ne féljenek a fizikai munkától, a fáradtságtól. Hogy készüljenek fel: itt folyamatosan változik és kiszámíthatatlan minden; őrizzék magukban a korrekció képességét. És hogy ne ültessenek muskátlit a taligába.
– Kun Árpád író mondja, hogy fizikai munka közben sokkal inkább tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mintha csak szellemi dolgokkal foglalkozna. Ti hogy vagytok ezzel?
Csaba: Az értelmiségi paraszt folyamatosan gondolkodik, ennek jó terepe a fizikai munka, földközelben.
Anna: A folyamatos szellemi fáradtságomat én mindig fizikai munkával tudtam kipihenni, és viszont. Ez a stratégiám kissé balul sült el a mostani életemben, mert rengeteg a szellemi-érzelmi teher rajtam, de olyan sok a fizikai munka is, hogy már nem tudják kioltani a másik okozta fáradtságot. A teljesítőképességünk határán mozgunk.
– Mikor pihentek?
Amikor interjút adunk.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Szeretetből építjük Olaszfát” – Olyan lesz a falunk és az életünk, amilyenné mi magunk tesszük
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
