„Az első mosógépünket megpusziltam, nevet adtam neki, ölelgettem”

– Mi szél hozott Costa Ricába, Puerto Viejo-ba? Mi a te történeted?

– Svájcban születtem magyar emigráns szülők gyermekeként. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem. Pár év munka után a párommal – a későbbi férjemmel – úgy döntöttünk, hogy utazni fogunk. A nyolcvanas évek eleje volt, a jó tippek az utazók között szájról-szájra terjedtek. New Yorkból utaztunk dél felé. Három hónap Egyesült Államok, három hónap Mexikó, Guatemala. Átutaztunk Costa Ricán is, eljutottunk Puerto Viejo-ba is. Akkor még nem maradtunk itt, viszont ezután már mindent ehhez a helyhez hasonlítottunk.

Ecuadorban derült ki, hogy várandós vagyok. Nem akartunk hazamenni Svájcba. Egyértelmű volt, hogy Costa Ricába megyünk vissza.

A várandós Krisztina – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Milyen élet volt itt akkor?

– Costa Rica volt a legolcsóbb latin-amerikai ország. Puerto Viejo egy zsákfalu volt, a világ vége. Áram nem volt. Csak a karibi lakosság lakta. Egy hotel volt, három szobával. Ott is csak a kamionsofőrök aludtak. Ekkor még a helyiek teknősvadászatból is éltek. Holdtöltekor tartották a bulikat, mert a hold akkor adott elég világosságot.

A Karib-tenger partja teljesen néptelen volt. Ha mégis találkoztunk valakivel, már messziről integettünk egymásnak, majd hosszan elbeszélgettünk, ki kicsoda, hova megy és miért. Akkoriban nem volt út, az a kevés ember, aki itt lakott, a tengerparton járt. A falu egyetlen éttermében ültünk épp, amikor egy külföldi férfi érkezett lóval. Rögtön odajött hozzánk, „hallom svájciak vagytok” – mondta. Ő is az. Volt egy finkája (farmja) a dzsungelben. Meghívott, hogy látogassuk meg. Meglátogattuk, és nem volt kérdés, hogy odaköltözünk. Nyolc évig éltünk odafönt. A saját házunkat a férjem építette, egy évig dolgozott rajta, mire be tudtunk költözni, aztán még egy évet.

– 2004-ben nekem is volt szerencsém egy éjszakát tölteni a finkán. Nem volt áram, se gáz. A patakban kellett fürdeni. Hogyan telt egy átlagos nap?

– A falutól három óra járásnyira, nemzetközi közösségben éltünk, svájciakkal, franciákkal, Costa Rica-iakkal. Aki először felébredt, az tüzet rakott. Ez volt az első. Kávé, reggeli.

Önellátó közösségben éltünk, mindent magunk termeltünk, a felesleget pedig elcseréltük.

A feladatokat beosztottuk. Amikor tejre volt szükségünk, egy másik farmra kellett átmennünk, ahol tehenet tartottak. Felvettem a gumicsizmát, magamra csatoltam az egyik gyereket, fogtam a macsetét, és így indultam neki. Nem volt út, csak a vadon, magunknak kellett utat törni. Itt mindig korán sötétedik, már hatkor lemegy a nap. Esténként mégis sokáig ültünk gyertyafényben, kártyáztunk vagy beszélgettünk. Mindenki elmesélte az életét. Így éltünk nyolc évig.

– Nem féltetted a gyerekeket? Amíg kicsik, nagyon kíváncsiak, nagyon kell rájuk figyelni…

– Ha a dzsungelben élsz, az érzékszerveid kitisztulnak, ha a városban vagy, akkor mindez elalszik.

Ha idegenként jössz ide, nem ismersz semmit, mindent meg kell nézned, szagolnod, és egy pár év múlva már mindent érzel, akkor is, ha nem látod. A gyerekeim is megtanulták ezt, tudták, hogyan kell vigyázni. Bogarak voltak mindenhol, mégis, soha nem nyúltak mérges dologhoz, mindezt anélkül, hogy rájuk szóltam volna. Hároméves korukban már négy órát gyalogoltak, szó nélkül, ez természetes volt számukra.

