Neked elmesélem – Egy érzés, ami felülír mindent!

Azt hiszem, itt kezdődött el az, amire csak sok-sok év után jöttem rá: szeretek alkotni.

Ám igazi stréber kislányként gimnáziumba szántak a szüleim. (mosolyog) Ez volt életem első dilemmája, hogy akkor merre tovább. Gimnázium vagy szakközépiskola?  Ekkor álltam ki magamért először, nem hagytam, hogy befolyásoljanak, pedig nem voltam egy akaratos kislány, sokkal inkább szerény és aggodalmaskodó, aki csak annyit tudott, hogy egy tortát el tud készíteni, sőt, élvezettel tud elkészíteni. Utólag sokszor gondoltam arra, hogy nem volt jó döntés, bárcsak a szüleimre hallgattam volna!

Rákospalotán, egy barátságos lakótelepen nőttem fel, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol semmi rossz nem érhetett, ahol nem láttam az élet árnyoldalát. Amikor kiestem ebből a védelmező kis közegből, rádöbbentem, hogy mindaz, amit eddig hittem és gondoltam az életről, rettentő szűk és kevés. Hamar kiderült az is, hogy a választott szakközépiskola tévedés volt, nem oda vitt, ahova el szerettem volna jutni. Érdekes, mert nem tudtam pontosan, hogy mit szeretnék, de azt igen, hogy mit nem. (mosolyog) Az viszont nem volt opció, hogy útközben változtatok, ha egyszer elkezdtem valamit, azt végigcsináltam, de amikor végeztem, nem volt bátorságom egyetemre felvételizni. Pattanásos, szemüveges, félénk kamaszlányként minden önbizalmamat elvesztettem. Elmentem egy OKJ-s marketingiskolába, amit viszont ösztönösen értettem, szerettem. A kisebb sikerélmények megadták a löketet: jelentkeztem a főiskolára, levelező tagozatra. 19 évesen munkába álltam, ahol rengeteg életszerű, hasznosítható tapasztalatot szereztem.

Ez volt az első munkahelyem, amit nagyon becsültem, pedig egyszerűen csak beépíthető konyhagépeket értékesítettem, mégis imádtam, mert emberek között lehettem. Önbizalmat adott, ha segíthettem, ha megvásároltak tőlem valamit.

Jól tudtam eladni, mert nyitott voltam, egyenes, és mindig szívesen átadtam azt, amit tudok. Ekkor fogalmazódott meg bennem az első biztos pont: emberekkel akarok foglalkozni, köztük lenni.

Kosztin Emese és Szendrődi Enikő – Kép: Vavrik Dóra

Húszéves voltam, amikor édesanyám meghalt. Ez felforgatta az egész életem. Annyira fájt és olyan váratlanul ért, hogy csak segítséggel tudtam feldolgozni.

Életem legmélyebb pontjára zuhantam. Munkahelyet váltottam, befestettem a hajam vörösre, és próbáltam megerősödni. Teljesen átalakultam. Fájdalmamban felnőttem.

Elkezdtem autót vezetni, intéztem a lakásügyeket – amiket addig sosem –, közben főiskolára jártam, dolgoztam és tanultam. Az új munkahelyemen ismertem meg a legjobb barátnőmet, Tündét, aki mind a mai napig életem meghatározó része, vele váltottam valóra életem legbátrabb és legnagyobb álmát. Ettől a ponttól fogva hittem és hiszem, hogy a rossz után mindig valami jó vár ránk. (mosolyog)

Tündével nemcsak egy barátot, hanem sok minden mást is kaptam. Ő erdélyi származású, és Budapesten már volt egy kialakult, remek kis baráti köre. Ebben a társaságban találtam rá a szerelemre. De mielőtt megismertem őt, aláírtam egy szerződést egy tengerjáró hajóval. A terv az volt, hogy tíz hónapra kimegyek pincérnőnek. Éveken keresztül vártam erre a lehetőségre, amikor megkaptam, minden áldott nap úgy keltem fel, hogy de jó, már csak x időt kell aludni és indulok. Amikor elköteleztem magam, még nem sejtettem, hogy szerelmes leszek. Elbúcsúztam és elindultam, magamban tartott könnyekkel.

Milyen érdekes, hogy az ember mennyire vár valamit, majd egy erősebb érzés felülír minden addigi várakozást! A reptéren eleredtek a könnyeim, akkor éreztem másodszor az érzést, hogy nem, ez nem az én utam. Három hétig bírtam, utána szerződést bontottam.

