Neked elmesélem – Szeretni akarom az életem!

Húszévesen, egy hátizsákkal indultam neki Budapestnek Somogy megyéből. Ennek egyetlen oka volt: rájöttem, hogy otthon nem maradhatok. Felismertem, hogy mindaz, ami körülvesz, nem épít, csak rombol. Minden más kétséget és kérdést elvetettem, mert különben sosem mertem volna útnak indulni. A pesszimizmust vittem magammal, de abban hittem, hogy a mit és a hogyant majd megoldják a napok, az élet és én.

Érzelmileg és anyagilag is nehéz körülmények között nőttem fel. Egyetlen dolgot tudtam: én más leszek!

Olyan emberré akartam válni, aki szereti az életét, aki adni tud másoknak. Mindössze ennyi volt a célom.

Emlékszem, apukám nagyon szép dolgokat faragott fából. Az utca gyerekei mindig köré gyűltek és figyelték, hogy mi készül, akárcsak én. Csodáltam, ahogy egy egyszerű farönkből valami gyönyörű alkotást hoz létre. Ő előre látta, mit fog kihozni a kezébe akadó kis semmitmondó fadarabból, ami néhány órán belül csak emléke volt régi önmagának. Ez volt számomra a kézzel fogható változás és fejlődés művészete. Szeretem ezt az emléket, ekkor találkoztam először az alkotás örömével. Apuban ott élt a kreativitás, akárcsak a lányában, bennem! (mosolyog)

Amikor moziba mentek anyuval, én otthon rögtön feltaláltam magam! (nevet) Odamentem anyukám szekrényéhez, és kiválasztottam a számomra egyik legkedvesebb ruháját. Úgy gondoltam, hogy én ebből készítek valami szépet. Ennek az lett az eredménye, hogy szegény édesanyámnak szinte az összes ruháját szétvágtam, új ruhát és ékszert készítettem belőlük. A fehér-kék kockás asztalterítőt sem kíméltem, abból kantáros szoknyát varrtam, amit büszkén hordtam a középiskolában. Egyértelmű volt a számomra, hogy az Iparművészeti Főiskolára kell jelentkeznem, de ez a lehetőség nem adatott meg. Végül közgazdasági főiskolát végeztem. Ekkor született meg bennem az elhatározás: megváltom a „jegyem” egy új életre. Egy meleg őszi napon indultam el, és meg sem álltam Budapestig. Otthon csak annyit mondtam: majd jelentkezem! Nehezen mondok búcsút, akkoriban sem és most sem vagyok jó benne. A nagymamámnál kötöttem ki, aki befogadott, amíg talpra álltam. Ebben az időszakban nem voltam túl optimista, sőt, a pesszimizmus egész gyerekkoromat végigkísérte. Sokáig azt hittem, hogy nekem semmi sem sikerül. Az önsajnálat és a világra haragudás központi szerepet töltött be a gondolataimban, akárcsak a visszatérő kérdések: én miért indulok hátránnyal, másoknak miért könnyebb?

Ma már tudok nevetni régi önmagamon, de ehhez hosszú utat kellett bejárnom.

Már az első nap nekiindultam a belvárosnak, a főváros nagyobb üzletközpontjainak – kerestem, hol van szükség eladóra. Végül egy helyes kis boltban kaptam állást. Majd két-három hónap múlva rám talált egy jó ismerős: „Segítek megírni az önéletrajzodat, és küldjük be egy fejvadászcégnek!” Csodás érzés, amikor valaki önzetlenül segít! Jó lenne, ha mindig ilyen jók tudnánk lenni egymáshoz, nem csak akkor, ha érdekünkben áll. (mosolyog) Így kerültem egy multicéghez titkárnőnek.

