„Neked van a gyermeked mellé segítséged?”

Megmondom őszintén, ez egy olyan kérdés, amire nem igazán szeretek válaszolni, mert nagyon kell türtőztetnem magam ahhoz, hogy a kérdés kapcsán felmerülő negatív érzéseimnek, a csalódottságomnak hangot ne adjak.

Édesanyaként a legnagyobb csalódást számomra a segítség nyújtása, vagyis inkább annak hiánya okozta.

Az nem ért nagy meglepetésként, hogy egy csecsemőhöz kelni kell éjszaka is, vagy hogy a szoptatással lehetnek nehézségek, de a kisfiam születése előtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire magamra, illetve magunkra maradunk majd a gyermekünkkel. Nemhogy segíteni nem jött senki, még látogatni is alig-alig. Pedig olykor egy jó szándékú röpke látogatás is hatalmas segítségnek számít.

Mi Törökbálinton lakunk. Nagyszülői segítségünk egyáltalán nincsen, az én édesanyám meghalt, amikor hétéves voltam, édesapám újraházasodott, de a felesége még nem nyugdíjas, ráadásul Pécsett laknak. A férjem szülei Debrecen mellett élnek, még egyikük sem nyugdíjas. Az ő részükről a kisfiam az ötödik unoka, így örülök, ha egy évben kétszer eljutnak hozzánk. Mindenki tudja, hogy ha valaki egy évben kétszer jön, az már nem segítség, hanem vendég. Annak ellenére, hogy közvetlen családtagjaink messzebb laknak, azért jónéhány rokonunk él ám a közelben, de semmiféle segítséget nem kapunk tőlük. Nincs olyan személyes indoka, mint hogy harag lenne közöttünk, vagy nem lenne olyan mély a rokoni kapcsolatunk. Néhány alkalommal egyébként segítettek, legalábbis a szándék megvolt bennük. De érdekes dolog ez, mert mindenki úgy „segített”, ahogyan ő gondolta, ami pedig egyáltalán nem volt segítség számomra. Soha, senki sem kérdezte meg tőlem, hogy „Neked mi lenne a segítség? Hogyan tudok Neked segíteni?”

A probléma tehát nem mindig a segítség hiánya, hanem sokszor a segítség módja, de szerintem erről minden édesanya tudna mesélni.

A nagyszülői vagy szülői segítés, segítség, ma már teljesen átalakult, mert egészen mások a körülmények, mint régen. Magasabb a nyugdíjkorhatár, és csak kevéssé jellemző a generációk együttélése, illetve egyre gyakoribb a több száz, akár több ezer kilométeres távolság is nagyszülők és unokák közt (habár a távolság ma már könnyebben orvosolható, mint régen, és minden munkahétre jut egy kétnapos hétvége). No meg a gyermekvállalás is sok esetben annyira kitolódott, hogy a nagyszülők túl idősek lehetnek. Ám a még tetterős nyugdíjas nagyszülők esetében sem jellemző, hogy olyan sok és hasznos segítségről számolnának be az anyukák.

A segítés szándéka sok esetben hiányzik. Nagyon sok nagyszülő ma már nem érzi feladatának, hogy segítsen gyermekeinek és unokáinak – tisztelet a kivételnek. Sokan úgy gondolják, hogy ez már nem az ő feladatuk, ők már megtették a maguk részét, felneveltek néhány gyermeket.

Nem egy anyuka mesélte már nekem csalódottan, hogy hiába hívja a szüleit, egyszerűen nem jönnek segíteni. A játszótéren például egyikük azt mesélte, hogy egy nagyon nehéz időszakban megkérte az édesanyját, hogy jöjjön át csak egy pár órára, de erre az anyukája azt felelte: „Nem tudok, mert épp nincs befestve a hajam.” Hát igen, kifogások mindig lesznek.

Úgy gondolom, hogy a mi szüleink, az ő generációjuk jóval több segítséget kapott anno, ezt több édesanyával is megbeszéltük már. Emlékszem arra, hogy nálunk szinte csak a nagymamám főzött, édesanyámnak (vagy édesapámnak) csak ritkán kellett. Persze a körülmények is adottabbak voltak, egy településen belül laktunk, illetve már korán nyugdíjas volt a nagymamám – de ami mégis ezt lehetővé tette, az az ő áldott jó szíve, mérhetetlen segítőkészsége és jószándéka volt. Ő 1921-ben született, megélte és túlélte a II. világháborút. Azt gondolnánk talán, hogy aki ilyen szörnyűségeken ment keresztül, majd önzőbbé válik, és nyugdíjas korára örül a nyugalomnak, a – szó szerinti – békességnek, és joggal mondhatta volna is, hogy ő már pihenni szeretne. Ennek ellenére mindig ott volt nekünk, mindig főzött ránk, és csak úgy csendben megjegyzem: ő ápolta később a haldokló édesanyámat is.

Ma viszont itt élünk, egy teljesen más világban békességben, biztonságban, jólétben, és alig-alig segítünk egymásnak. Az önzetlen, felebaráti segítségnyújtás mára szinte teljesen kiment a divatból. Rettenet közönyössé váltunk egymás iránt, egyszerűen nem érdekel a többi ember, nem törődünk másokkal. Sokan túl kényelmesek vagyunk meglátni és felismerni mások szükségét. Ugyanakkor nagyon sok ember él megkeseredetten a saját kis világában, és nem képes kitekinteni és meglátni, hogy másnak sokkal, de sokkal nehezebb.

Amikor nehéz, sokszor én is hajlamos vagyok a saját önsajnálatomba beleragadni és hibáztatni Istent, amiért nincsen segítségem. Viszont tudom, hogy vannak anyukák, akiknek még nálam is nehezebb dolga van.

Mi, hála Istennek, megengedhettük magunknak, hogy keressünk külső segítséget, és találtunk is egy nagyon kedves, segítőkész pótmamát, aki tényleg úgy segít, ahogy arra nekünk szükségünk van.

Szeretetteljes, rugalmas, szinte igazi családtaggá vált. Nélküle már nem is tudnánk elképzelni a hétköznapjainkat. Illetve van egy csodálatos férjem, az én legnagyobb segítségem, akire mindig, mindenkor számíthatok. Mindenből kiveszi a részét, és ezt nem úgy teszi, mint aki „segít”, hanem mint akinek feladata és kötelessége minden, mint a másik félnek. Sosem tesz semmit szóvá, sőt, ha már nagyon zavarja valamelyik elmaradt házimunka, akkor elvégzi azt ő maga. A nehézségek ellenére még jobban összekovácsolódtunk, és rájöttünk, hogy tulajdonképpen mindent kettőnknek kell megoldanunk. Hozzászoktunk, hogy a hétvége számunkra arról szól, hogy megpróbáljuk utolérni magunkat, együtt takarítunk, főzünk, vásárolunk. Megszoktuk, hogy nincs nagyszülői segítség, és azt is, hogy a nagyszülői látogatások több héttel – akár hónappal – előre leegyeztetett „programok”. Végsősoron pedig megtanultuk, hogy mindenben kizárólag egymásra számíthatunk.