„A fátyol nehéz ruha” – Megrendítő asszonysorsok a múlt mélyéből

Mikor leány voltam, szabad madár voltam
de hogy eladódtam, fogott madár voltam.

Mit tennék, ha a házasságom nem arról szólna, hogy a választottammal, a szerelmemmel összecsiszolódva kiteljesítem önmagam, és ugyanebben segítek a másiknak is – hanem arról, hogy életem végéig az uram családjának a nőtagjait kell elviselnem „nulla-huszonnégyben”, szó szerint látástól vakulásig dolgozva, minimális komforttal és elszeparálódva azoktól az emberektől, akikhez eddig kötődtem? Ha az öröm csak néhanapján jelenne meg az életemben, és akkor is szinte titokban élvezhetném: egy gyermeki kacajt, egy tavaszi napot, teli gyomrot, jó szót vagy egyedüllétet? Vajon miféle közösség az, ami olyan szigorúan szabályozza az emberi kapcsolatokat, hogy a szeretetet gyakorlatilag nem szabad kimutatni senki felé?

Elképzelhetetlenül sok asszony élte le az életét ilyen körülmények között évszázadokon keresztül, valószínűleg a mi dédanyáink-ükanyáink is. Morvay Judit könyvét olvasva, az Asszonyok a nagycsaládbant – amely a 19. század végi palóc nagycsalád asszonyainak életét írja le –, kirázott a hideg olvasás közben.

Rideg világ, gyakorlatilag rabszolgasors volt ez az asszonyoknak, érzelmi és fizikai elnyomás társadalmilag  normalizálva – és nem csak Palócföldön volt ez így.

Ez a fajta életmód persze elsősorban a túlélésre hajt. A szabályok azért vannak, mert ínséges időben úgy éltek túl az emberek, ha az érzelmi életüket elnyomva minden energiájukat a Maslow-piramis alján lévő dolgokra koncentrálták. Majd –  mivel az elzárt közösségekben és társadalmakban lassan mozdulnak a dolgok – bennragadtak egy olyan szokásrendszerben, amely a puszta életet ugyan megvalósítja, az értelmes és emberhez méltó  életet azonban rendszerszinten lehetetleníti el. Ehhez képest óriási dolog az, hogy ma tudunk írni és olvasni, hogy az információ hozzáférhető, és a legelmaradottabb vidékről származó fiatalnak sem teljes lehetetlenség felzárkózni ahhoz a világhoz, amely a férfit és a nőt nagyjából egyenrangúnak ismeri el, amelyben szabad a világon változtatni.

Bár ma is vannak kivételek Magyarországon is, olyan elmaradott vidékek, ahol nemcsak a szegénység a gond, hanem az a fajta gondolkodás is, amely nem tudja növekedni engedni azt, aki szeretne, hanem hamar elnyomja a fiatalokban az ösztönös vágyat arra, hogy változtassanak azon, ami nem jól működik.

Anyám, edeszanyám, mikor rengetgetett,
Mikor rengetgetett kici bőcsücskébe,
Rengetgetett lenne hét szingnég bié füődbe,
Rengetgetett lenne hét szingnég bié füődbe.

Tiloló asszonyok a pajta előtt, 1930. - Kép: Fortepan

Ma is vannak olyan helyzetek, mint amilyeneket a népköltészetben hosszú évszázadok alatt kikristályosodott dalok megfogalmaznak (és akár segítenek is a helyzetek feldolgozásában). Gondoljunk csak azokra az archaikus  balladákra, amelyek a legáltalánosabb emberi helyzeteket a legrosszabbra kisarkítva ábrázolják. A menyét elemésztő anyós története (Merinka), a megesett lány kivégzése (Homlódi Zsuzsánna), a gyermekgyilkos anya (Szabó Erzsi), a halálraítélt húgát kihasználó hatalom története (Fehér Anna). A feleségét feláldozó férjé (Kőmíves Kelemen). A zsivány feleségéé (Nagy hegyi tolvaj). Az elcsalt asszonyé (Molnár Anna).

Ezek a megrendítő történetek az emberi lélek legmélyebb rétegeit képesek megmozgatni, mert a múlt legsötétebb bugyraiból jönnek.

A dicső férfiakról és dicső harcokról is szólnak dalok, igen. De végeredményben azok maradtak fenn legrégebbről, amelyek nehéz emberi sorsokról szólnak, s főleg az asszonyokról, akik mindig kiszolgáltatottabb helyzetben voltak.

Verd meg isten azt a papot
aki minket összeadott
mert mi nem szerettük egymást
mégis ránk mondta az áldást.