Kép

Józsa Melinda - Kép Révész Andrea

Egy nagy multinacionális cégben az ember sokszor érzi: ő csak egy szám. Én ennek az ellenkezője voltam. Hittem, hogy fontos a munkám, és hogy számítok. (nevet) Hálát éreztem a feladatokért, amiket kaptam. Ahogy egy kicsit kezdtem stabilabbá válni, és lett erőm ahhoz, hogy másra is figyeljek, elkezdett fejlődni a személyiségem. Az öltözködésemben volt a legszembeötlőbb a változás.

Amikor felköltöztem a fővárosba, csak szürke és barna ruhákat viseltem, a tipikus „bocsi, hogy élek”, „ne vegyetek észre” stílust képviseltem. Akkoriban még hosszú hajam volt, amit sokszor azért nem tűztem fel, mert azt gondoltam, ha kibontva hagyom, jobban el tudok bújni. (nevet)

Sokáig ment ez így. Majd amikor már nekem is elegem lett a saját kishitűségemből, döntést hoztam: változtatok. Másnap egy egyszerű, de jó szabású piros ruhában mentem dolgozni. Kis dolog, de nekem hatalmas előrelépést jelentett. Rengeteg dicséretet kaptam aznap, és nagyon boldoggá tettek ezek a kedves szavak. Egy új embernek, igazi nőnek éreztem magam!

Az egyik kolléganőm, egy idősebb hölgy, akivel nagyon jóban lettem, sokat segített a fejlődésemben. Ő bíztatott, hogy bátran hordjak színeket, merészebb fazonokat. A férfiak is elkezdtek észrevenni, én pedig fokozatosan egyre inkább kinyíltam. Ma már simán felveszek hétköznap is egy alkalminak tűnő ruhát, olyat, amiben más színházba megy – mert örömet okoz. Annyi időt vesztegettem el azzal, hogy nem mertem, hogy féltem és elbújtam, hogy végre élni akartam, és ezt a ruháim is reprezentálták. Tele voltam színnel, ünneppel, kreativitással, és végre nem fogott vissza a félelem, az, hogy mit gondolnak rólam mások, és az a téves önkép, amit én gondoltam saját magamról annyi éven keresztül… Élveztem a visszajelzéseket, még a rosszakat is. Láttam az arcokon a dicséret pillantását, a rosszalló tekinteteket, az igenlő mosolyokat. Láttam a szemek üzenetét: „Na, ezt én biztos nem venném fel”, „Azta, de bátor”, „Ú, de jó ez az ing, én is szeretnék”! Sokszor kommunikálták felém a munkatársaim, hogy nem vagyok odavaló, de hát igazuk volt, én is éreztem, hogy így van! (mosolyog)

Az egyik kolléganőm ebédszünetekben tanított horgolni, amibe aztán annyira belejöttem, hogy az első ékszereim textilből készültek, majd továbbfejlesztettem a technikát, kerámiát rakosgattam rájuk.

A kerámia közelébe véletlenül jutottam. Ráleltem egy édes kis boltra, ami tele volt színekkel, formákkal, fényekkel – később derült ki, hogy a boltot a főnököm felesége vezeti. Amikor ott voltam, a sok törékeny színes kerámia között, életemben először éreztem: jó helyen vagyok, tele van a szívem. Ekkor készítettem el az első fülbevalómat, ami egy végtelenül egyszerű darab volt, mégis igazi flow-élményt éltem át a készítése közben. Hatalmas öröm volt, hogy létrehoztam valamit, ami még viselhető is. Azt éreztem, hogy ebből az érzésből még többet szeretnék átélni. Innentől kezdve nem volt megállás. Úgy akartam magamba szippantani a tudást, mint egy fuldokló a levegőt. Első körben kerámiából, bőrből készítettem ékszereket magamnak. Aztán rájöttem, hogy másoknak is tetszik, amit csinálok, ezért munka mellett eladásra is készítettem egy-két darabot.

