Neked elmesélem – Az arc: az élet és a mulandóság kettőse

Drága Édesapám,

Feltettük az utolsó képet is a falra. Majdnem 200 fotó. Rémisztő így végignézni rajtuk. Mennyi hely, mennyi arc, mennyi történet és mennyi múló idő! Íme, az 55 évem, pontosabban 34, azóta örökítem meg az arcokat. Olyan arcokat, amelyeknek a vonásai megállítanak.

Csak állsz és nézed őket, mert van bennük valami – valami megfoghatatlan, az élet és a mulandóság kettőse. Az emberi arc az életünk térképe.

Emlékszel? Egykor kalandor akartam lenni, majd fotós. Most már tudom, hogy nincs éles határ a kettő között. Nekem a fotózás a kaland, ami megtanított látni, jelen lenni. Te ezt biztosan átélted, mert nemcsak imádtál fotózni, hanem tudatosan láttad és figyelted a szépet, miközben jártad a világot. Hamar beavattál, és én szinte rögtön megértettem, hogy mit is szeretsz abban az apró kis szerkezetben. Általános iskolás voltam, amikor megkaptam tőled az első fényképezőgépem. A te egyik kedves, régi géped ajándékoztad nekem. Majd a következő egy gyerekeknek való orosz kis gép volt, ami nagyon jól bírta a kiképzést. Nap- és felhő-ikonok jelölték, hogy hogy melyik gomb mit jelent. Innentől kezdve nem volt megállás, ahova csak tudtam, vittem magammal. Az osztály tudósítója lettem. Ezt az időszakot már egy igazi tükörreflexes géppel, egy Zenittel örökítettem meg.

Masszív szerkezet volt, simán túlélte, amikor az egyik kiránduláson beleejtettem a Szalajka-völgyben a patakba, utánamásztam, kivettem a vízből, megszáradt, és másnap újra használtam.

Ahogy itt állok a hatalmas falak előtt és körbenézek, lerohan a múlt, a honnan hova haladás útja. Az idő kézzel foghatóvá válik, látom, mivel töltöttem az éveimet. Gimisként kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotózással. Otthon, az alagsorban kialakítottam magamnak egy kis labort, később már itt hívtam elő a saját képeimet. Ekkor már aggódhattatok, hogy mik is lesznek a terveim a jövőben…

Szerettétek volna, ha egyetemre megyek, ha valamilyen professzor válik belőlem. De kamaszként rendíthetetlenül lázadtam ellenetek. Bennem volt az ellentmondás, a tipikus már csak azért sem!

De a lázadás mellett, higgyétek el, a tudatosság is helyet kapott az életemben, csak akkor még nem tudtam. Ezért mertem odaállni elétek és határozottan kijelenteni: „Én akkor is fotós leszek!” Nem akartam fájdalmat vagy csalódást okozni nektek, de magamat sem tudtam elárulni.

Még tanuló voltam, amikor Pécsett országos fotópályázatot indítottak csak tanulóknak, ahol életemben először nyertem díjat, nem is egyet, kettőt! Figyeltelek, és láttam rajtad egyfajta megnyugvást, hogy már nem féltesz, hanem elkezded hinni: rendben leszek. Nem tudom tényleg így volt-e, vagy csak én szerettem volna így látni.

Kép

Kleb Attila - Fotó: Kleb Máté

Az iskola elvégzése után, 1986-ban szakmai gyakorlat során bekerültem az MTI kulturális szerkesztőségébe, ahol öt évig dolgoztam. Emlékszem, amikor zöldfülűként kiküldtek az akkori egyik legnagyobb eseményre, a Népstadionban megrendezett Human Rights Now! koncertsorozatra. 32 évvel ezelőtt, szeptember 6-án ettől az eseménytől volt megvadulva a főváros, olyan sztárok látogattak el hozzánk Magyarországra, mint Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel és Tracy Chapman, magyar részről Bródy János és Hobo. Hatkor kezdődött a koncert, de sokan már négy órakor gyülekeztek a bejáratnál. Őrület volt! Amikor megtudtam, hogy én leszek a kiküldött fotós, a torkomban éreztem a feszültséget.

