Amikor felgyullad a faház – egy veszélyes osztálykirándulás hatásai

Leteszem a telefont, nincs idő gondolkozni, villámgyorsan döntök, és mondom a diákoknak, hogy irány a főépület túloldala. Hideg tavaszi hajnal van, a jurtákban volt fűtés, idekint nincs. A bekészített pokrócok jól jönnek, a fiatalok tíz perccel később már a Zsindelyes parkolójában felállított sörsátorban ülnek. Legalább szélvédett. Kimegyek az útra, mert már hallom a tűzoltók szirénáját, közben nézem a hangos pattogással égő kis melléképületet. (Jézusom, ha a tűz eléri azt az ott álló ratrakot…) Két kocsival jöttek, az egyikük gyorsan felméri a helyzetet, és ordít is: „VÍZ KELL!” Jön hát a fecskendő, ketten tartják, elképesztő a vízsugár ereje.

Mellettem pár diákom, takaróba burkolózva. (Jézusom, ha nem kell pisilnie éjszaka az egyiknek, és nem veszi észre…) Nem láttunk még akcióban tűzoltót. Nyugodtak. Szemmel számolgatom, kábé tíz méterre állnak a jurtáink a most már csak izzó raktárépülettől. (Jézusom…) Most már minden rendben lesz.

Befut a tulaj is, kétszer hívtam, először azzal, hogy „ég a kisház”. Akkor még azt hitte, hogy a villanykapcsolót keresem, hogy lekapcsoljam a lámpát. „Nem, úgy értem, lángol. Tűz van, a kisház felgyulladt!”

Megértette, azonnal indult. Másodszor pár perce hívtam, hogy megnyugodjon, az oltás rendben, a többi vendég is megvan, a messzebbi jurtákból sem hiányzik senki. Megérkezik, kiszáll a kocsiból. Van annyi figyelme, hogy mielőtt odarohan az oltáshoz, felénk fordul, megköszönni. Onnantól ő kommunikál a tűzoltókkal.

A diákokkal visszamegyünk a sörsátorba. „Tanárnő, mi legyen most?” „Most várunk. Utána lehet, hogy visszamehettek aludni.” Csak nézem őket, és hálát adok, hogy senki sem sérült, hálát a jelenlétükért, a nyugodtságukért.

Amikor felébredtünk arra, hogy „ég a ház”, először azt hittük, valamelyik jurta. Amikor kiderült, hogy nem, akkor egy perc alatt összepakoltak, kijöttek és várták, hogy mit kell tenni. Megkerültük a területet, utána találtuk meg a sörsátrat, ahol bebugyolálták magukat a jurtákból hozott pokrócokkal. Az egyik tűzoltóautó már megy is, a vezető tűzoltó még a tulajjal értekezik. Kimegyek hozzájuk, pont búcsúznak. „Azt mondja, elektromos tűz, a felső gerenda égett le először, tudom is, mi okozhatta. A hősugárzó.” Átmegyünk a sörsátorba, a diákok visszafekhetnek, már minden biztonságos. Kimerülten becuccolnak, és pár perc múlva újra csendes minden. Én nem tudok aludni, értesítem az iskolavezetőséget és a családomat. Közben felkel a nap, a tulaj lemegy a kollégáiért autóval, mert nyitni muszáj lesz. Egyedül ülök a kandallónál, nézem a tüzet, és csak most kezdek el remegni.

A csapatépítő kirándulás hátralevő programját lemondtuk, teljesen kimerülten HÉV‑eztünk vissza, miután felébredtek a diákok. Amikor hazaértem, azonnal aludtam 12 órát. A meglepetés két nap múlva ért, amikor vásárolni mentem. A szívem olyan hevesen kezdett verni a zöldségespult előtt állva, mint egy szobában rekedt madár a szárnyaival, amikor mindig az ablaknak ütközik. Nem olyan volt ez, mint egy kiadós edzésnél, hanem tízszer gyorsabb. Le kellett ülnöm, és igyekeztem nem pánikolni. Biosztanár tudásomba kapaszkodva elkezdtem masszírozni a nyaki artériáimat, felváltva, hogy nehogy elájuljak. Bevált: a szívem néhány perc múlva visszatalált az alapritmushoz.

Felhívtam az orvos bátyámat, és elmondtam neki mindent. „Pétéesesed van, világos.” „Hogy micsodám?”

„Poszttraumás stressz-szindróma. Ne aggódj, elmúlik, pihenj sokat! Nem gondoltam, hogy ilyen veszélyes a szakmád.” „Én sem.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt.