Tényleg csak ennyire tartjuk a kisfiúkat?!

Amióta ember az ember, a külső megjelenése üzenetet hordoz, ez teljesen természetes. De vajon az normális-e, ha mások üzeneteit hordozzuk tudatlanul, és esetleg fogalmunk sincs arról, mit jelent, ami a mellkasunkon virít?

A minap egy csontsovány, fogatlan, láncdohányos öregasszonyon láttam egy felsőt a következő felirattal: „sexy, intelligent, dangerous”.

Arra már megvan a rutinom, hogy a saját öltözködésemben elkerüljem a vállalhatatlan elemeket, de most szembesültem azzal, hogy mennyire nehéz egy kisfiút felöltöztetni. A nagyobbik fiam ugyanis végleg kinőtt a gyerekméretből, ahol a cégek a tehetséges tervezőket alkalmazzák, és immár a ruhaüzletek kamaszrészlegének sivatagában kell kutakodni. A negyedik üzletben már dührohamot kaptam: „Mit képzelnek ezek a kisfiúkról?!”

A pólókínálat ugyanis markánsan azt sugallja, hogy a 10–14 év közötti fiúk tulajdonképpen amerikaiak, csak esetleg valamiért nem ott élnek.

Alapvetően gémerként határozzák meg magukat, de ha véletlenül nem kütyüznének, akkor bizonyára szörfözéssel múlatnák az időt, vagy egy amerikai állam junior kosárlabda csapatában. Egyébként meg szemébe röhögnek az emberi mulandóságnak, a koponya és csontváz a mellkasokra feszülve nem csak halloween kellékei. Hogy valamivel kifejezhessék a különbözőségüket, Disney vagy Marvel hőseit öltik magukra. Egy szezonban lehet, hogy kettőből is választhatunk. Végül is miért legyen jobb dolguk, mint nekünk, amikor a kétféle nejlon iskolaköpeny között dilemmáztunk?

Nem állítom egyébként, hogy a lányokat kicsivel is többre becsülik, amikor dönteniük kell, hogy a hasuk vagy a válluk lógjon ki a pólóból, de a női öltözködésben mindig számtalan kiskapu kínálkozik. A kisfiúk viszont tényleg csak egy rövidnadrágot és egy pólót szeretnének.

Értem én, hogy a pólókról visszaköszönő popkult ikonok valamennyire jelen vannak mindannyiunk életében, tudom, hogy minden kisfiú kütyüzik, és azt is, hogy az amerikai filmipar termékei jutnak el minden fogyasztóhoz. Ez a valóság. De az már manipuláció és nem a valóság, hogy ezt a néhány elemet kell az identitásunk alapjává tenni.

Manipuláció, hogy a multicégek által generált képekben fejezzük ki önmagunkat, olyan képekben akár, amelyekhez semmi valóságos kötődésünk nincs.

Az én fiam nemcsak hogy sosem járt Miami Beach-en vagy Brooklynban, de azt sem tudná elmondani, miért inkább Miami, mint a Riviera vagy az Aranypart. Ez a popkulturális nyomulás ráadásul hatalmas érzékelési alapzajt is jelent, amiben a gyerekek és a felnőttek sem veszik észre, hogy mi az ő tényleges valóságuk, mik az álmaik és a preferenciáik.

Az én fiam vízilabdázik, sakkozik, szereti a kalandregényeket. Nem New York-i, nem kosaras, és jobban szereti a fantasyt a rajzfilmeknél. Nyáron nem szörfözik, hanem a stégről ugrál a Balatonba, táborozik és tábortüzezik. Ő is szeret kütyüzni, de nincs online profilja, és ha játszik, az nem csak gépen elképzelhető.

Kép: Unsplash

Végül úgy egy hét utánajárással sikerült felruházni a tízévesemet erre a nyárra. Mivel táborozni is megy, 8–10 pólónak kell egyszerre rendelkezésre állni. A leárazásokat is kihasználva átlag 1200 forintért szereztem be a felsők darabját.

Ahhoz ragaszkodtam, hogy ne legyen rajta olyan felirat, amit nem ért, és amit nem akarom, hogy magáról állítson, és ne legyen se amerikás, se rajzfilmhősös reklám. Azt viszont ő kérte, hogy legyen közte néhány vagányabb darab, ami nem teljesen egyszínű, jellegtelen.

Így a legdrágább pólóért fizettünk 3000 forintot, amin egy lakóbusz, pálmafa, stilizált tájkép látható. Lett még egy-két csíkos és utazás-túrázás tematikájú felső is.

Nem mondom, hogy kulturális térfoglalást hajtottam végre azzal, hogy ugyanazoknak a cégeknek a ritkább darabjait hajtottam fel, de lélekben azért kitettem az autonóm terület táblát.