„Mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez” – Interjú Vecsei Miklóssal 

– Súlyosabb a helyzet, mint a feladat vállalása előtt gondolta?

– Nem ért meglepetés. Kevés olyan hely van Magyarországon, ahol ne fordultam volna meg korábban, a nyomorúság számos arcát láttam már, és sokszor hallottam a hívást, hogy nekem itt személyesen is dolgom van. Az igazi kihívást azonban nem az jelenti, hogyan indítsunk el segítő programokat, hanem az, hogyan osszuk meg a teendőket másokkal. Az emberek döntő többségének ugyanis van egy kényelmes alapállása, amely szerint ez a kormány, illetve néhány segítő szervezet dolga. Ez azért nem ilyen egyszerű. Sem a kormány, sem a Máltai Szeretetszolgálat nem tud befogadni, erre kizárólag a társadalom képes.

Ha egy karitatív szervezet figyel az elesettekre, adományokat gyűjt, az erősítheti azt a hitet, hogy a segítők majd úgyis megoldják. Ez nagy tévedés.

Most azonban egy hosszú folyamat elején járunk, és az én feladatom, hogy dolgozni kezdjünk, olyan elvek mentén, amelyeket mindenki ért. A társadalomban egyetértés van arról, hogy a kisbaba nem tehet arról, hova, milyen körülmények közé születik. Ebben a programban az élet első pillanatától kezdve elkísérjük őt addig, amíg fiatal felnőttként munkába nem áll. 

– Személyes érintettség miatt tekint missziós ügyként a cigányság felzárkóztatására?

– Soha nem volt ilyen elhatározás bennem, bár a hat gyermekem közül az egyik, akit örökbe fogadtunk, épp cigány származású. Hétvégeken vigyáztunk rá, és arra gondoltunk, jó lenne, ha nálunk maradhatna. De ez személyes történet. Ami a missziót illeti, előbb köteleztem el magam a hajléktalan emberek mellett, és csak később mélyültem el a roma felzárkózás kihívásaiban. 

– A szegénység és a cigányság mintha kéz a kézben járna… 

– Sajnos, a cigány szavunk mintha elvesztette volna önmagában való jelentését, gyakran előítéletek és negatívumok tapadnak hozzá, és ha valakire ezt mondják, legtöbbször azt is hozzáértik, hogy az illető nyomorúságos körülmények között él. 

– Jelenleg mik a cigányság legnagyobb problémái?

– Már az is gond, hogy azon kell gondolkodnom, mit mondhatok erre a kérdésre, és mit nem. Az is eredmény lenne, ha őszintén tudnánk beszélni a cigányság helyzetéről. De tegyük fel praktikusan a kérdést: hogyan lehet elkezdeni egy ilyen programot? Olyan ez, mint amikor egy profi sakkozó sok táblán játszik, ott van a fejében az összes lehetséges variáció, de hogy mi lesz a következő lépése, az attól függ, milyen állást talál a következő táblán.

Nekünk is megvannak az általános érvényű szabályaink, ha egy településen évente harminc csecsemő születik, ott bölcsődét kell majd nyitni. De ha minden kismama veszélyeztetett, akkor előbb a védőnői szolgálatot kell megerősíteni, hogy a várandósság során jelentkező problémákat megelőzzük.

Közel kell lennünk az eseményekhez, hogy pontos diagnózist adhassunk, éppen ez a Jelenlét program lényege. Persze, meglepetések mindig érhetik az embert. Az is nyilvánvaló, hogy az összes meccs nem megnyerhető, bármennyire is szeretnénk. 

– Hogyan írná le a települések nyomorát egy olyan embernek, aki még soha nem fordult meg hasonló helyen?

– Amikor villanyoszlopokat fűrészelő kisfiúkról, kiégett ágymatrac rugóin ugráló lányokról vagy házromok között játszó gyerekekről mutatunk képeket, sokaknak az a reakciója, hogy ez csak elszigetelt jelenség, nem lehet sok ilyen hely az országban. Egyik nagy missziónk, hogy a véleményformálókat, vagy ahogy én hívom magunkat, a jóléti erkélyen élőket szembesítsük ezzel a valósággal. De ez nem valamiféle számonkérés, még akkor sem, ha sokan úgy érezzük, hogy a jóléti világ tartozik valamivel a leszakadó, hátramaradó közösségeknek. Mindenki ismerje fel magában, milyen sok ajándékot kapott az élettől! Vegye észre a társadalom, hogy mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez! Az integráció egészséges útja, amikor az erős eldönti, hogy elindul a gyengébb felé, és közös erővel, a másik megismerésének örömével térhetnek vissza együtt. Mostanáig sok közös visszatérésnek voltam tanúja. 

