Mindenkinek megvan a maga Everestje

– Nem hivatásos hegymászóként, hanem profi hobbimászóként határozza meg magát. Van ennek jelentősége?
– Hivatásomat tekintve ügyvéd vagyok, hobbiból pedig magas hegyeket mászok, és előadásokat tartok az útjaimról – szeptembertől például a Duma Színházban is. A mindennapi munkám mellett készülök fel a hegyekre, a szabadidőmet áldozom a hegymászásra.

– Ön volt az első magyar, aki a nehezebbik, északi oldalról mászta meg a Mount Everestet…
– …Nagy szomorúságomra azóta is az egyetlen. Azt hittem, utánam elindulnak a magyarok, de nem így történt.

– Mi a különbség az északi és a déli oldal között?
– Az északi sokkal meredekebb, és a nap járása miatt árnyékos. Folyamatosan fúj a szél és sarkvidéki hideg van. Mivel a meredekség miatt a hó nem tud ezen az oldalon megtapadni, nyolcezer méter fölött is sziklákat kell mászni teljes felszerelésben, miközben nemigen kapunk levegőt. Az útvonal jelentős része hegygerincen vezet, és olyan veszélyes, hogy oda fel sem mennek a mentőcsapatok – aki tehát nyolcezer méter fölött az északi oldalon bajba kerül, csak magára számíthat. Itt nincs helikopteres mentés, míg a déli oldalon 6500 métertől egyesével le tudják hozni az embereket. Délen egy jól felkészült amerikai kórház fogadja a bajbajutottakat, akik addigra nyilván néhány ujjukat elveszítették már, de legalább életben maradnak.

Az északi oldal viszont azt üzeni: nem hibázhatsz. Ezért hihetetlen mentális felkészültséget igényel.

– A hatóságok egyre több szigorítást vezetnek be, hogy távol tartsák a felkészületleneket az Everesttől: a kötelezővé tett orvosi vizsgálat után most Nepál kitalálta, hogy borsos árat kér a hegymászó-engedélyekért, és csak az mehet fel a hegyre, aki előtte legalább egy 6500 méteres csúcsra feljutott. Mi az oka, hogy ilyen sokan célozzák meg az Everestet?
– Az ember feszegeti a határait – én viszont úgy gondolom, egyetlen hegy sem ér meg egyetlen emberi életet sem. A kínai hatóságok az északi oldalra 330 hegymászó-engedélynél nem adtak ki többet ebben az évben. Ebből 30 kínai, 300 külföldi, amibe beleértendők a nepáli hegyivezetők is, míg a déli oldalon közel 900 engedélyt is kiadtak. Délen minden második engedély serpáké, amiből 400–450 jól felkészült hegyi vezetőre következtethetnénk – csak az a bökkenő, hogy mindössze százötven van a világon. Akkor kié az a további 300 engedély?! Akik megkapták, vajon mennyire értenek hozzá? Ebből is látszik, hogya hegymászás is üzlet. Az idén tizenegyen haltak meg a déli oldalon úgy, hogy sem nagy vihar nem volt, sem lavina. Csak ebben az évben több mint száz embert mentettek életveszélyes helyzetből.

Érdekes az emberi psziché: minél több a haláleset, annál többen próbálkoznak, hogy „csakazértis” megmutassák.

– 8300 méter tehát már a halálzóna: nincs levegő, nincs mentés. Ön miért ment oda?
– Engem az vitt oda, hogy északról még nem volt sikeres magyar mászás. Minket, magyarokat ezért valamelyest lenéztek, alkalmatlannak tartottak erre a kihívásra.

– Azt is mondják, mi genetikailag vagyunk alkalmatlanok a magas hegyekre. Ez igaz lenne?
– Ilyenkor egy versenysportoló zsebében kinyílik a bicska. Ez a mondás bő három és fél éves felkészüléssel felvitt oda. Nehezítő körülmény, hogy asztmás vagyok – uccu neki, csináljuk meg így! Mutassuk meg: mi, magyarok, asztmásan is meg tudjuk mászni az északi oldalt!

Kép: Neszmélyi Emil

– Mióta él asztmával?
– Gyermekkorom óta, de mivel évtizedek óta nem jött elő, azt hittem, kinőttem. Tengerszinten nem zavaró, de intenzív sportteljesítmény közben az oxigénhiány nagy magaslaton hörgőgörcsöt idézhet elő, ez tulajdonképpen a roham. A felkészülés során szerettem volna ezt az állapotot előidézni, de nem tudtam. Még a Balatont is átúsztam azért, hogy legyen egy asztmás rohamom, és tudjam, hogyan kell alkalmazkodnom hozzá, de nem jött össze – a hegyen aztán megtudtam, milyen is egy roham 8000 méter fölött! Csak mentálisan tudtam tehát erre a helyzetre felkészülni: csak azt tudtam, hogy ha bekövetkezik, jó döntést fogok hozni.

