„Pici támasz próbálok lenni, amíg megerősödnek…”

– Régóta tudjuk, hogy a zene gyógyító erővel bír. Miképpen hat azokra a gyermekekre, akik az életükért küzdenek, akiknek valójában még az édesanyjuk pocakjában lenne a helyük?
– Annak ellenére, hogy tudjuk, miért megyünk oda, milyen hatása van a zenének, minden alkalommal meglepődünk, hogyan táplálja a testet és a lelket, egészen különleges ereje van. Amikor 2015-ben bekapcsolódtam a programba, budapesti csapatunk épp egy kutatás keretében vizsgálta dr. Méder Ünőke neonatológussal, hogy miképpen hat a bőr–bőr kontaktus közben az édesanya éneke a kicsik hallásfejlődésére. Óriási eredményekre jutottak, amelyeket mi is hétről hétre megtapasztalunk. A monitorok, amelyek az életfunkciókat mutatják, súgnak nekünk, nagyon gyors visszajelzést kapunk.

A zenétől hirtelen normalizálódik a kicsik légzése, megfelelő a véroxigénszintjük, és a pulzusuk is rendben van. Valóban olyan gyógyító eszköz, amely nemcsak a babáknak, hanem a szülőknek is segít feldolgozni a perinatális gyászt, hogy másképp alakult a babavárás, a szülés, mint tervezték.

El kell fogadniuk, hogy bizony nagyon pici az a baba, akit első időben talán még meg se foghatnak. Emlékszem, amikor egy édesanya először vehette ki a kisbabáját az inkubátorból és kenguruzhatott, vagyis magára tehette: kifejezhetetlen érzés volt, erre szoktam mondani, hogy valamire nincsenek szavaink, csak hangjaink.

– Ezek a szülők óriási traumán mennek keresztül, olykor azt is el kell gyászolniuk, hogy gyermekük nem olyan, mint a többi, esetleg oxigénhiányos, fejlődési rendellenessége van, és az sem biztos, hogy életben marad. Ebben a helyzetben lépsz be gitárral a kezedben, hogy énekeljetek. Gondolhatnák, hogy már csak te hiányoztál! Mennyire nyitottak az édesanyák?
– Az orvosok, az ápolónők, a védőnő már előre felkészítik az édesanyákat az érkezésemre. Egyetlen egy anyuka volt eddig, aki teljesen elzárkózott, míg egy másik inkább elkerülte a találkozást, nem volt ott, amikor érkeztem. Ezt a két esetet leszámítva mindig elfogadók voltak, még akkor is, ha kicsit tartottak az egésztől. Az első dal majdnem mindig a Láttál-e már valaha csipkebokor rózsát kezdetű, amelyben meg lehet szólítani őket. „Egyik szál majoránna a kicsi … (baba neve) lenne, a másik szál majoránna édesanya/édesapa lenne.” Ahogyan Kodály Zoltán mondja: „A zene bevilágít a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.”

Olyan érzelmek törnek fel az édesanyákban ilyenkor, amiken ők is meglepődnek. Azok a könnyek, amelyek ilyenkor potyognak, a gyógyulás jelei. Gyakran előfordul, hogy ezekben a pillanatokban válnak a nők édesanyává.

Minden olyan gyorsan történik körülöttük, minden olyan ijesztő, és akkor hirtelen megnyugodnak – és le lehet zárni, hogy eddig máshogy volt, máshogy terveztük, de most itt vagyunk, és innen kell építkeznünk.

Kép

Kép: Foto Mille

– Mondják, hogy nemcsak az anya, hanem az apa hangja is ugyanolyan fontos a gyermeknek.
– Minél fiatalabb a baba, annál fontosabb az apa hangja. Nemcsak minket, nőket, hanem a gyerekeket is megnyugtatja a férfiak mélyebb, dörmögőbb hangja. Egyszer találkoztam egy édesapával a koraszülött-osztályon, akivel együtt elénekeltük a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. A pici légzése rögtön emelkedni kezdett, az apa tulajdonképpen a hangjával segítette lélegezni gyermekét – csodálatos pillanatok voltak.