A csoportkép készítésénél, amikor instruálnom kellett Stinget, hogy még egy kicsit balra, kérlek... Nem voltam biztos benne, hogy kijön a hang a torkomon. Több volt, mint izzasztó.

De mégsem ezek a dolgok a legmeghatározóbbak számomra. Tudod, sosem éreztem azt, hogy én egy jó fotós vagyok. A díjaknál pláne nem. Akkor is csak azt gondoltam, hogy na, oké, akkor az a kép jól sikerült. De amikor nálatok otthon megláttam azt a mappát, mosolyogtam. A mappát, amiben gondosan kivágva, beragasztva és elrendezve gyűjtötted a megjelent munkáimat. Ez a legszebb visszajelzés. Ahogy azt is őrzöm, amikor egy vadidegen, aki köztudottan utálja, amikor fotózzák, azt mondja: „Ilyen jól még sosem éreztem magam egy fotózáson.” Évekkel ezelőtt Mácsai Pál színész-rendezőt kellett fotóznom.

Bejött, kapásból közölte, hogy nagyon nem szereti, ha fotózzák, és ne haragudjak, de egy fontos hívást vár, úgyhogy nem fogja lehalkítani a telefonját. Gyomorgörccsel kezdtem hozzá az exponálásnak.

Még egy képkockát sem élesítettem, amikor megcsörrent a telefonja. Amíg ő beszélt, addig én mindent beállítottam. Pár perccel később készen is voltunk. Elégedett volt az eredménnyel. Tőle kaptam ezt az egyszerű, de kedves mondatot. Nem tudom mit csináltam, de izgalmas kontrasztot éltem át az ő fotózása alatt. Ez nagyon maradandó a számomra. Megtanulni pár perc alatt kihozni magadból és a másikból a jót… Lehetséges ez egyáltalán? Azóta rendszeresen belekeverem magam hasonló helyzetekbe. Koncertszervezőként rengeteg világhírű jazz-zenészt csíptem már el egy portréfotóra, még színpadra lépés előtt. Ilyenkor az adrenalin az egekben: a feszültség ott van benne és bennem is. Ez egy teljesen más perspektíva, nem hasonlítható össze azzal, amikor egy átlagos portréfotózás előtt legalább 15 vagy 30 percet beszélgetek az alannyal, akkor is, ha ismerem. Szükségünk van rá, mert a kamera előtt ösztönösen szerepet játsszunk. Az a tapasztalatom, hogy egy színészt, egy kamerához szokott embert sokszor nehezebb is fotózni.

A fotós feladata: észrevenni, amikor lehullik a maszk, és azt a pillanatot elkapni.

Míg téged a természet, engem a kéz és az arc furcsasága, élete vonz. Mert szerintem az emberi kéz, az arcunkhoz hasonlóan, sokat elárul rólunk. 2010-ben Szardínián két nap alatt közel 300 emberről készítettem portréfotót, de mindegyikükről úgy, hogy a kezük is szerepeljen a fotón, majd pár évvel később egy kisebb válogatás szerepelt ezekből a képekből Szécsényben, egy kiállításon. Képzeld, a fotókat nézegetve egy német fotós barátom 80 százalékban kitalálta, hogy melyikük mivel is foglalkozik… Érdekes volt.

Azóta is figyelem a kezeket, hogy látszik-e rajtuk: alkottak vagy romboltak?

Vajon ezen az 55 éven mi látszik? Kíváncsi vagyok, amikor holnap belépsz a megnyitóra, mit látok majd rajtad, az arcodon. Későre jár. Hazamegyek. Már nem tudok változtatni, és nem is akarok. Egyszerűen csak várlak titeket, és köszönöm, hogy a kezembe adtad azt kis gépet ott, Somogy megyében!