Boldogságot vinni Afrikába, boldogságot teremteni itthon – Önkénteskedésem története

Gyerekkorom egy részét egzotikus vidéken, Etiópiában és Kenyában töltöttem, ahol szebbnél szebb élmények értek, és ez a mai napig meghatározza hozzáállásomat a világhoz. De ott szembesültem először az igazi nyomorral, szegénységgel is, amely idővel dühvel és a tehetetlenség érzésével párosult bennem, mígnem úgy éreztem, hogy ha a világot nem is fogom tudni megváltoztatni, de talán megpróbálhatom egyes emberek életét egy kicsit színesebbé és szebbé tenni. Így döntöttem el, hogy visszalátogatok Afrikába.

Vissza Afrikába

Kapcsolatba kerültem a TAITA Alapítvánnyal, ami lehetővé tette, hogy 20 év után újra úton voltam Afrikába, ahol régi-új ismerősként köszöntött sok minden. Utazásom fő célpontja ezúttal egy árvaház volt, a Taita-hegy lábánál, Kenya déli részén, ahol hat hetet töltöttem el az ott élő gyerekekkel. Életem egyik legkülönlegesebb élménye volt ez! Az itt élő gyerekek, csecsemőktől a tinédzserekig, azért kerültek ide, mert szüleik valamilyen okból nem tudták/akarták őket felnevelni. Volt, akit az utcán találtak meg, volt, akit beadtak, és volt, akit el kellett választani szüleitől, hogy itt biztonságba helyezhessék a hatóságok. Szinte egytől egyig nagyon szegény sorsú családokból származnak, de sokan nem is igazán ismerik valódi családjukat, nekik már az árvaház az otthonuk és a többi gyerek a sok kis testvérük.

Megdöbbentően egyszerű körülmények fogadtak az árvaházban. A szobákban emeletes ágyak, minden ágyrészen két gyerek osztozik. Alig vannak játékaik vagy bármi, ami sajátjuk lenne, mindenen osztoznak. A rengeteg gyerekre alig jut pár felnőtt, akik ellátják őket és a házimunkát is egyben, de olyan, aki játszana a gyerekekkel vagy mesélne is nekik, nem is igazán van, hiszen annyi az egyéb teendő a ház körül. Így hát a gyerekek nagyon kreatívan megtanulták magukat elfoglalni azzal, amilyük van, és hamar megtanulták, hogy a nagyobbak dolga segíteni a kisebbek ellátásában is.

Éhesek a szeretetre

Ezek után érthető, hogy engem mekkora lelkesedéssel fogadtak, és mekkora örömet jelentett, hogy most végre itt van egy látogató, aki csakis miattuk jött ide. Másfél hónapig éjjel-nappal azt lestem, hol tudok besegíteni, hogyan tudom minél színesebbé és könnyebbé tenni a mindennapokat. Pelenkáztam, etettem, orvoshoz vittem, ringattam, fektettem a babákat…

Nagy az igényük az ölelés melegére, attól nyugszanak csak igazán meg, egyébként meg folyamatos babasírás zengi be az épületet.

Aztán ott voltak a néhány évesek, akikkel naponta kimentünk a háziállatokat megnézni, gyerekdalokat tanítottam nekik. Az ovisokkal és kisiskolásokkal már lehetett mindenféle körjátékot, társasjátékot játszani vagy rajzolgatni, a felsősök pedig a házi feladatok megoldásában fordultak hozzám, vagy egyszerűen csak azzal, hogy beszélgessek velük. Az esti meséket azonban kortól függetlenül, mindenki szájtátva hallgatta. Ahol csak tudtam igyekeztem kedvükre tenni, főztem mindenféle finomat, főképp húsételt és édességet, ami különlegesnek számít. Elmentünk együtt strandra, kirándulni, kidekoráltuk a szobák falait, táncos bulit csaptunk, barkácsoltunk…

Adtam magamból, amit csak tudtam. Bevallom őszintén, fárasztó és kemény munka volt, de hatalmas energiákat adott cserébe vissza!

A hangzavart, az állandó felfordulást, a néha nehezebb pillanatokat, amikor fegyelmezni kellett, vagy amikor én magam merültem ki testileg vagy lelkileg, végül sokszorosan kárpótolták azok a pillanatok, amikor felhőtlennek és boldognak láthattam őket, amikor azt éreztem, na, ezért megérte!

Kép

Kép: Kővágó Veronika

Az afrikai emlékek azóta is kísérnek, mesélem a történetem, mert hiszem, hogy akit meg kell, azt meg fogja találni ez a történet, és talán egy nap maga is útra kel a gyerekekhez… vagy támogatóvá szegődik. Én magam szintén két gyermek támogatójává váltam, avagy ahogy azt kint emlegetik a gyerekek: „szponzor” lettem. Rendszeresen levelezek velük, és igyekszem mindig néhány fényképet, apró ajándékot is küldeni nekik, ők pedig szép kis rajzokkal, kedves beszámolókkal válaszolnak.

Itt természetesen felmerül, hogy vajon a sok különböző önkéntes felbukkanása a gyerekek életében milyen hatással van rájuk érzelmileg? Úgy gondolom, egyfelől nekünk, önkénteseknek fontos, hogy egyik gyerekkel se kivételezzünk és ne engedjük magunkhoz jóval közelebb, mint a többit.

