Derű a keresztfa alatt – avagy létezik-e megszentelt humor?

– A Csíksomlyói Passióba úgy kerül a tréfás kedvű mesemondó vándor, mint Pilátus a Krédóba, nem?
– A rendező, Vidnyánszky Attila fantáziáját dicséri, hogy ez a szerep bekerült a darabba. Passiót úgy előadni, hogy abban egy bolondos figura mókázgasson, annyira ijesztő ötletnek tűnt, hogy elsőre nem is vállaltam. Nekem a hit nem tréfadolog. Jézus szenvedéstörténetébe belegyömöszölni az én alkatomat?! Három mondatot nem tudok komolyan végigmondani! A kecskebuka, a hátraszaltó lételemem – bukfencezem, tehát vagyok. Azt gondoltam: vagy megköti a kezemet, és azért nem veszek részt benne, vagy engedi, hogy az lehessek, aki vagyok – akkor pedig azért nem. Rendkívül megtisztelő, formás kis csapdának éreztem ezt a felkérést.

Vidnyánszky úgy érvelt: a dráma olyan műfaj, amelyikben ellenpontok is kellenek, mert a fájdalmat végtelenségig fokozni nem lehet, neki pont énrám van szüksége. Boglyába raktam hát egy csomó, témához illő mesét és néhány gyönyörű, XVII–XVIII. századi, népi-egyházi dallamot, ő pedig a helyére illesztette őket. Így kerültem a Passióba, mint afféle derűs csángó ember, akinek a jelenlétét eleinte nem sok minden igazolja. Hiszen a történet Jeruzsálemben játszódik, a szereplők részint római ruhában vannak, részint – az utca népe – zsidó viseletben, egyébként pedig a táncosok csíki székely ruhát hordanak. Ebbe a forgatagba kerülök bele én, mint valami vándor, aki rácsodálkozik mindenre, és véleménye van mindenről. Menet közben fölmerült többször is a kérdés: létezik-e megszentelt humor?

Meddig tud a humor nyújtózkodni – egyáltalán, vannak-e lehetőségei szakrális közegben? Ezeket a kérdéseket feszegettem, miközben formálódott az előadás.

Az kerestem: ki volna az, aki nem királyok bolondja, nem udvari bolond, nem is falu bolondja – hanem az Úr igazát és mosolyát nem hétköznapi módon hirdető alak, aki már a szószékre nem való, viszont a szószék alatt még egész jól megfér. Ki az Úr bolondja?

– És milyen mintát találtál az Úr bolondja szerepére?
– Shakespeare-t olvasgattam, akinek jó néhány művében a bölcsek nem érnek fel a bolondok bokájáig sem. A vidám, csipkelődő hangvételt nagyon alkalmasnak tartotta a szerző az igazság kimondására. „Öltöztess bohócruhába, s engedj beszélnem, ahogy akarok – kipucolom én e megfertőzött világ ronda testét, csak szedje gyógyszerem türelmesen” – így beszélt Jaques az Ahogy tetszikben. Az olykor száraz igazság, okosság – földszínű agyag, amit a nevetés színes, virágos mázával érdemes csillogóbbá tenni. A jó fazekasnak is kitűnő agyagból kell dolgoznia, de szép festékkel vonzóvá is kell tennie a munkáját, különben viheti haza a vásárról.

Kép: Livi Krisztina

Bálint Sándor is megemlékezik egy érdekes egyházi intézményről, a Risus pascalis”-ról, a „Húsvéti kacagás”-ról. Mintám lett ez is. Ez a különös szokás főleg spanyol szerzetesi templomokban virágzott. A húsvéti prédikáció sok helyen vicces, szórakoztató volt, hogy kacagjon a nép. De ez semmi: mesemondókat hívtak a templomokba, hogy tréfálkozzanak, csiklandozzák a népet! Volt, aki bábozott: bevitt egy nagy sárkányt, és miközben mókázott, jól megdöngette, a nép meg jóízűt kacagott. Én ezzel az alakkal tudok azonosulni, de még motoszkált bennem a kérdés: hogyan érezte magát egy ilyen tréfacsináló ember, amikor beszabadult a templomba? Mit tudott elővenni, hogy az ott elférjen? Azt már megértettem, hogy a húsvéti készülődés idején annyi a böjt, bűneink számbavétele, hogy ezek után, a föltámadás örömét ünnepelve, jár a gyülekezetnek a boldog kacagás. De hogy erre mesemondókat fogjanak be, az több, mint érdekes.