Krisztina férjével és gyermekeivel – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Nyolc év után mégis elég volt…

– Leköltöztünk a tengerpartra, mert nehéz az önellátó élet, és a földnek sem jó az ilyen szintű kihasználás; agyagos, rövid idő alatt kimerül. Sokszor elvesztettük a termést. Rizst termeltünk, amit szárítani kellett volna, de akkor bejött egy három hetes eső, megrohadt mind. Ott ültünk, és azon gondolkoztunk, hogy hány hónapig dolgoztunk ezért a rizsért, ami most egy pillanat alatt megrohadt… Sokat tanultunk ezekből a hibákból. A tartósítás a dzsungelben nagyon nehéz. Nem voltak műanyag dobozok, műanyag zacskóért a 65 kilométerre lévő Limonba kellett menni, nagy luxus volt, tízezerszer használtuk. A sajtot a boltban banánlevélbe csomagolták.

– Mi volt a legveszélyesebb állat, amivel találkoztál?

– Itt bálának hívják (magyarul „24 órás hangya”). Nem halálos a csípése, de nagyon fájdalmas. Kígyó soha nem mart meg, de azok, akik megtapasztalták mindkettőt, azt mondják a bála rosszabb.

A mérge felborítja a hormonrendszert, az emberek dühösek lesznek, órákon át üvöltenek. Én is sírtam, balhéztam. De mégsem ez volt a legrosszabb élményem, hanem a kullancsok.

Volt egy lovunk, száraz időszakban rengeteg kullancs volt körülötte. Volt, hogy száz kullancs volt bennem. Míg mások könnyen megszabadultak tőle, addig nekem minden egyes csípés begyulladt. Három évig kerestem rá a gyógymódot, míg megtaláltam. Addig nagyon sokat szenvedtem.

– Ezek az élmények vittek el a természetgyógyászat irányába?

– Nem volt orvos, ezért a gyógymódok szájhagyomány útján terjedtek: melyik növény mire jó, hogyan hat. Amikor az egész közösségnek hasmenése volt, a kúrától öten meggyógyultak, ketten nem. Ez elgondolkoztatott: miért mások ők? Rájöttem, hogy nem minden embernek ugyanaz a gyógynövény jó. Így indult.

Krisztina – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Ez fejlődött odáig, hogy most már a gyógynövénycseppjeidnek saját márkája is van, sőt az ország több pontján is lehet kapni.  

– Az évek során megismertem a különböző növényeket. Rájöttem, hogy nem mindenkinek van szeme hozzá. Két különböző levél másnak egyformának tűnhet, de nem nekem. Sokan kerestek meg tanácsért a különböző bajaikra, eleinte elmagyaráztam, hol találják meg a növényt, mit csináljanak vele. De az emberek lusták, a megoldást azonnal kézbe akarják kapni. Nem akarnak keresgélni, főzetet készíteni. Egyszerűbb volt nekem cseppeket készíteni.   

A finkára betérő utazók között több terapeuta is volt, akik a lakhatásért cserébe megtanítottak a különböző gyógymódokra. Csodálatos volt, hogy bejöttek az életembe a tanárok. Amikor elmentek, a könyveiket nekem adták, így fejlődtem, és a családon, barátokon gyakoroltam. Ezáltal tanultam meg különböző technikákat: masszázsterápiát, shiatsut, kineziológiát, ayurvédikus gyógymódokat. Addigra már úgy jártak hozzám az emberek, mintha rendelőm lenne.

– Több barátnőm gyermekét te segítetted a világra.  

– Gyerekkorom óta vonzottak az újszülöttek. A tizenötödik születésnapomon éppen a szomszédunkban szült egy nő. Ez akkor különlegesnek számított, mert mindenki kórházban szült. Extázisban voltam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy megnézzem az újszülött babát.

