Neked elmesélem – „A mi házasságunk nem 30, hanem inkább 90 éves”

Tóth Éva: Az „Igazi”? Nem tudom, hogy létezik-e ilyen. Talán néhány napra, órára igen. Azt tudom, hogy sorsszerű kötelékek léteznek. Amikor valakihez annyira ragaszkodsz, kötődsz, hogy azt hiszed, élni sem tudnál nélküle. Sokszor megmagyarázni sem tudod, hogy miért pont ő, vagy ha meg is tudod magyarázni, egészen egyszerű szavak jutnak csak eszedbe. Miért is kéne elmagyarázni, indokolni azt, ami egyértelmű? Hát mások nem látják, nem érzik, mennyire könnyű szeretni őt? Nem. Ezt csak mi látjuk. Mi látjuk egymást jónak, szépnek, sebezhetőnek, vonzónak, néha elviselhetetlennek, olykor meg szinte tökéletesnek. (mosolyog)

Tahi József: 30 éve vagyunk házasok Évával, és ezalatt rengeteget fejlődtünk egymás által.

Az ember a társa mellett az évek során nagy személyiségfejlődésen mehet keresztül, de csak is akkor, ha figyel, ha még 10–20–30 év után is tud érdeklődve, kíváncsian, figyelmesen odafordulni a másikhoz.

Ez nekünk is mindennapi munka, amihez ketten együtt kellünk, egyedül kevés hozzá egy ember. 

Éva: 1970-ben felvételiztünk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova engem csak a harmadik próbálkozásra vettek fel. Ekkor hallottam Jóskáról először, látni viszont már korábban is láttam Nagymaroson, egy művésztelepen, ahol az édesapjával sétált velünk szemben – ugyanis mindkettőnk édesapja festőművész volt. Rögtön felismertem őt, és igen jóképűnek találtam. (mosolyog)

József: Már akkor leskelődtél utánam. (nevet) A főiskolával párhuzamos utcában volt a menza. Mi kint álltunk a főiskola előtt, ott vagánykodtunk, büszkék voltunk, hogy oda tartozunk. Éva pedig a szemben levő utcában, a menza előtt állt. Néztem őt, hosszasan. „Azt a mindenit, de gyönyörű lány ez a T. Éva” – ennyi volt az összes gondolatom onnantól kezdve, hogy megláttam és rajta felejtettem a szememet. Amikor észrevett, és találkozott egy pillanatra a tekintetünk, ő elkapta a fejét, és gyorsan elindult az ellenkező irányba. Biztosan megijedt. (kacsint)

János és Kriszti

Éva: Egy évfolyamra, de két külön osztályba jártunk. Az ő osztályuk egy belevaló, bulis csapat volt, a miénk pedig ennek az ellenkezője. Egy közös barátunk elárulta nekem, hogy Jóska nagyon szeretne megismerni engem. Erre a lehetőséget egy házibuliban teremtette meg, mert addig-addig győzködtek, míg végül oda elmentem. Elkértem a barátnőm egyik csinos kis farmerruháját, és izgultam, hogy mi is történik majd. Ez volt az első bulim. Beléptem, milliónyi várakozással a szívemben, de a szoba közepén Jóska valaki mással csókolózott. Nem is várt engem. Úgy éreztem, átvert. Fogtam magam, és azonnal hazamentem.

József: A nagy buli közben elfeledkeztem a nagy találkozásról. (nevet) Egy idő után persze kerestem, hogy hol van, miért nem jött el.

Éva: Lemondtam róla. Nem volt második esély. Nem adtam több lehetőséget a számára.

József: Egyszerűen nem tudtam kikecmeregni ebből a kellemetlen szituációból, és ma már sajnálom, hogy nem harcoltam akkor érte jobban. Azt hiszem, azért nem, mert még nem ismertem. Talán, ha már akkor jobban ismerem, tudtam volna, hogy ő nemcsak egy lány, aki nagyon tetszik, hanem annál sokkal több… Az ember többnyire érzi, hogy mi a jelentős és mi a jelentéktelen, de így sajnos elsodródtunk egymás mellől.