– Hogyan lehet bármilyen döntést meghozni oxigénhiányos állapotban?!
– Előttem volt egy amerikai bankár példája, aki elindult az Everestre. Egy korábbi sérülése miatt a mászási tervében elő volt írva, hogy melyik lábával kell fellépnie arra a bizonyos, megkerülhetetlen létrára, amit a kínaiak 200 méterrel a csúcs alá tettek. És ő, aki rendes körülmények között dollármilliárdokról határoz, abban az oxigénhiányos állapotban percekig nem tudta eldönteni, hogy melyik a bal lába. Engem ez a helyzet izgatott: ki akartam próbálni, tudok-e ilyen körülmények között jó döntést hozni. A mentális felkészülésben dr. Lénárt Ágota volt a segítségemre, aki az olimpiai bajnokainkat is felkészíti.

Tulajdonképpen mindenre fel lehetett előre készülni, csak az asztmás rohamra nem. Ezt nem tudtam elképzelni, hiszen nem éltem át négyéves korom óta.

Azt viszont tudtam, hogy a jó döntéseimet milyen helyzetben szoktam meghozni. Ezt kellett modellezni élesben. Az a másfél perc, amíg az első roham tartott, egy örökkévalóságnak tűnt. De tudatosítottam: nem vagyok fáradt, és feltettem magamnak a kérdést: tudnék följebb menni? Úgy ítéltem meg, hogy igen, így hát továbbmentem. Megvizsgáltam magamban a helyzetet, azt kerestem, mi volt a nehéz. Az, hogy a maszk rajtam volt roham közben, és a kilégzést szabályozó szelepet el kellett fújnom. Végiggondoltam: ha véletlenül jönne még egy asztmás roham, azt jó lenne úgy átélnem, hogy nem kell megküzdenem a szeleppel. Az agyam még abban az alfa-állapotban is az előremutató helyzetet kereste. Hamar felmértem, hogy nincs olyan baj, ami miatt ne tudnék továbbmenni, és néhány másodperc alatt összeraktam egy előremutató protokollt. Ezt az elképzelt következő rohamot öt perccel később már át is éltem. Szintén egy örökkévalóságnak tűnt, de ebből is felálltam.

A hegyen az győz, aki alkalmazkodik, ez a túlélés záloga. Összesen öt asztmás rohamot győztem le 8000 méter fölött.

– Hogyan edzett? Hiszen nekünk nincsenek magas hegyeink.
– Maratoni jellegű, illetve különböző típusú intervall-edzésekkel készültem az izomerősítés mellett. Sokáig csak arra edzettem, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a felkészülés éveit, ami tulajdonképpen egy napi két edzéses olimpiai edzésprogram volt. Volt, hogy egy hét alatt két maratontávolságot is lefutottam, így győződtem meg róla, hogy menni fog. A Kilimandzsáró megmászása csak azt a célt szolgálta, hogy megtudjam, az alacsony oxigénszintre és az alacsony légnyomásra jól reagál-e a szervezetem. A Seven Summit sorozatban az Everest volt a második állomás – az első, a Kilimandzsáró „csupán” tesztmászás volt.

Kép: Neszmélyi Emil 

– Azt vallja: a hegymászásban ismeretlen fogalom a kudarc. Ha sikerül egy magaslatot megmászni, a hegymászó öregbíti hazája hírnevét, viszont szégyent nem hoz rá azzal, ha kudarcot vall. Az sem kudarc, ha valaki nagy médiafelhajtás mellett fut neki többször, és mégsem sikerül?
– Az, hogy valaki drukkol a sikerért, és ünneplőbe akarja öltöztetni a szívét, amikor látja, hogy kitűzik a magyar zászlót, majd frusztrációként éli meg, hogy ez nem sikerült, nem szégyen, és nem kudarc a hegymászó számára.

– Nemrég volt hír, hogy egy kilencéves gyerek is feljutott a Himalájára. Mit mutat ez?
– Az említett gyerek a Himalája egy kisebb hegyére jutott fel, ami nem rossz dolog, van benne kockázat, és nagy baj lett volna, ha nem sikerül.

Tizenhárom éves volt a legfiatalabb gyerek, aki feljutott az Everestre, mire kitört a pánik: nehogy a szülők önmegvalósítási vágyuktól hajtva egyre fiatalabb gyerekekkel mászassák meg a hegyet, hiszen ez mentálisan és fizikailag is lehetetlen!