Amikor beléptem a szobába az anyát pillantottam meg először. Soha nem felejtem el, olyan volt, mint a nap, sugárzott az örömtől. Ekkor azt mondtam anyukámnak, én is otthon fogok szülni. 

Amikor várandósan Puerto Viejo-ba érkeztünk, rögtön szülésznőt kerestem, de nem volt, mert mindenki a kórházban szült. Én is elmentem a kórházba, meghallgattam a sztorikat, majd úgy döntöttem, hogy akkor is otthon szülök, ha nincs szülésznő. Azt mondtam a férjemnek, hogy én ezt meg tudom csinálni, ő meg hitt bennem. A finkán nem akartam szülni, a faluban viszont nem volt kiadó ház, csak egy romos kalyiba a tengerparton. A szomszédban egy osztrák nő lakott, de az anyja magyar volt, várandós volt ő is egy indián fiútól. Ilyen hihetetlen az élet. Ő vállalta, hogy segít nekem.

Nagyon készültem a szülésre. Jógáztam, légzőgyakorlatokat végeztem, teákat ittam. Volt egy könyvem az otthonszülésről. Csak azt kértem a férjemtől és a barátnőmtől, hogy legyen jelen mellettem, és hagyjanak, engedjenek.

Biztos voltam benne, hogy majd érzem, hogy mi kell nekem. Az én testem, és bíztam benne, magamban, az ösztöneimben. Otthon szültem meg mind a három gyermekemet. Pár hónapja a lányom ikreknek adott életet, ő is otthon.

Ennek aztán híre ment. Eljött hozzám egy várandós angol nő, hogy mondjam el, hogyan kell otthon szülni, és ő mindent lejegyzetelt. Aztán visszajött, hogy nem mennék-e el inkább neki segíteni, én meg mentem. Aztán jöttek a többiek.  

Egy friss fotó 2018-ból – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Mi hiányzott a legjobban?

– Pár hónapja már a tengerparton laktunk, amikor bevezették az áramot. Tervezgettük, mi lesz az első elektromos eszközünk. Hűtő? Turmixgép? Mindenki mást akart. Én megmondtam, hogy mosógép. Több mint nyolc évig mostam kézzel, mindennap, az egész családnak. Ezt nem tudtam megszokni. Az első mosógépünket „lepusziltam”, nevet adtam neki, ölelgettem. Ültem mellette, és néztem, ahogy mos. Imába foglaltam a nevét annak, aki feltalálta.

– A civilizáció, Európa nem hiányzott?

– Egyre kevésbé. Ahogy a gyerekek nagyobbak lettek, rendszeresen jártunk San Joséba színházba, hangversenyekre, koncertekre. A gyerekek sokszor felhozták, hogy miért nem élünk a városban, miért nincs autónk, tévénk. Azt válaszoltam nekik, hogy ne féljetek, eljön majd az idő, amikor mindez lesz nektek.

Sok minden megváltozott bennem, miután megszülettek a gyerekek: az vált fontossá, amit meg akarok nekik tanítani. Svájcban a hetvenes években már nagy téma volt a környezetvédelem. Gyerekkoromtól kezdve azt hallgattam, hogy nem szabad a tóban fürdeni, mert szennyezett. Nem lehet meginni a vizet, mert szennyezett. A városokban a levegő mérgezett. Féltem a jövőtől, féltem, hogy a rendszer össze fog omlani.

Amikor útnak indultunk, akkor jöttem rá, hogy nem tudok a természetben élni, tüzet rakni, ivóvizet találni. Nem tudtam még, milyen a jó föld, amelyben megterem a növény. Ezt akartam a gyerekeimnek megtanítani először.

Úgyis megtanulják később, hogyan kell civilizációban élni, de hogy milyen a természetben, természetesen élni, talán nem tanulják meg soha, mert talán nem is lesz addigra természet. A gyermekeim felnőttek már, és nagyon hálásak a gyerekkorukért.