Éva: Erre mondják, hogy így kellett lennie. Ha már akkor egymásra találtunk volna, lehet, hogy most nem működne ilyen jól a házasságunk.

József: Ilyen jól és könnyedén, mert veled ugye minden könnyű, drágám! (megfogja Éva kezét és nevet) Egymás megbecsüléséhez, azt hiszem, nagyban hozzájárul, hogy mindkettőnknek volt egy házassága, ami zátonyra futott, kudarcba fulladt. Az ember kétszer ugyanazt a hibát nem szeretné elkövetni. A válás mérhetetlen fájdalommal jár, ami kísérti és óvatosságra inti az embert.

Éva: Én sokáig Kaposváron játszottam, Jóska maradt Budapesten. Majd évekkel később, 1990-ben mindketten leszerződtünk a Nemzeti Színházhoz, kollégák lettünk.

Az egyik előadáson, a takarásban megfogta a fenekem. Így kezdeményezett, feszegette a határokat. Megfordultam, és lekevertem neki egy hatalmas pofont.

Innentől tudta, hogy nálam ez nem vicces, velem ezt nem szabad megtennie. Nem akartam ismerkedni, nem akartam újra belebonyolódni bármibe is. Csak a színészetet és a kisfiamat akartam – szeretetet, szívet, lelket, időt adni mindkettőnek. Másrészt ígéretet tettem édesapámnak, hogy többé nem kezdek színésszel.

József: Tornyosultak előttem a ledöntendő falak. De igyekeztem, rendkívül udvarias lettem. (mosolyog) Épp Az ember tragédiájának a próbaidőszakában voltunk, amikor elhívtam őt a közeli cukrászdába, egy kávéra. Lehet, hogy csak a kávé vonzotta, de végre eljött velem, végre kettesben lehettem vele. Ezt a kávézást pedig rengeteg sétálás követte. A sétálást pedig rengeteg beszélgetés. Majd egyszer csak vettem a bátorságot, és a vállára tettem a kezem. Ekkor rám szólt, hogy ezt ne, nem szeretné, túl evidens, túl egyszerű lenne…

Éva: Az utolsó pillanatig tiltakoztam az érzéseim ellen. Rettentően féltem, hogy esetleg újra megégetem magam. De annyiszor és annyiféleképpen bizonyított, hogy nem volt okom nem hinni benne. Az édesapám pedig, amint megismerte Jóskát, feloldozott az ígéretem alól. Örülök, hogy az életem része. Visszatekintve biztos vagyok benne, ha ő akkor nem söpri félre az én ellenállásaimat, megkövesedett volna a lelkem. Egyedül maradtam volna, annyira nem mertem újra szeretni.

János és Kriszti

József: Tudod, hogyan udvaroltam? Mindig az igazat mondtam. Ő pedig ezen mindig meglepődött. Nem féltem az igazságtól. Amíg ő egy kész rejtvény volt, én kiterítettem a kártyáimat. Ma már tudom, hogy a nők megfejtése egy életre szól. (nevet)

Éva: A mi házasságunk nem 30, hanem inkább 90 éves, mert éjjel-nappal együtt vagyunk. Egy színházban dolgozunk, egy darabban próbálunk, egy házban élünk. Üdítő, amikor néha külön vagyunk. (nevet) Hazaviszünk mindent – néha megfogadtuk, hogy jó, most nem beszélünk színházról, de képtelenek voltunk betartani. Ha egy házaspár egy helyen dolgozik, akkor mindent tudnak a másik napjáról, a konfliktusairól, kudarcairól, sikereiről. Amikor mesélünk egymásnak, egyből tudjuk, hogy kiről van szó, melyik szituációról, melyik pillanatról. Már egy tekintetből, egy mozdulatból tudom, hogy Jóska éppen hogy érez, és tudom, hogy ezt este otthon, kettesben még meg fogjuk beszélni, rá fogok kérdezni. Én ezt megszoktam és szeretem, de nem fogok hazudni: jó néha egy kicsit külön is lenni.