Ekkor kiutasítottak az Egyesült Államokból, azt mondták, többet nem mehetek vissza. Feltételezem, hogy csak meg akartak ijeszteni, sosem néztem utána, hogy valóban megtették-e. Rohantam haza, az élethez, ami odahaza várt. 2004-ben, másfél év együttélés után házasodtunk össze, azóta három gyermekünk született.

Édesanyám halála után a gyermekeim születése volt a második olyan pont az életemben, ami jelentősen megváltoztatott. A házasságkötésünk után két évvel született meg az első gyerekünk. Az első terhességemnél elveim voltak, elhatároztam, hogy mit és hogyan fogok csinálni, de semmi nem úgy történt, mint ahogyan terveztem. A szüléskor először bepánikoltam, majd elkezdtem bízni az ösztöneimben. Az utóbbival kellett volna kezdeni, mert bennünk, nőkben, megvannak azok az intuíciók, amik segítenek a szülés során.

A harmadik gyermekem születésénél már tudtam élvezni a folyamatot, nem olvastam, nem bújtam az internetet, nem hallgattam másokra, csakis a megérzéseimre, a női ösztönökre. Sok tudás van a testünkben, csak elfelejtünk bízni benne.

Mindannyian túl jól akarjuk csinálni, és kétségbeesünk, ha nem sikerül – pedig nincs olyan, hogy valaki túl jól csinálja, mert sose fogjuk azt érezni, hogy na végre, most mindent jól csinálok! (nevet) Csak az van, ahogyan te tudod csinálni. (mosolyog)

Kép: Vavrik Dóra

Nyolc évig maradtam otthon a gyerekekkel. Ezekben az években találtam rá arra, amit aztán nem bírtam abbahagyni: a lakberendezésre és a bútorfestésre. Egy ötajtós, szinte átláthatatlan gardróbszekrénnyel kezdtem, az apróságok nem vonzottak. Ha egy monumentális, mutatós bútort megváltoztattam, a hely atmoszférája is változott vele együtt, viszont egy ilyen mérethez rengeteg festék kellett. A festékboltban felkutattam a litereres festékeket, találtam is bőven, de nem lehetett velük effekteket, textúrákat festeni, nem lehetett kreatívan használni. Tovább kerestem, így találtam rá arra a festékre, amit jelenleg használok. Ezek voltak az első lépések az önmegvalósítás felé.

Szeretem a természetes anyagokat, a fát. A közös otthonunkban, a férjemmel az első összegyűjtött kis pénzünket fapadlóra költöttük. (nevet)

Az én stílusom eklektikus, színes, vidékies. Lakótelepen nőttem fel, olyan kislányként, akit vonz a természet, a vidék.

Anyukám minden hónapban megvette a Lakáskultúra magazint, amit én mindig lenyúltam. Teljesen lekötöttek a képek, a rajzok, a mértani pontosság, a harmóniában és az aszimmetriában rejlő szépség. Lehet, hogy már ekkor gondolni kellett volna arra, mit is szeretek valójában?… (nevet)

Kopott szélek, málló festék – fiatal anyukaként, de még most, negyvenévesen is odavagyok az antikolásért. Láttam, hogy nem lehet nehéz művelet, de akkoriban nem találtam információt arról, hogyan is lehetne egy antikolt bútort elkészíteni, pedig éjszakába nyúlóan böngésztem. Ekkor döntöttem el, hogy blogot indítok a próbálkozásaimról. Egyszerű ötlettel indult: „Antikolni szeretnék, de nem tudom, hogyan és mivel.” Sokszor, amikor elaludt a gyerek, nekiültem a gépnek, és csak írtam. Az anyukák nagyon leleményesek tudnak lenni. (mosolyog) Mi Budapestről költöztünk Biatorbágyra, nagy változás volt, akárcsak az, hogy anya lettem. Sokszor éreztem, hogy el vagyok zárva a külvilágtól, pedig anyaként is ugyanolyan szükségem volt a világ zajára, a tevékenységre, a társaságra, mint előtte volt. A blogon keresztül egy kis közösség kezdett kialakulni körülöttem. Nagyon élveztem.

2013-ban rendeltem először a korábban említett speciális festékből, és el voltam ájulva, annyira tetszett. Innentől kezdve nem volt megállás. (mosolyog) Hálás vagyok a férjemnek, amiért az első perctől kezdve támogatott, pedig drága „hobbi” volt, már pusztán a postaköltség miatt is.