Ami elszabadult a világban, az nem a véletlen műve

A napokban én is úgy éreztem, hogy erre a lelki táplálékra szükségem van, ezért tudatosan helyet akarok neki keresni a napi időbeosztásban. Ha a reggeli kávé mellé olvasom, akkor biztosan nem marad el – mert kávé mindig van. Profán persze, kávézva Bibliát olvasni. Ki is hűlt a kávém a csészében, mert rögtön az első napon, mielőtt még eldöntöttem volna, melyik bibliai könyvvel kezdjem, Jeremiás könyvénél nyílt ki a kb. 25 éve velem lévő új fordítású Bibliám. Korábbi olvasásokból tollal és ceruzával bejelölt mondatok tarkítják nálam ezt a könyvet, az üzenetei már sokszor elém kerültek.

Ezen a reggelen azonban új erővel szólalt meg számomra az Ószövetségből Jeremiás könyvének 30. része, amelynél fejezetcímként ez áll: „Vigasztaló ígéret a népnek”. A karantén napjaiban sokunkban fel-felbukik a kérdés, hogy miért is történt-történik ez, hogy napok alatt el kellett engedni a régi életünket. Itt a tavasz, az egész természet virágban, simogatóan süt a nap: annyira mennénk ezerfelé! Kiülni egy kávéház teraszára beszélgetni, menni várost nézni, vagy csak a játszótérre a gyerekkel! Mindjárt hatéves a kislányunk, ez az az időszak, amikor már nagyon élvezi látni a világot: lehet vele kiállításokra menni, és okosan beszélget a látottakról, megfigyeli velünk az épületek szépségét, stílusát, ha új városba megyünk, érdekli a világ, ügyesen kommunikál akár egy jegyszedő nénivel, akár egy pincér bácsival, akár a könyvtárban megismert másik kisgyerekkel. De ez most nincs. Abstand halten, social distance, távolságtartás van.

Mentálhigiénés szakemberként és magánemberként is a kapcsolatok erejében hiszek. Most viszont redukált kapcsolataink vannak. Ölelés, puszi csak az egy háztartásban élő szűk családban.

Ausztriában élünk, még csak haza sem ugorhatunk a nagyszülőkhöz, hogy legalább a kapun keresztül, kétméteres távolságból beszélgessünk. Skype, WhatsApp, Facebook-chat – ezek most a „nagy barátaink”, és hálásak vagyunk, hogy vannak nekünk. A terveink a közeljövőre nézve futurisztikus-szürreálisak: ha enyhítenek a határátkelési szabályokon, akkor meglátogatjuk a Magyarországon élő nagyszülőket, de maszkban fogunk találkozni, és csak szabad levegőn – hiszen nem tudhatjuk, nem fertőznénk-e meg őket.

Ebbe az irreálisnak érzett valóságunkba érkezett Isten vigasztaló szava, amely erőt ad a karanténban.

Mert a karanténban nemcsak a mozgásunk korlátozását kell elviselnünk, betartanunk, de legalább ekkora kihívás, hogy mentálisan is épek, jókedvűek, bízni tudók maradjunk. „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az Úr. ...Jóra fordítom Jákób sátrainak sorsát, és irgalmazok lakóhelyeinek. Felépül a város a romok helyén, ...hálaének hangzik.”

Az ígéret mellett azonban ez a bibliai hely sem hagy kétséget afelől, hogy ami elszabadult a világban, az nem a véletlen műve. Globálisan érvényes az emberiségre: „Mivel sok a bűnöd és súlyos a vétked, azért bántam így veled.” Ez a sor engem önvizsgálatra késztet: mi az én részem a kialakult helyzetben, és mit tudnék javítani, változtatni. A bolygó sorsa miatt már jó ideje kongtak a vészharangok. Most meg kell hallanunk, hogy az életformánkon változtatnunk kell. Kinek mennyit. Repülővel én nyolc éve utaztam, szóval a légszennyezésben az én ökológiai lábnyomom nem magas – de az élelmiszer-pazarlásban be kellett húznom a féket. Most egy darab kenyér, most egy kis maradék, most egy megromlott zellergumó – szinte mindennap kidobtam több-kevesebb élelmiszert.

Most, hogy magam sütöm a kenyerünket és a péksüteményt is, nem dobom ki sem a rá fordított időt, sem magát az élelmiszert. Valamit már tanultunk.

Így vagyunk a karantén 5. hetének végén. Lesznek még karanténheteink. De Jeremiás könyve abban erősít, hogy ne tévesszem szem elől, tartsak ki, őrizzem meg az ép eszem és a jókedvem, mert eljön a szabadulás, lesz majd újra normális élet. Amikor újra megyünk játszóterezni, a gyerekek is pacsizhatnak, mi, felnőttek kezet foghatunk, rég nem látott barátainkat megölelhetjük. Lekerülhetnek a maszkok, talán az álarcaink is.