Anyám történetei – A légszomjhoz sok cigi, a jó lekvárhoz sok idő kell

Nem találod ki, milyen lekvárt főzök ilyenkor, télen. Aranka barátnőm talált egy narancslekvár-receptet, de valamit elrontott, mert olyan keserű lett, mint az élet. Viszont az enyém isteni lesz, mert én alaposan kifiléztem, nagyon pepecs munka, de megéri. Nem főznél egy olyan jó erős kávét, amit csak te tudsz? Apád nem tud olyan jót főzni. Szóval az Aranka kidobta mind a nyolc üveg lekvárt, azt mondta, soha többet. Az enyém finom lesz, majd meglátod, mondjuk az én narancsom eleve édesebb és olcsóbb is, tudod, a kispesti piacon vettem a kedvenc zödségesemtől. Megnézhetnéd az okos kütyüdben, kell-e bele citrom, Aranka szerint kell. De az én receptem szerint nem kell. Nem szabad túl savanyúnak lennie, de túl édesnek sem, ezért állandóan kóstolni kell. Nézd már meg te is, nekem már leégett a nyelvem. Majd fog bámulni az Aranka...

Képzeld, a Sanyi bácsi, a szomszéd, nagyon beteg, tudod, a sok cigi... Szétment a tüdeje, néha olyan légszomja van, majd’ megfullad.

A doki eltiltotta a cigitől, azt mondta, minden egyes szál egy szög a koporsójába. Erre apád mit csinál, a nagyon okos? Vett egy doboz cigit, beletette egy szép kristály dobozba, ott van az asztalon, tudod, amit a nagymama hozott annak idején Csehszlovákiából. Azóta a Sanyi naponta háromszor jön ide, mindenféle ürüggyel, elszív itt egy cigit, jól bebüdösíti a szobát, a függönyöket most mostam ki, de nem ér semmit. Persze a Kati, a felesége ezt nem tudja, most mit csináljak? Ha elmondom, akkor áruló vagyok, ha nem mondom el, akkor a barátnőmet árulom el. Holnap megyek a Katival a piacra, veszünk még egy kis narancsot. De mit mondjak neki? Hogy nézzek a szemébe? Jaj, nehéz dolgok ezek, én inkább kimaradnék az egészből, de nem lehet, apád megint jól megcsinálta. Aztán meg én leszek a bűnbak. Ki tudja, miket falaztak ezek egymásnak a negyven év alatt! Nem is akarom megtudni, most már mindegy. Már így is túl sokat tudok...

Micsoda? Még hogy apád egy jámbor ember? Mindenki ezt gondolja, mert csak ül csendesen, mosolyog, nem vitázik senkivel (csak velem).

Igaz, lehet, hogy jámbor, én inkább tutyimutyinak mondanám. A munkahelyén, folyton túlórázott, többszörös kiváló dolgozó kitüntetést kapott, és ha kommunista szombatot kellett vállalni, ő mindig ment, de a harmincöt év alatt nem tudott elintézni egy jó kis szakszervezeti üdülési beutalót. A Kovács persze mindig kapott, és nem azért, mert két ujját levágta a gép, nehogy azt hidd! Csak mindig jó időben volt jó helyen. Ehhez apád nem ért. Ha én nem maszekolok annyit, sose tudjuk megvenni a rendszerváltáskor az új ülőgarnitúrát.

Kevernéd egy kicsit? Már nem kell sok. Tudod, a jó lekvárhoz sok idő és nagy türelem kell, ez a titka.