József: Na remek, zavarlak? (nevet)

A házasságunk egy hullámvasút. Amikor a szakadék szélén áll, sikítunk, amikor a hegycsúcson, megnyugszunk.

Mi például nem főzünk együtt. Rájöttünk, ha a konyhában ketten zsonglőrködünk, abból semmi jó nem sül ki. De egyébként a taxis, a gondnok és a kapus is én vagyok. Viccelek, de a lényeg az, hogy mindig jót akarunk a másiknak, ezért sokat segítjük egymást.

Éva: Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor még udvarlási fázisban voltunk és elmentünk Vonyarcvashegyre kirándulni négy napra, és én szinte végigaludtam az egészet, annyira fáradt voltam a rengeteg szereptől és a kisfiam éjszakázásaitól, mert nem akart aludni. Ő pedig tűrte és hagyott pihenni, miközben nyilván egészen másra számított. Bár egyszer hallottam, amikor azt mondta az erkélyen álldogálva, fürdőnadrágban, hogy „Mit vétettem, Istenem?” (nevet) 

József: Ennek ellenére kellett nekem. (mosolyog) Az első kávézás után evidencia volt, hogy mi összetartozunk. 1989. augusztus 28-án mondtuk ki végre a nagybetűs, életre szóló IGENT, majd két évvel később megszületett a kislányunk.

Kriszti és János

Éva: Mi nagyon különböző személyiségek vagyunk, talán az egyetlen közös bennünk, hogy imádunk együtt nevetni. Senki nem tud úgy megnevettetni, akár csak egy gesztussal, mint a férjem. A legsivárabb pillanatban is képes mosolyt csalni az arcomra. Ami pedig még ennél is fontosabb, hogy az értékrendünk megegyezik, közös értékünk például a tisztelet, a hűség.

Árulásnak nyoma sem lehet a kapcsolatunkban. Nem bírnánk el.

József: Mindannyian törekszünk a tartós, jó kapcsolatra, de például egy civil nehezen tudná elfogadni egy színész életmódját. Későn ér haza, ide-oda utazik, most ekkor lép fel, máskor meg akkor... Nehéz alkalmazkodni a színészi létformához. Illetve sokszor hazavisszük az adott szerepet, mert nehéz levetkőzni azt, amiben néhány órával ezelőtt még testestül-lelkestül benne voltunk.

Éva: Játszottam olyan női szerepet, ahol bele kellett kerülnöm a partnerem bűvkörébe – ha nem tettem volna így, nem lettem volna hiteles. Ez nem jelenti azt, hogy összekeverjük a színpadot a valósággal, a valós érzésekkel. Az eszközeinket, a tapasztalatainkat, az erőnket otthonról hozzuk.

József: Meg a sok frusztrációnkat is. (nevet) Nem, tényleg sok mindent tanultunk egymástól, én például érzékenyebb, figyelmesebb és önzetlenebb lettem. Egy férfi egy nőtől megtanulhat szeretni, gyengédnek lenni.

Éva: Én pedig megtanultam Jóskától, hogy hogyan ne merüljek bele abba, ami fáj, ami bánt, hogy ne gyűjtögessem a sebeket, hanem mondjam ki azokat, mert úgy hamarabb túl leszek rajtuk.

József: Lehet félni, el lehet menekülni attól, hogy minden kapcsolat tele van hétköznapi súrlódásokkal. De megérné-e másképp élni? Megérné-e, ha nincs, akiről gondoskodhatunk, ha nincs, akiért harcolhatunk, akit szerethetünk? Azt hiszem, mindannyian tudjuk a választ...