Csak optimistán: életed legjobb fordulatát néha éppen egy kudarc hozza el

A lányom tizennégy évesen kitalálta, hogy portugálul szeretne tanulni. Hiába számít világnyelvnek (nem is a hazánkéval nagyjából megegyező lakosságú Portugália, hanem inkább a gyarmatok, főleg a hatalmas Brazília kétszázmilliós népessége miatt), nem volt könnyű megfelelő tanfolyamot találni. Látva a nehézségeket, próbáltam lebeszélni a gyereket az efféle úri passziókról (nem elég neki az iskolai angol és francia?), ő ragaszkodott hozzá. Amikor végre találtunk nyelviskolát, a meglehetősen borsos ár láttán kicsit húztam a számat, vetetne inkább csokit magának, mint a többiek. De aztán amikor – immár magántanárnál – nyelvvizsgáig fejlesztette a portugált, és ennek kapcsán belebolondult a nyelvtanulásba (azóta az ötödikből teszi le a középfokot), kijelenthető, hogy a feleslegesnek hitt kiadás busásan megtérült.

Velem is történt hasonló: nem vettek fel első próbálkozásra az egyetemre (persze meg sem érdemeltem volna, miután felkészülés nélkül mentem el az írásbelire), amiben nem tudtam meglátni a pozitív következményeket. Pedig így kénytelen voltam másodjára alaposan megtanulni a történelmet, és mivel egy másik évfolyamra kerültem, alkalmam nyílt megismerni a csoporttársam húgát, aki később a feleségem lett.

Ezt még huszonnégy év után is jónak minősítem, tehát egy első ránézésre kudarcnak tűnő dolog később az életem leggyümölcsözőbb fordulatát okozta.

Boti fiam a labdarúgás megszállottja, és talán az egyetlen ember, aki lelkesedik a magyar fociért is. A 2016-os Európa-bajnokság selejtezői során úgy tűnt, végre eljutunk egy világverseny döntőjébe. A legjobb csoportharmadikként sokáig biztosnak látszott a helyünk, a török–izlandi meccsen múlt minden, ahol a törököknek nem volt szabad győzniük. Boti természetesen ott drukkolt a tévé előtt, 88 percig sikeresen. Ekkor azonban egy török szabadrúgás bevágódott az izlandiak kapujába, kipöccintve minket a továbbjutó helyről. A fiam vigasztalhatatlanul bosszankodott, nem is tudtam neki mit mondani ilyen balszerencse láttán. Ezután következett a két pótselejtező a norvégok ellen, nagyszerű diadallal, remek hangulatban kivívott győzelmekkel. „Látod, mennyivel jobb így kijutni az EB-re”, mondtam neki. Ami a török meccs lefújásakor szörnyű tragédiának látszott, az valójában egy nagy öröm előhírnökévé vált.

A nemzet sorsában is adódnak hasonló pillanatok vagy korszakok: például meggyőződésem, hogy ha Puskásék nem veszítik el az 1954-es világbajnoki döntőt, akkor nincs ’56; a kommunista állami vezetés meglovagolta volna a sikert, s ha mindenre nem is lett volna gyógyír a sportban aratott diadal, talán kevésbé állt volna össze egyként a nemzet két évvel később. És a forradalom ugyan elbukott, de ha nincsen ’56, valószínűleg nincsen rendszerváltás sem, vagy csak sokkal később.

Azt azonban még nem sikerült megértenem, Trianonban mi a jó. Talán egyszer az is kiderül…

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>