– Először mély hangokkal kezdtek és utána jöhetnek a magasabbak?
– Az extrém koraszülötteknél még picit várunk, hiszen mindenfajta inger sok nekik. Az orvosok döntenek arról, mikor van itt az ideje. Először csak kis mondókával, pici suttogó hangokkal kezdünk nagyon óvatosan, csak pár percig. Két pici hang: ez pont jó, pont elég. Aztán szépen lassan következnek a mélyebb hangú dalok, utána pedig az egyre magasabbak. De természetesen ezt a gyerekek olykor felülírják, van olyan pici, aki a Pörög a, forog a szoknya vagy a Hopp Juliska, hopp Mariska hallatán nyugodott meg, hiába volt még nagyon kicsi.

– Melyek a babák kedvenc dalai?
– Minden gyermeknek más a kedvence, például a programunk közösségi oldalának borítóképén szereplő kislánynak a Tente, tente, csöppnyi gyermek kezdetű dal. Az a fotó akkor készült róla, amikor elhagyhatták a kórházat. Megkérdeztem az édesanyától, melyiket szeretnék búcsúdalnak. Elkezdtük énekelni, hogy Tente, tente, és a pici lány mosolygott. Tudta az édesanya, melyik a kedvence. Ez a dal volt az egyik legelső, mindig mélyen szoktuk énekelni a kicsiknél, mert az emlékeztet az apa dörmögő hangjára.

Nagyon érdekes, hogy a Kis kece lányom varázs-népdalunkat, amely minden óvodás nagy kedvence, a kicsi fiúk, lányok is nagyon szeretik. Amikor ezt énekeljük, mindig nagy béke van.

Elsősorban magyar népdalokat éneklünk, de minden egyebet is, komponált gyerekdalokat, más népek dalait, amit a szülők szeretnének, ami éppen fontos nekik, így előjön a Micimackó, a Lencsilány, a Bóbita.

Kép

Kép: Kabai Kata

– Milyen hatással van a kórházi dolgozókra a program?
– 2014-ben indult a program. Dr. Szabó Miklós, a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekklinika Újszülött Intenzív Osztályának vezetője, aki a Magyar Perinatológiai Társaság elnöke is, felkérte Hazay Tímeát, gondolja végig, hogy az énekkel és a zenével hogyan lehet segíteni az intenzív koraszülöttosztályt, ahol akár lélegeztetett csecsemők is gyógyulnak. A tatabányai kórház, amelyikbe én járok, elsők között csatlakozott a következő évben. Azóta már országszerte tizenhárom kórházban közel húsz kolléga dolgozik. Engem is meglepett, milyen bizalommal fogadtak az intenzív koraszülöttosztályon dolgozó orvosok, nővérek, sőt még a főigazgató is. Pedig számítottam arra, hogy esetleg rosszallóan néznek rám, hogy jön a gitárjával egy lelkes amatőr a szuper steril körülmények közé, ahol a legdrágább és legféltettebb kincsek vannak. De szó sem volt ilyesmiről, első pillanattól értették és érezték ennek fontosságát.

Egyik első alkalommal, amikor egy ikerpárhoz készültem bemenni, azt kérte az egyik főorvos asszony, hogy emeljek kicsit a pulzusukon. Zavarba ejtő volt ez a bizalom. A nagyobbiknak, aki már majdnem egy kiló volt, rögtön elindult a pulzusa az énekhangtól és szépen beállt. A kisebbiknek fél perccel később ugyanúgy emelkedni kezdett, még egymást is segítették.

Sokszor bejönnek a nővérkék, a védőnő, sőt az orvosok is, amikor ott vagyok, azt mondják, nekik is fontosak, kedvesek ezek a pillanatok. Gyakran előfordul, hogy az éppen szabad nővérkék közénk ülnek és kenguruznak azzal a picivel, akinek nincs ott az anyukája, vagy bejön a neonatológus doktornő velünk énekelni a Pörög, forog a szoknyát. A múltkor az egyik gyermekorvos jött be a műszak végén, és kicsit megpihent nálunk, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot énekelte velünk több szólamban, majd hazaindult a családjához. Végtelenül megtisztelő, hogy az életük része lehetek keddenként.

