Mindenhol jó, de a legjobb otthon

Hosszú évekig nehéz volt magyarságomat pozitívan megélnem, pedig a családomból magammal hozom a hazaszeretetet, a kultúránk tiszteletét és az alapvető büszkeséget, hogy magyarnak születtem. De ahogy egyre idősebb lettem, azt vettem észre, hogy ez „nem menő”. Sőt, kifejezetten ciki. Ünneplőt felvenni akár október 6-án is? Minek, nem kötelező! A Himnuszt egyenesen állva, tisztelettel énekelni? Ne már, hiszen milyen depressziós szövege van… Itthon maradni alig akart valaki a kortársaim közül, mert kevés a pénz, és amúgy is csak Amerikában vagy legalábbis nyugatabbra lehet az álmokat megvalósítani.

Utazásaim során azt vettem észre, hogy bárhol is jártam, a lakosok általában nagyon büszkék voltak a származásukra.

Ha a saját országuk termékeiről volt szó, azt nagy szívvel ajánlották, a szokásaikról büszkén beszéltek, és úgy általában szerettek ott élni, ahonnan származnak.

Nos, itthon általában ennek az ellentétét tapasztalom: ha valami magyar, tradicionális, akkor az csak kínos lehet. Lehet, hogy ez csak az én fiatal generációmra jellemző, de sokszor, amikor a származásunkról beszélünk, lekezelő hangnemet használunk, és legyintünk, hogy „jellemző”…

Van egy barátom, aki ha valami nem tetszik neki, akkor a „hát ez nagyon magyar”, ha pedig le van nyűgözve, akkor az „ez tiszta Amerika” kifejezéseket használja.

Én pedig csak forrongok. Hiszen miért ne lehetnénk büszkék magunkra? Hosszú évekig nem is tudtam erre válaszolni, és bevallom, még ma is nehéz néha az emberek szemébe mondani: büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek. Persze mind büszkék vagyunk sportolóink, tudósaink, filmjeink, színészeink eredményeire – na de önmagunkra?

Most leírhatnám, hogy mennyire szeretem a magyar népzenét és néptáncot. Elmesélhetném, hogy az országunk jelenlegi és elcsatolt tájai mennyire gyönyörűek, és kevés helyen érzem magam annyira otthon, mint amikor Székelyföldön járok és hallom az emberek ízes szavait. Bátran mondhatom, hogy ha kutyákról van szó, számomra a magyar kutyafajták a legszebbek. Elárulhatom, hogy a magyar versek sokszor csaltak már könnyeket a szemembe, és büszkeséggel tölt el, hogy a kultúránk elképesztően gazdag. Beszélhetnék a finom gulyásról, a töltött káposztáról, na meg a jó pálinkáról… de valahol mélyebben van a lényeg.

Az, hogy magyar vagyok, a személyiségem része. A gyökereim meghatároznak. A felmenőim, az ő élettörténetük, szokásaik hatással vannak arra, aki én vagyok.

Önmagam megértéséhez figyelembe kell vennem a transzgenerációs örökségeimet is. Mind a rokonságomét, mind pedig a nemzetemét. A magyar történelem az ereimben él, és meghatároz tudatosan vagy tudat alatt. Van, ami az én döntésem, és van, amit nem tudok befolyásolni.

Számomra a hazaszeretet alakulása olyan, mint amikor tinédzserként rájön az ember, hogy bizony a szülei nem tökéletesek. Ott kell egy döntést hozni: a negatív tulajdonságokra, történésekre, eseményekre összpontosítok, vagy inkább a pozitívokra? A felnőtté válás része, hogy integrálni tudom a jót és a rosszat, levonom belőlük a konklúziókat, és amit tudok, erőforrásként felhasználok. Hogy kapcsolódik ez a hazaszeretethez?

Amint észreveszem, hogy más nemzeteknél valami jobb, vagy a történelemórákon tanulok a sokszor nehéz múltunkról, vagy épp a reklámokban vagy a barátaim társaságában hallom, ahogy lekezelően nyilatkoznak a hazánkról – hoznom kell egy döntést: ezekre a negatív ingerekre koncentrálok?

Vagy inkább tudomásul veszem, hogy a hazám hasonlít egy olyan különleges tortához, amelynek sok szelete rendkívül finom, de van kevésbé ízletes vagy rossz ízű szelete is – mégis az én tortám.

A hazám a részemmé vált, amely mindig tud újat mutatni vagy tanítani, így engem is gazdagít. Márpedig én vágyom erre a gazdagodásra.