Tárcák a dzsungelből 13. – A Don-kanyartól a Karib-tengerig

– Oroszok vagytok? – kérdezem, mert hallottam, ahogy a gyerekéhez szólt. – Honnan tudod? – válaszolja zavartan. Elmondom neki, hogy felismertem a nyelvet. – Honnan Oroszországból? – kérdezem aztán. Kíváncsi vagyok. – Vlagyivosztok. A Csendes-óceán partján van, az még Moszkvától kilenc óra repülőút – magyarázza. – A transzszibériai vasút végállomása – mondom. – Az emberek általában nem tudják – csodálkozik rá. Elmondom neki, hogy magyar vagyok. Jelentőségteljesen bólint. Így már érti. Nagyapáim sokat meséltek Oroszországról, mondom. Háború, Don-kanyar, munkatábor. Ő is bólint, az ő nagyapja is. Háború, munkatábor. Sokat nem is kell magyaráznunk egymásnak, a csend beszédesebb.

Most már Vancouverben laknak, éppen szemben Vlagyivosztokkal, csak az óceán túloldalán. Teljesen más világ. A jellegzetes orosz akcentust is levetkőzte, úgy beszél angolul, mint bármelyik kanadai. Mégis emberi karakterében ott motoszkál ez a sajátos, közép-kelet-európai melankólia. Pedig Vlagyivosztok nem is Európa.

Harminc év telt el a szovjet rendszer összeomlása óta. Felnőtt egy generáció a szabad világban, mégis, fellépése kicsit bizonytalan, bocsánatkérő. Nyoma sincsen benne az Amerikában könnyen felszedhető, ki-ha-én-nem hozzáállásnak.

Ez a beszélgetés juttatta eszembe, hogy anyai nagyapám, Burján Sándor ebben a hónapban lenne száz éves. Volt olyan szerencsés, hogy a magyar történelem egyik legnehezebb időszakában született meg; 1919 áprilisában az országot a kommunista Kun Béla és a Forradalmi Kormányzótanács irányította, dúlt a vörös terror, a románok elérték a Tisza vonalát, a szlovákok Sátoraljaújhelyet foglalták el. A magyar jövő egy hajszálon lógott. Nagyapám egy Pest megyei zsellér család hatodik gyerekeként született meg. A népmese az életet utánozta, nagyapámé a legkisebb – és egy szem – fiú sorsa. Hároméves volt, amikor az apja meghalt az I. világháború során szerzett maradandó betegségében. Nyolcéves korában már dolgozott, borsót szedett. Huszonegy éves volt, amikor megkapta a katonai behívóját. Huszonkettő, amikor a Don-kanyarba vezényelték. Túlélte a világháborút.

Kép forrása: Ivády Nóra

Fekete-fehér fényképek emlékét őrzöm én is a Don-kanyarról; katonák bográcsban főznek, vagy katonai teherautók előtt pózolnak, mintha ebből állna a háború. Nagy hó mindenütt.

Eltel száz év, a Don-kanyarhoz képest is több mint hetvenöt év, mégis mélyen érint az orosz turista melankolikus tekintete, és eszembe juttatja az én közép-európai szomorúságomat. Pedig itt ülök Costa Ricában egy medence mellett, a háttérben pedig ott hullámzik a Karib-tenger. Szójatejes cappucinót szürcsölgetek, nem kell tartanom se háborútól, se diktatúrától. Szabad vagyok, oda mehetek ahová akarok. Útlevelem a világ összes országába érvényes. Mégis, hunyorogva, kicsit félénken közlekedem én is a világban, talán lelkiismeretfurdalással, minden esetre egyfajta teherrel. Érdeklődve figyelem az amerikai fiatalokat, akik a hódító magabiztosságával néznek szembe a világgal. Belépjük azt nevelték, hogy ha nem állsz ki magadért, senki más nem áll ki érted. Az amerikai ideál a self-made man, akinek a közérzete és az élete nem hagyatkozik az államra, sem a politikára, mert tudja, hogy az élete az ő személyes felelőssége. Odamegy és megcsinálja. Nem vár senkire. Nem mutogat senkire. Nyitottak, könnyedek, nem félnek mindenbe belekérdezni, mégis tapintatosak, könnyű velük beszélgetni, könnyű velük kijönni. Tény az is, hogy egy idő után elfogy a témánk, és nincs miről beszélgetnünk.

Ők nem éltek diktatúrában. Ők nem vesztették el magántulajdonukat a XX. század alatt. Hazájukban jó ideje nem volt háború, tömeggyilkosság, politikai rendőrség, ítélet tárgyalás nélkül. Nem csoda, hogy bíznak magukban, a jövőben. Ahogy nem csoda az sem, hogy mi pedig hordozzuk magunkkal a kisebbrendűségi komplexusunkat a világban. Bizalmatlanok vagyunk, csak a negatívumot vesszük észre, panaszkodunk, mindig másokra mutogatunk és másoktól várjuk a megoldást. Elhisszük, hogy nem a legjobbat érdemeljük.

Pedig én már egy szabad országban nőttem fel. Mégis tény, hogy a magyar történelem velem is megtörtént. A petesejt, amely a fogantatásom pillanatában megtermékenyült, már létezett anyám petefészkében, amikor a nagymamám várandós volt vele. Ott voltam 1952-ben a Rákosi-korszakban.

A diktatúra beleépült a génjeimbe, lerakódott a DNS-embe. A sejtmemória emlékezik rá. Ami a nagymamámmal történt, velem is történt. Így öröklődik ez a közép-európai szomorúság, vagy, ahogy Ottlik írta, a régi rosszkedv.

A táborról nem nyári tábor jut eszünkbe. Városainkban látszanak még a golyónyomok. A múlt emléke aktívan él bármelyik családi legendáriumban.

Mindez egy pillanat alatt suhan végig az emlékeimben, ahogy beszélgetek az orosz-kanadai turistával. Nem baj, gondolom magamban, az ő fiuk már kevesebb terhet örököl, ahogy az én lányom is, aki már igazi világpolgárként három útlevélre is jogosult. Az örökséget sem visszaadni, sem megváltoztatni nem lehet, csak a javunkra fordítani. Hiszen az a színesebb egyéniség, az a tapasztaltabb lélek, aki több mindenen keresztülment és több mindent átélt. A nehézségből erényt kell kovácsolni. Több bizalmat építeni magunk és a világ köré, hinni abban, hogy jó dolgok várnak ránk. A régi rosszkedvből pedig ihletet meríteni, erőt és kitartást. Hiszen Nagyapám is eljutott végül a Karib-tengerhez.

Kép forrása: Ivády Nóra

Isten éltessen, Nagypapa!