Ufó vagyok, avagy élet autó nélkül

Ufóék, azaz mi, valóban nem rendelkezünk autóval. Pedig van jogosítványunk. Apának hagyományos, nekem pedig khmmm… nem autóra, hanem elektromos targoncára. Ne tessék nevetni! Középiskolás ifjúként kötelező oktatás keretében szereztem ezt a különleges jogosítványt, de meg kellett ígérnem, hogy nem vállalkozom komolyabb jármű vezetésére. A vizsgáztató szerint én lennék az utak réme. Nem a sebességem miatt, ellenkezőleg! Pánikolós sofőr lennék. Megfogadtam a tanácsot.

Most is óvatosabb vagyok az átlagnál, ha az úttestre kell lépnem, főleg, ha egy-két osztálynyi apró gyermeket kell kísérnem. Fejlődtem, mert most már úgy tudok nézni a sofőrökre, hogy megállnak, és a vidáman trappoló apróságok hosszú, kígyózó sorát biztonságosan átengedik a zebrán. Ez azonban kevés ahhoz, hogy én is beálljak az autóvezetők közé, akikre egy tanító néni ádázul tud nézni.

Elismerem, hogy az autónak számtalan előnye van. Rengeteg időt lehet vele megtakarítani, kényelmes és így tovább. Viszont van élet autó nélkül is, kinek meggyőződésből, kinek kényszerből.

Mivel szeretem mindenben a jót keresni, összeszedtem néhány jó dolgot, amelyek nekünk, Ufóéknak segítenek a lehetőségeinkkel derűsen élni, közlekedni. Hajrá, kedves autó nélküli sorstársaim!

7 jó dolog, amiért megéri autó nélkül közlekedni

1. Budapesten lakunk, a munkám viszont vidéken vár minden áldott nap. Nagy biztonsággal használom a menetrendeket. Muszáj felvágnom: rendelkezem majdnem minden, mobiltelefonra varázsolható alkalmazással. Ezt a tudományt gyermekeimtől tanultam. Régen kézzel írt papírkákon őriztem a járművek titkait, manapság pedig már engem is utolértek a modern kor vívmányai. Gyerekes örömmel nézem a kijelzőn a járművek mozgását.

2. Aki rendszeresen utazik tömegközlekedéssel, mint én, annak rengeteg élményben lesz része a járműveken. Ezek az élmények nem mindig kellemesek, de megedzik az embert. Ahogy megígértem, most csak a jobbfajtákról írok. Soha nem ismerkedtem volna meg például barátságos nénikkel és remek receptjeikkel. Így találkoztam a különféle iskolákban tanító pedagógustársaimmal is, akikkel a mai napig remek az információcsere. Van, akivel több mint húsz éve tart a barátság, közben – elméletben – több oktatási reformot is megalkottunk. A távolsági buszokon felbukkanhatnak régi ismerősök, volt tanítványok is. A legérdekesebb, ha pont a sofőr az.

3. Mázlista vagyok, mert munkába menet, vagy onnan jövet a távolsági buszon szunyókálhatok, ez egy kellemes előny autós társaimmal szemben. Megnézem üzeneteimet, elvetemültebb napjaimon még jegyzetelgetek is, ha egy ötlet felbukkan bennem.

4. Gyermekeinkkel profi módon sikerült budapesti és távolsági utazásainkat megszervezni akkor is, amikor még kicsik voltak. Ebben nőttek fel. Kezdetben volt a hordozó kenguru és alaptartozékai, majd jött a babakocsi, szaladgálós korba érve pedig elkezdődtek igazi kalandjaink. Óvodás koruktól kezdve nem volt időhúzás, ügyesen vették fel cipőjüket, a kabát perceken belül rajtuk volt. Téli jelszó ma is: Sapka, sál, kesztyű! Tudták, hogy a busz nem vár. Profi módon kapaszkodtak. A busz minden látható kis csavarjának neve volt, ezekkel „irányítottuk” a járművet, így tettük izgalmassá az utazást. A mai napig teljesen természetes, hogy a rászorulóknak átadjuk a helyet, hiszen volt idő, amikor mi is kaptunk. Egyik kedvencünk a régi 70-es troli volt, jó nagyokat dobott rajtunk. Minden sofőrnek titkos nevet adtunk: Indián, Kuruc Hadvezér (a haja miatt), Mosolygós és Morcos bácsi.

5. Télen is bátran vállalkoztunk hosszabb utakra is. A vonat volt a legkedvesebb. Két apróságunk nagyon hamar megtanult beleugrani az overálba (kiugrani is), apró kis űrhajósként várakoztak a kijáratnál, hátukon mackómintás hátizsákjukkal, amiben az utazást megszínesítő fontos kellékek voltak: nasi, víz, gyümölcs, mesekönyv, kisebb játékállatkák, zsebkendő – semmi fölösleges holmi. Jó barátságban voltunk a kalauzokkal, ellenőrökkel, akik többször is megengedték, hogy titokzatos eszközeiket, főleg a jegylyukasztót kipróbáljuk. Ma már nincs is olyan. Az ablakon kitekintgetve sok jó játékot találtunk ki, a Vác felé található megállóknak saját meséjük van számunkra. A sződligeti állomásépületben talán ma is jóságos vonatmanók laknak…

6. Szolfézsóra vagy úszás után a megállókban várakozva hasznos időtöltésünkké vált a versfaragás és zeneszerzés. Ma is nosztalgiával gondolok a Korong utcai megállóban született remekműveinkre, amelyeket az akkor alsós korú gyermekeimmel alkottunk: „Miért késik a busz?” (többszólamú darab), „Ballada a villamospótlóról”. Mindenkinek ajánlom bosszankodás helyett.

7. Végül a legfontosabb, amire a tömegközlekedés szoktatott minket: a praktikus csomagolás. Lányom a mai napig listát készít (ezt gyakran kölcsön is veszem tőle), ez alapján pakolja be holmiját a megfelelő utazótáskába, hátizsákba vagy bőröndbe, ha hosszabb útra indul. Semmi felesleges holmit, csak a legszükségesebbeket.

Most, hogy az idő felgyorsult, és mások már felnőttként tekintenek gyermekeinkre, ők viszik tovább, amit tanultak, megszoktak. Ügyesen tervezik meg utazásaikat, gyorsan és észszerűen csomagolnak, nincs felesleges holmi a táskájukban, mert az nyűg és cipekedés volna. A vasútállomásra, reptérre vezető utat is figyelembe veszik. Egyetlen bőröndemeléssel meg tudják mondani holmijuk tömegét, mi vihető vonaton vagy akár repülőn.

Volt, hogy elpityeredtem, pedig nem vagyok könnyhullató típus. Fiunknak nyáron 3000 kilométert kellett utaznia, hogy meglátogassa nővérét. Sokan ledöbbentek csomagja láttán: Neked ennyi elég? Igen, neki elég volt egyetlen, a repülőre is felvihető hátizsák. Minden lényeges holmija benne volt. Micsoda vizsgája az életnek!