Kép

Józsa Melinda – Kép: Révész Andrea

Elkezdtem tanfolyamokra jelentkezni, és közben beleszerettem a vörösréz ékszerekbe. Boldog lopott óráknak tekintettem azt az időt, amit az új szenvedélyemmel tölthettem.

A napi nyolc óra munka után sokszor hullafáradtan estem haza, és csak vágyakoztam az alkotás öröme után. Szóval lassan fejlődtem, és apránként araszoltam a felismert célom felé. (mosolyog)

Amikor csak tudtam, gyakoroltam. Egyik nap arra ébredtem (de szó szerint), hogy meg akarok tanulni életfa-medált készíteni. Ismét elmentem egy tanfolyamra, és elkészült az első életfám. Boldog voltam! A mai napig őrzöm az első darabom, mert amikor ránézek, megmutatja, honnan indultam! Emlékeztet arra, hogy minden változik.

15 évig napi nyolc órában dolgoztam, és nem is mertem belegondolni abba, hogy ez másképp is lehet. A harmincas éveim közepén hasonlóan erős belső késztetést éreztem, mint ami fiatal lányként útnak indított: szeretni akarom az életemet. Ehhez pedig egy kulcskérdés vezet:

Miben leled örömöd? Mikor érzed jól magad? Te már feltetted ezt a kérdést magadnak?

Talán csak néha-néha merül fel bennünk, majd elhessegetjük. Én azt tapasztaltam, ha valaki úgy dönt, hogy azt teszi, ami jó neki, akkor ezért nagyon komoly, felelősségteljes döntéseket kell meghoznia. Ehelyett pedig inkább csak álmodozunk… Mindig könnyebb lesz a másikat okolni azért, hogy nekem miért nem jó. Én sokáig az életem szinte mindegy egyes nehézségéért valaki mást hibáztattam. Ha minél több dolgot kipróbálsz, akkor tudsz rájönni, mi a jó neked. Én például tudtam: a kreativitás, az alkotni vágyás itt él bennem, de azzal már nem voltam tisztában, hogy ez milyen módon tud megnyilvánulni.

Kép

Józsa Melinda munkái

Ha a régi életfa medáljaimat nézem, látom, hogy milyen gyérek és gyámoltalanok a kis gyökerei. Amikor a közösségi oldalon egy kreatív csoportba feltöltöttem róluk képeket, egy hölgy mindig ugyanazt kommentelte a fotók alá: „A gyökérzetet sűrűbbre kellene készítened!” A gyökér a stabilitás jelképe, ami az én életemből sokáig hiányzott, ezért az életfáimnak sem tudtam biztos gyökereket adni. Ahogy fejlődött a lelkem és az önmagamba vetett hitem, a fáim gyökerei is erős, életrevaló, szilárd alapokon kezdtek el létezni.

Azóta sok kedves visszajelzést kaptam már az életfa-medálokkal kapcsolatban. Az egyik legkedvesebb nekem, amikor valaki azt írta, hogy elsírta magát, amikor meglátta az életfáimat, mert annyira a magáénak érezte őket. Hiszem, hogy bár mindenkinek más és más az útja, valahol mégis egyformák vagyunk, mert mindenki ugyanarra vágyik: szeretetre és megértésre. Az életfáimban benne vagyok én, a fejlődésem útja. Idén lesz harmadik éve, hogy az alkotásból, az ékszer- és ruhatervezésből és azok készítéséből élek. Muszáj megemlítenem: pár évig Shaolin kung-fut tanultam, ami alázatra, tiszteletre és arra tanított, hogy a befektetett munka mindig megtérül. „Ahol az akarat, ott a mód is”. Egy medál elkészítése kezdetekben egy teljes napig tartott, ma két-két és fél óra. Az első fácskám ma is ott van az asztalomon, szemben velem, és az bizonyítja: ha gyakorlod, menni fog, mert a fejlődés útja mindnyájunkban ott van! Előbb-utóbb rá fogsz lelni!