– Magyar hagyományt is találtál erre?
– Magyar hagyományt a templomi bábozásra nem találtam, de sziporkázó „okosbolondjaink” nekünk is voltak. Ilyen volt Gyergyóalfaluban, a vészterhes ötvenes években okosbolond Barát Jóska, a szárhegyi barátok mindenese, afféle templomszolga, alkalmi harangozó. Ő a szegények közt is legszegényebb volt. Vele a hatalom már nem foglalkozott. Hogy ő a kopott kis szamara mellett klerikális volt vagy se, és hogy a két gumibocskorát beadja-e a közösbe, senkit nem izgatott. A hivatalos izgulókat sem. Ezért tudta éppen ő kimondani a falu igazát nehéz időkben.

Hogy csak egy tréfáját említsem: egyszer baktatott a szamarával a főúton, mire a rendőr rászólt: „Ha még egyszer én magát itt meglátom, elveszem a szamarát!” Az öreg meg sem állt, csak hátrafordult, úgy vetette oda a foga közt: „S az nekem milyen jó lesz!” „Igen-e? Há’ miért lenne az olyan jó?!” – mordult rá vissza a rendőr. „Mert ilyen csinos milicista vejem lesz, mint amilyen maga!” – felelte az öreg. Ez az aprócska tréfája is mutatja, hogy igazi, visszáján beszélő ember volt, aki minden szót élére tudott állítani: az ilyen, ha simogat is, azt mondják, szőr ellenében simogat.

Az arca szomorkás, ám a szájából omlik a világot vidámító szó és a vakmerő igazság. Éppen olyan, mint az udvari bolond, aki rá tudta olvasni a bűnét a királyra.

Barát Jóska figuráját is magam elé vettem tehát példaképnek, amikor a Csíksomlyói Passióval foglalkoztam. De akinek példájából legtöbbet merítettem, csak nemrég jutott az eszembe. A könyveim alól, az asztalom üveglapja alól egyszer csak előbukkant egy régi-régi fotó. Mivel mindig a szemem előtt volt, ezért úgy megszoktam a látványt, hogy fel sem figyeltem rá. Pedig ha most azt mondom, Isten bolondja, már tudom, hogy őrá gondolok.

– Egy hófehér szakállú szerzetest ábrázol ez a régi felvétel, aki tekintetében huncut mosollyal üldögél egy utcatábla alatt, amin az áll: Lenin utca 13. Ki lenne ő?
– Felicián atya, akihez szegedi könyvtárosok vittek el Nagymágocsra úgy harminc évvel ezelőtt. A Lenin utca 13. szám alatt lakott, a háza előtt készült ez a fénykép. Kapucinus szerzetes volt, akit az ÁVÓ többször is megleckéztetett. A helyi fiatalokkal verették meg többször. Egyszer biciklilánccal úgy helyben hagyták, hogy három napig feküdt eszméletlenül az erdőben. Negyednapra feltámadt, és elkúszott a templomig, ahol aztán a hívek összeszedték és feljavították. Ezek után eltiltották a prédikációtól, de még a templomtól is – ekkor mit csinált? Bábokat varrt! Farkast, bárányt, kismadarat, és bábozni kezdett a nagymágocsi vásárban. Sipítani, morogni, üvölteni, cincogni kezdett. Őneki az Úristen azt a feladatot adta: „Az Örömhírt, ahogy lehet, hirdetni kell. Most nem a templomban, mert oda nem mehetsz, nem is erdőn-mezőn, mert ott senki nem hallja. Hanem ott, ahol emberek gyülekeznek!”

