A nyaralás majdnem olyan durva, mint a karácsony

A nyaralás, hasonlóan a karácsonyhoz nem akkor kezdődik, amikor az esemény maga, hanem jóval korábban: az előkészületeknél. Az előkészületek a szervezéssel indulnak, és a csomagolásnál érnek a csúcsra. Már ott el lehet kezdeni meccselni, hogy ki mennyire veszi ki belőle a részét.

Valahogy mindig az a személy szokott megfelelő szállás után kutatni az interneten, családtagokból időpontokat kiimádkozni, aki télen is az ajándékokat szerzi be, vendégséget szervez, kitakarít.

Amíg nem volt saját családom, nem értettem, miért olyan nagy program a csomagolás – az ember fogja a ruháit, fogkefét, törölközőt, beteszi a táskába, és kész. Elvileg ugyanezt kell tenni a családban is, megszorozva a tagok számával, de valójában mégsem. Hatványozott mennyiségű lehetőséget pörget végig az agy, az összes lehetséges világban megnéz minden szereplőt. Mi van, ha Pityuka megint minden étkezésnél szalonképtelenné eszi a ruháját? És mi van, ha mindez nem kánikulában történik, hanem hidegben? És ha esni fog? Ráadásul valaki vagy mindenki kinőtte a szandálját, esőkabátját, fürdőruháját. Aki nem, az is töprengve áll a szekrény előtt: „Mi az ördögöt hordtam én tavaly nyáron?”

Ha már mindenki a kocsiban ül, elindultunk, akkor az emberek egyszerre fenyegető és szemrehányó tekintettel fordulnak ahhoz a bizonyos családtaghoz: „Éhesek vagyunk!” Ez hasonló hatást vált ki a megszólítottból, mit amikor december 24-én épp a karácsonyi pulykát tölti a vacsorához, a sütőben hópehely mintájú aprósütik sülnek, amik jól mutatnak majd a piros terítőn a zöldmázas fenyőfakekszek mellett, akkor beállít valaki a konyhába, hogy „mikor ebédelünk”.

A karácsonyi párhuzamot erősíti, hogy a nyaralás is egy olyan dolog, ami állítások és helyzetek felnagyítására késztet.

Aki egyedül van, sokkal jobban egyedül van, akinek nincs pénze, az sokkal jobban szembesül a csóróságával, ha elutazik. Vagy ha nem utazik el, mivel hogy nincs pénze. Egy hosszú autóúton sokkal rosszabb az a zene, amit a másik kedvel, és sokkal hisztisebb, aki csöndet akar.

Kép: Needpix

Azt is el kell dönteni, hogy ki állítja fel a sátrat, ki beszél a szállásadóval, stb. Aki sátrat ver, azt illik hagyni békében szitkozódni, csakúgy, mint azt, aki a karácsonyfát faragja be a talpba. Esetleg lehet neki segíteni, mert legalább nincs a kezében fejsze.

Az ifjúkori utazások tele vannak remek útitársakkal, akikkel pont úgy jó, ahogy a körülmények alakulnak; de egy többgenerációs család még az azonos korúakból is kihozza az összeférhetetlent.

Van, aki fiatal anyukaként csak pörgésre vágyik, míg a férj, aki alig volt otthon egész évben, csak nyugiban sörözgetne. Lehet, hogy eddig te voltál az az ember, aki egy várost teljesen be akart kebelezni, a külvárosi kiskocsmáktól a templomokig, de harmincévesen rájössz, hogy minden perc elvesztegetett, amit nem természetközelben töltesz. Mi a garancia, hogy a társadban pont ez a folyamat zajlik le, pont ugyanakkor? Tulajdonképpen mindegy, mert a gyerekek úgyis csak strandolni akarnak, és megvannak az eszközeik, hogy elrontsanak bármilyen egyéb programot.

Ha vége a nyaralásnak, és mindenki feltöltődött és boldog, még fenyeget egy alattomos csapás: a világban, amit a nyaralás idejére elhagytál, nem állt meg az idő, a neked címzett feladatok nem váltak önjáróvá, csak rád várnak.

Ezért hiába vagy még lélekben mezítlábas, neki kell látni ellapátolni a felgyülemlett e-maileket, számlákat, elárvult hozzátartozók panaszait.

A legfurcsább az egészben, hogy mindez mégis nagyon jó, nagyon frissítő, és nagyon kell!