Bár nem könnyű sem nekik, sem nekünk megszeretni, majd elengedni egymást, mégis maga az együtt töltött idő és a közös pillantok emléke által mindannyiunk élete színesebbé vált, és ez az, amitől összességében pozitív töltete van a történetnek.

Hogyan tovább Magyarországon?

Ennek már lassan három éve. Ahogy hazatértem, éreztem, hogy itt már nincs megállás. Ezt folytatni kell, mert rájöttem, hogy jó hatással tudok lenni a gyerekekre, értek a nyelvükön, és ez egy különös kiváltság. Hamar megláttam, nem is kell ehhez messze menni, számos lehetőség adódik itthon is. Így kerültem kapcsolatba a Menedék Alapítványon keresztül egy afrikai származású kisfiúval, akit eleinte korrepetáltam, majd látva, hogy milyen kevés lehetősége van családi helyzete miatt kimozdulni otthonról, kitaláltam, hogy mi lenne, ha élményeket szerveznék neki.

Így kezdtünk el együtt vagy ismerősök gyerekeivel közösen állatkertbe, cirkuszba, moziba, bringóhintózni, hajózni, koncertre járni. Mivel ritkán találkoztunk, általában nehezebben ment az elején a feloldódás, néha én is éreztem, hogy a sok egyéb teendő mellett nem mindig könnyű erre is időt szakítani… de a végén mégis úgy éreztem, ha csak ennyivel is gazdagabbá tudtam tenni a kis életét, már akkor is megérte.

Nehéz sorsok, önfeledt nyári táborok

Az önkénteskedés egy adok-kapok folyamat, amelyből nagyon sokat kaphatunk lelkileg, és beleadott erőfeszítéseink eredménye kézzel foghatóvá válik! Számos területen lehet önkéntes tevékenységet végezni, legyen szó idős vagy beteg emberekről, társadalmi ügyek melletti kiállásról, bajba jutott állatok megsegítéséről vagy bármi másról.

Az idei nyáron, az Ökumenikus Segélyszervezet felhívására jelentkeztem önkéntesnek az egyik nyári gyerektáborba a képzett szociális munkások mellé. A nyaranta megrendezett egyhetes táborok különböző turnusaiba az ország elmaradottabb településeiről érkeznek gyerekek, akiknek év közben a szervezet helyi alkalmazottai tartanak foglalkozásokat vagy segítenek nekik a mindennapi boldogulásban.

Sok gyerek számára ez a tábor jelenti az igazi nyaralást, és sokuk számára már a meleg étkezés vagy az angol WC is különlegességnek számít.

A tábori foglalkozások során sok különböző sorsot ismertem meg, de ami a leginkább meghatott, hogy egytől egyig mindenkin látszott, mennyire sokat jelent számára, hogy eljöhetett táborozni.

Kép

Kép: Kővágó Veronika

Tekintve, hogy ez volt életem első táboroztatása bevallom, kicsit tartottam tőle, meg fogom-e találni a hangot a gyerekekkel.

Később rájöttem, valójában attól féltem a legjobban, hogy vajon teljes szívemmel át fogom-e tudni magam adni a feladatnak. A félelmeim azonnal eloszlottak abban a pillanatban, ahogy a gyerekcsapat megérkezett a kastélyosdombói táborba, mivel a gyerekek kitörő lelkesedése és öröme azonnal magával ragadott.

Egyszerre voltam én nekik Vera néni (igen, ehhez azért még fiatalnak érzem magam… de meg kellett szoknom), akire felnéznek és akitől tanácsot kérnek, vagy akivel a napi kiscsoportos foglalkozásokon megvitatták az élet nagy kérdéseit. És egyszerre voltam társuk az önfeledt játékban, az akadályversenypályán, a strandon, szalonnasütéskor vagy a táncos buliban. Sokat tanultam tőlük: mik a menő tánclépések ma, vagy mi a mai gyerekek körében a szleng, de azt is, hogyan kell belefeledkezni egy jó játékba úgy, ahogy azt csak a gyerekek tudják. Az ottani közös élmények nemcsak számukra jelentenek egész évre kitartó feltöltődést és szép emlékeket, hanem számomra is! Büszke voltam, amikor a kamaszok engem is társuknak tekintve bevontak abba, hogy kinek ki tetszik, vagy éppen egy nagy sírásba fulladt veszekedés után sikerült hosszas lelki beszélgetéssel kibékítenem két gyereket.

Nem tudom azt a vallomást sem felejteni, amikor ez egyik kisfiú szomorúan elmesélte nekem, hogy otthon sokat van egyedül, mert sajnos nem nagyon játszik vele senki, és felnőttként kell a háztartásban besegítenie.

Azt sem fogom elfelejteni, amikor az önfeledt gyerekzsivajban a strandon egyszer csak átölelt ugyanő, és annyit mondott: „Vera néni, én most olyan boldog vagyok itt!” Ezért éri meg ezt csinálni…

 A gyerekek pontosan megérzik, ha valaki szívesen van velük és örömmel játszik velük. Csak arra az egyre kell tudnunk őszintén válaszolni nekik, hogy: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani…”. Ha pedig egyre többen mondjuk azt, hogy igen, akkor el lehet hinni, hogy boldogabb gyerekekből boldogabb felnőttek válnak, és szentimentálisan hangzik, de talán a mi bolygónk is kicsit jobb hellyé válhat.