Így hát Tibetben bevezették a 18 éves korhatárt, Nepálban pedig a 16 éves minimumot. Két évvel ezelőtt egy indiai lány 16 évesen meg is mászta az Everestet Nepál felől – ennél fiatalabb gyerek most már nem kap engedélyt Nepál felől sem.

– Viszonta Kilimandzsáróra tüdőtranszplantáltak is feljutottak.
– Az Everestre pedig felmentek diabétesszel élők, és rajtam kívül pár asztmás is. Ez sokat elmond a test tűrőképességéről. Új szemléletre van szükség: az „egy közülünk”-típusú emberek teljesítményükkel indirekt módon elérhető célokat segítenek felállítani a hétköznapi emberek számára. Mindenkinek megvan ugyanis a maga Everestje.

– Ez nagyon fontos szempont, már csak azért is, mert olykor mondják a rendkívüli teljesítményeket elérő emberekre, hogy e mögött önző cél húzódik meg: nem sajnálnak sem pénzt, sem időt a hírnév érdekében.
– Erőss Zsolt mondta, hogy kétféleképpen kockáztathatjuk az életünket: úgy, hogy nekiindulunk egy hegynek, vagy úgy, hogy otthon maradunk a fotelben. Én önmagamért nem másztam volna meg egyetlen csúcsot sem. Volt egy célom: megmutatni, hogy mi, magyarok képesek vagyunk arra, hogy az északi oldalról, akár asztmásan is megmásszuk az Everestet.

Az, hogy ez így, asztmásan, gyakorlatilag hétköznapi emberként nekem sikerült, erőt adhat másoknak is, hogy küzdjenek a céljaikért.

Aki hallgatja az előadásomat, akár szembe is nézhet a saját kifogásaival: ez az ember asztmásan felment, túlélte, és még le is jött épségben – akkor nekem mi a kifogásom, hogy legyen egy célom, és tegyek is érte?! Ez a történet nem rólam szól, hanem arról, hogy a csúcsra vigyünk fel minél többeket. Nem rám kell hogy emlékezzenek: érje őket olyan hatás, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy elérjék a saját sikereiket. És akkor elkezdenek példaként létezni mások számára. Ne fontosak legyünk, hanem hasznosak!

Kép: Neszmélyi Emil

– A sorozat hetedik és egyben utolsó állomását, a jéggel, gleccserrel borított Denali megmászását – amelynek korábban kétszer már sikertelenül nekiveselkedett– a társával, Koncz Ákossal húsz napra tervezték. Ehhez képest nyolc nap alatt fenn voltak a csúcson, 16 óra alatt pedig lejöttek. Ezt minek köszönhették?
– Ez a hegy csupán 300 kilométerre található az Északi Sarkkörtől. Kétszer nem sikerült, életveszélyben voltunk, erről a blogomon lehet olvasni, amit mindig helyben írok, és nem a visszaemlékezéseim alapján, kiszínezve. Nagyon nehéz terep, ide tengerészgyalogosok járnak gyakorlatozni. Mi is egy katonai bevetés pontosságával készültünk fel ezúttal. Arra számítottunk, hogy a legfelső táborban legrosszabb esetben beragadunk hat-hét napra, ezért, hogy legyen elég ételünk, fejenként 50 kilós súlyt cipeltünk: 25-öt szánon, 25-öt a hátunkon. Mivel az utolsó táborban nincsen szán, 40 kilóval a hátunkon mentünk föl. Tulajdonképpen felrohantunk, lerohantunk, hazamentünk. Annak, hogy ilyen hamar lejöttünk, az is oka volt, hogy ereszkedéskor éreztem: kezdek belázasodni, és tudtam, hogy ha megállok pihenni, elalszom, és akkor a betegség lever a lábamról, és akkor legfeljebb csak mentőhelikopterrel jutok le – ezért inkább nem pihentünk.

Ha most sem sikerült volna elérnem Észak-Amerika csúcsát, legközelebb egyedül mentem volna, síléccel, mert mindig változtatni kell a terven: nem érdemes megpróbálni még egyszer úgy, ahogy egyszer már nem sikerült.

De nagyon örülök még a sikertelen mászásoknak is, mert így a Denalin annyit tanultam gleccserről, veszélyekről, biztonságról a gyakorlatban, hogy már elmondhatom: hegymászó is vagyok, nem csak felfedező.

– Meddig csinálja?
– Érdekel még három-négy hegy, van köztük pár nyolcezres is, esetleg még egy északi- és egy déli-sarkponti expedíció – aztán szerintem nem fogom érezni már a hívást. Azt, amit ebből magamnak ki akartam venni,ezek után már kivettem, és mindez ad annyi hátteret és forrást, hogy másokat tudjak motiválni.

– Tehát nem kell minden nyolcezrest megmászni?
– Ezt meghagyom a profiknak, akiket majd csodálni fogunk mindezért.