Így történt, hogy az evangéliumot kis példabeszédekben elbábozta az embereknek. Nehéz történelmi időkben – nem máshol, mint a vásárban.

Jézus a kufárokat a templomból ostorral verte ki, majd azt mondta a galambok árusainak: ne tegyétek atyám házát vásárcsarnokká! De olyat tudunk-e, hogy valaki a vásárcsarnokot az Atya házává tette volna? Ez – Felicián atya. Ő volt az igaz Isten bolondja – szeretném, ha ő vezetné színpadi vándorlásaimat.

Kép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

– Netán már bábozol is?
– Nem, de nem állok messze tőle. Igaza volt Vidnyánszky Attilának: illik ez a szerep a kereszt alá, most már magam is hiszem. Ezt a pompás színdarabot pont a csíksomlyói ferences szerzetesek írták – és Felicián atya is ebbe a szerzetesi családba tartozott. A passió műfaj tán a ferenceseknek „áll kézre legjobban”, hiszen Assisi Szent Ferenc úgy érezte, hogy az Urat megközelíteni legjobban a fájdalmain keresztül lehet. Ha ő érted szenvedni tudott, a magad és a más szenvedéseit te is tanuld meg üdvösen hordozni. A méltó emberi élethez tehát meg kell tanulni viselni a szenvedést. Mára ez a szemlélet kiment a divatból, nem korszerű. A ferencesek viszont ebbe az igazságba mélyen beleásták magukat, tán ez adja a Csíksomlyói Passió mélységét, határtalan szépségét. Ezért is nagy dolog, hogy a Csíksomlyói Passió, a nyomában pedig ez a kis Isten bolondja-előadás is visszatalálhatott Csíkba.

– Sok mesét, történetet költesz újabban, már nem is lehet tudni, mi az, amit felszedtél valahol, és mi az, amit valami eredetihez hozzátoldottál. A Csíksomlyói Passióban, illetve az Isten bolondjában mennyi az autentikus néphagyomány, és mennyi a saját szerzemény?
– Elég sok éneket és mesét találtam, amiket aztán odaigazítottam a Passióhoz. Egyik kedvencem, amikor Szent Péter – egy nagy hálóval a kezében, hiszen emberek halásza – árulásán megindulva bűnbánatot gyakorol a színpadon. Nem állhatatossága, hanem bűnbánata a legerősebb, legigazibb vonása. Ez az egyházalapítás első, láthatatlan pillanata, amiről ekkor még csak az Úr és Péter tud – és ekkor jön el az én időm, hogy egy jó kis mesét elmondjak! Azt gondoltam, mesélek én itt a pókról valamit: „Mikor az üldözők már a Szent Család sarkát taposták, beugrottak egy barlangba. Észrevette ezt a pók. Olyan sűrű hálót szőtt, hogy az üldözők azt mondták: ide nem mehettek be, né’ milyen sűrű a pókháló! – s ezzel továbbálltak. S akkor a kicsi Jézus megáldotta a pókot – keresztet vetett rá, s a pók azt a keresztet azóta is a hátán viseli. De milyen vidáman hordozza a keresztjét!…” Ott van eközben a színpadon a megtört Szent Péter, kezében a hálóval. Odatettem hát mellé a pókot, lássuk csak, hogy mutatnak egymás mellett.

– Az „Isten bolondja” előadásban a saját gyűjtőútjaidról is mesélsz. Miért tartottad fontosnak, hogy megmutatkozz?

– Úgy látszik, eljött az ideje a sorsomat tisztázni. Mi az, ami engem idáig sodort?  A „vándor” mint Isten bolondja szerep elég közel áll a lényemhez.

Csíkban elmondhattam, hol kaptam fel a tudományomat és kiktől. Erdélybe tulajdonképpen a tanáraim közé térek vissza. Legtöbbje már meghalt, az igaz, de itt vannak a gyermekeik, unokáik, közösségük és közönségük. Most adok számot arról: mit ér, hogy ott keringtem köztük negyven esztendőt. Akadt-e valami az én hálómba is?