– Gondolom, ezeken az alkalmakon egyaránt hullnak a fájdalom és az öröm könnyei, magasságot, mélységet éltek meg együtt. Kibírod sírás nélkül?
– Amióta beléptem az osztályra, talán csak egyszer fordult elő. Vannak olyan napok, amikor alig éneklünk, inkább beszélgetünk, mikor mire van szükség. Ilyenkor előkerülnek régi, akár testvérekkel kapcsolatos történetek is. Általában ilyenkor csak hallgatom a szülőket. Valahogy az esetek oroszlánrészében fel sem merül, hogy sírjak, mert nekem már annyira természetes ez, nem úgy, mint annak az édesanyának, aki először kerül bele ebbe az ijesztő helyzetbe. Egy alkalommal viszont az egyik anyukával megosztottam, hogy az én koraszülöttem ma már gyönyörű huszonötéves nagylány. Aztán éneklés közben az én könnyeim is potyogtak, össze is kacsintottam az anyukával.

– Innen az indíttatás, hogy a koraszülöttosztályra jársz be?
– Nem volt ennyire tudatos döntés, mint például annak a pécsi kollégának, aki nemrég még apukaként járt be a kórházba, most pedig már segítőként. Egyszerűen csak otthonos az érzés, és hitelesnek érzem magam. Azt tudom mondani, minden rendben lesz, mint ahogyan a Cifra palota kezdetű énekben: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, esztendőre vagy kettőre nagylány/legény leszek én… Apámnál és anyámnál is nagyobb leszek én”.

Kép

Kép: Kabai Kata​​​​​​​

– Mindenkinél ott van a remény, de aztán előfordul az is, hogy a szülők gyermekük nélkül távoznak a kórházból, nem élhetik meg, hogy a pici lányból, fiúból nagylány, legény lesz…
– Igen, vannak veszteségek is, sajnos előfordul, hogy el kell engedni egy korán érkezett gyermeket. Olyan szép visszajelzéseket kapunk édesanyáktól, akiknek meghalt a gyermekük.

Egyikük írta, hogy a kicsi elvesztése után is nagyon fontosak neki azok a dalok, amelyek elhangzottak a kórházban. Nem mélyítik az egyébként is felfoghatatlan fájdalmat, hanem kapaszkodót, megtartóerőt jelentenek, a történetük része.

Volt arra példa, hogy beleénekeltük az időközben elvesztett ikertestvér nevét is a dalba, mert ő akkor is testvér marad, ha a története máshogy alakult.

– Be tudod-e zárni egy kis dobozba a kórházban történteket, amikor eljössz? El tudod-e engedni, vagy él benned tovább?
– Megtanultam, hogy igen, el kell engednem minden alkalommal azt, ami ott bent történik. Nagy dolog, hogy jelen lehetek, de én csak segítő vagyok, ez az ő életük. Azt szoktam mondani, én csak „statiszta” vagyok meg „pótkávé”. Nem azért megyek, hogy én énekeljek, hanem hogy egyre inkább az anyuka, apuka énekeljen. – A te hangodat ismerem – mondja a baba. Az ő hangjuk a fontos, mert a hang érintés, amelyet ha hall a gyermek, akkor rendben van az univerzum, semmi más nem számít.

Én ebben az egész történetben csak pici támasz próbálok lenni, amíg erőre kap a kicsi, az anya, az apa – és már ott se vagyok.

Amikor az ember zenét hallgat vagy énekel, és befejeződik, olyan gyönyörű csend van, egy kis buborékban mégis ott van az egész zene. A már említett kutatás nemcsak azt mutatta ki, hogy az éneklés és a kenguruzás során jobban lesz a baba, hanem azt is, hogy utána még sokkal jobban van. Szoktam is mondani a szülőknek, nem búcsúzkodom. Amikor elhangzik az utolsó dal, intek és megyek – azt hiszem ennyi a dolgom.