Sok, túlságosan sok magyar népdalban és balladában találkozhatunk az életérzéssel: asszonynak lenni nehéz.  A régi paraszti társadalomban sokszor a szülő választotta ki a leendő élettársat gyermekének, s ez a szokás elsősorban a gazdasági boldogulást nézte: a fiú szülei azt figyelték, hogy a leány legyen dolgos; a lány szülei pedig a legény családjának társadalmi helyzetét. Ha nem is volt mindig kezdetben vonzódás, mert mondjuk mást szerettek a fiatalok, ha nagy emberi ellentét nem volt, azért lehetett élhető a házasság. Ha azonban egy gazdag lelkivilágú, érzékeny lány egy érzéketlen férfihoz ment hozzá, vagy ha az anyósa rosszindulattal volt iránta, akkor hiába a létbiztonság, az élet pokollá válhatott.

A boldogság nem volt sem kimondva, sem célként megfogalmazva.

Egy olyan zárt társadalmi rendszerben, ahol napi szinten hajnaltól éjszakáig kellett dolgozni a fennmaradásért, s ahol a hideg kamrában aludtak a nők és gyermekek, az asszony sorsa az alkalmazkodás, a munka, a gyerekszülés és -nevelés volt, tekintet nélkül az egyéni boldogságra.

A baba születésének öröme, a gyermekek bája sokban kárpótolhatta a nehéz sorsú asszonyokat (ha nem voltak nagyon szegények, mert oda nem hiányzott még egy éhes száj), de ez az öröm sem tartott sokáig: igaz, hogy nem volt kórház, ahol szeparálják anyát a gyermekétől, de nem volt igazán idő és lehetőség dédelgetni a gyermeket, korán vissza kellett menni a ház körüli munkákhoz, a mai értelemben vett kötődő nevelésről nem lehetett beszélni.

Zöld pántlika könnyű gúnya, virágom, virágom
de a fátyol nehéz ruha, virágom, virágom.

Szolnok, 1908. Kép: Fortepan

A leánykor minden kultúrában virágkor, könnyű és szép, mondhatni mézesmadzag: a leány összejár a barátnőivel, cicázik a fiúkkal, udvaroltat magának, éli világát. Egyes vidékeken a szabadosabb szexualitást is elnézték, ha házasság lett belőle (igaz, ez a hozzáállás ritkaságszámba ment). A leánykor természetesen arról szólt, hogy „eladódjon” a lány. Hogy ez végül kinek a döntése volt, adott esetben mennyire volt felvilágosítva a lány, érdekelt-e bárkit is az egyéni boldogsága és a belső világa, az már más kérdés.

Ehhez képest az, hogy ma nyíltan beszélhetünk az érzelmeinkről, az igényeinkről és vágyainkról, szabadon választhatunk párt (akár ugyanúgy sikertelenül, mint ha a szüleink választottak volna), hogy nőként is élvezhetjük a szexualitást, hogy lehetünk vezetők egy magunk választotta szakmában, lehetünk tudatosak az életünkkel kapcsolatban, és ha elrontunk valamit, akkor van lehetőség máshogy csinálni – mindez óriási dolog. A világ egy jó része még mindig nem tart itt.

De volt-e egyáltalán boldog asszony? – tehetjük föl a kérdést. És a másik oldalról: boldogok vagyunk-e mi ebben a nagy szabadságban?

Nyilván más volt a régen a boldogság fogalma, ha volt egyáltalán – de a mi fogalmaink szerinti boldog, önmegvalósító, jó párkapcsolatban élő, szabad és testileg-lelkileg egészséges asszony ritka lehetett, mint a fehér holló. Ma már szabadabbak vagyunk – de ki tudjuk-e használni táguló lehetőségeinket? Vajon miért nincs sokkal több boldog nő az utcákon és a falakon belül?

Felhasznált irodalom:
Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. A mátraalji palóc asszonyok élete a múlt század második felében. Akadémiai Kiadó, 1981.
Kallós Zoltán: Balladák könyve, Magyar Helikon, 1974.
Magyar népballadák: http://mek.oszk.hu/06200/06204/html/index.htm

Balladák forrása:
Mikor leány voltam: moldvai népdal/balladatöredék, Bogdánfalva, Moldva, Kallós Zoltán gyűjtéséből
Anyám, edeszanyám... Kallós: Balladák könyve, 1974, Helikon, Hajts el, Duna (Nagy hegyi tolvaj balladája) 75. o, Bogdánfalva, Moldva
Verd meg isten azt a papot... Visa, Kolozs megye: Verd meg Isten azt a vermet/Házunk előtt jégverem
Zöld pántlika... Tavaszi szél vizet áraszt