Kép

Kép: Magyar Máltai Szeretetszolgálat/Kovács Bence

– Az eddigi romastratégiák azért fulladhattak kudarcba, mert túl nagy lépésekben gondolkodtak, hirtelen várták a pozitív eredményt?

– A nagy egész szempontjából az integráció nem vezetett eredményre, de azért azt sem mondanám, hogy semmi jó nem történt. A Máltai Szeretetszolgálat hosszú évek óta dolgozik az ország harmincegy legszegényebb járásában, az ott zajló gyerekesély programokat mentoráljuk, eközben hétszázötven település mindennapjait kísérjük figyelemmel. Ebből mintegy százötven a pályázatok és fejlesztések ellenére sem tudott előrelépni. Sok település azonban jól használta ki a lehetőségeket, és elindult valamiféle fejlődés, nem szorult rá arra, hogy beavatkozzunk. Lehet, hogy szegények, de van határozott céljuk, jövőképük. Más kérdés, hogy generációkon átívelő problémákat nem lehet néhány év alatt felszámolni.

– Mondana személyes történetet az elmúlt időszakból, ami nagyon meghatotta?

– Rengeteg történetem van.

Gyakran kérem a döntéshozói pozícióban lévő embereket, látogassanak meg velünk egy-egy ilyen települést. Sétáljunk körbe, igyunk meg egy kávét a helyi kocsmában. Ez nem egy rémisztő világ, ha az ember elfogadóan megy.

Egy ilyen alkalommal a telepről kifelé menet megállt velünk szemben az ötszázforintos órabérért dolgozó asszony, és azt mondta: „Kocsit, sofőrt hol hagyták?” Nyers és fájdalmas kérdés volt, de a beszélgetés végén az asszony megölelt és elnézést kért. Tulajdonképpen ezek a találkozások tartják meg az embereket a terepen. Muszáj találkoznunk velük és az ő történeteikkel. A különböző árnyalatokban megjelenő fájdalmak és reménytelenségek erősítik bennünk az elhatározást, hogy nem lehet nem folytatni. 

– Vannak azért apró sikerek is?

– A falvakban létesített kisüzemeink termékei nagyon jó minőségűek, iskoláink jó irányba változnak, a megjelenésünk által kicsit már pörög az élet a településeken, láthatóak a fejlődés jelei. A sportegyesületünk helyi csapatai és a zenei programjaink közösségeket építenek; a gyerekek átélik a siker és az összetartozás élményét; felismerik, hogy ők is különlegesek valamiben; megtanulnak célokat kitűzni maguk elé, és tenni azok eléréséért. Nem a jövő élsportolóit vagy előadóművészeit keressük bennük, csak a bennük rejlő képességeknek szeretnénk esélyt adni. A velünk zenélő vagy focizó gyerekeknek jelentősen javulnak az iskolai eredményei is, hiszen már megtapasztalták, hogy képesek eredményeket elérni. 

– A kilátástalan miliőben van helye Istennek? 

– Egyszer romákkal beszélgetve azt mondtam, minden cigány közösségben az az érzésem, hogy majdnem mindenkinek élő hite van. Egyikük kijavított: ott mindenkinek van hite. Nem feltétlenül olyan hite, amit a katolikus gimnáziumok vagy a történelmi egyházak tanítanak, de van. És amikor egy cigány ember a Teremtőtől számonkér valamit, akkor nem valami figurával, hanem az élő Istennel vitatkozik. Azt gondolom, a felzárkózást segítő programokban a civil szervezetek mellett az egyházaknak is fontos szerepe kell, hogy legyen. 

– És nyitottságot tapasztal?

– Nemcsak az egyházi berkekben, hanem bármely közösségben igaz, hogy a fiatalok a legnyitottabbak. Rajtuk azt látom, hogy hajlandóak energiát fektetni abba, amiben hisznek. Nagy felelősségünk, hogy a fiatalok higgyenek abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a nyomorban élők életét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>