Sajnálom a gyerekeimet az ellopott idejük miatt!

Próbálunk tenni ellene: tiltunk, megvonunk, elzárunk, korlátozunk és görcsös igyekezettel alternatívákat keresünk-kínálunk, de a helyzet nem igazán kontrollálható, kétségbeesett kapálózás minden óvintézkedés. Mert nincs menedék: mocsárként húzza be az online világ a magunkfajta szülőkorúakat is, hát még szegény digitális bennszülötteket, akik már babakoruk óta nézik elbűvölve a mobilok és laptopok kékes fényét.

Bár a gépek számunkra inkább még munkaeszközök, nem időkitöltő pótszerek, de folytonos használatukkal már rég oda a hitelességünk, és joggal tarthatják méltánytalan „rinyának” a gyerekeink, amikor szóváltások közepette próbáljuk eltéríteni őket a mértéktelen géphasználattól. „De hisz ti is a gép előtt ültök!” – és való igaz, ezt az írást is a digitális térbe készülök kirepíteni, még ha segélykiáltásként vagy legalább némi megértés reményében teszem is ezt.

Cinikusan őszinte jelképe a bennem és sokakban gomolygó, kínzó szülői tehetetlenségérzésnek az Apple logója: harapás a tudás almájából.

Ahogy ez a Szentírásban az édenkert elvesztésével, az ős-idill széttörésével járt, ma sem csillapítja a lelki éhséget, csak kielégíthetetlen és függőséget eredményező információéhséget szül.

Nem szükséges lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, érezzük: a túlzott online jelenlét elrabolja az időt és a figyelmet a valóság megélésétől. Eltompítja azokat a szenzorokat, amelyek a személyes kapcsolatteremtéshez nélkülözhetetlenek; az arcok finom rezdüléseiből, a testtartásból, az élő beszéd hanglejtéséből kiolvasható érzelmeket felfogni gyakorlás és jelenlét nélkül nem lehet.

A kütyüfüggés eredménye pedig – a sokszázas, sokezres ismerős között is oly gyakori – társas magány, az ebből fakadó párkapcsolati nehézségek és a lesújtó demográfiai mutatók.

Mindez pedig talán csak egy apró betűs megjegyzés lesz egy majdani történelemkönyvben, „A XXI. századi globalizáció és annak társadalmi következményei” című fejezetnél – ha lesz majd egyáltalán, aki elolvas ilyesmit.

A digitális függésnél totálisabb leigázást kitalálni sem lehetne: a kezekbe adott, mindenki számára hozzáférhető, örökké elérhető és ezzel állandóan nyugtalanító lehetőség az online csatlakozásra maga a lekoptathatatlan Kísértő – ember legyen a talpán, aki ellenáll!

Az addikciós folyamatot megéljük mi, szülők is. Telefonomat és benne a világ(háló)t magammal cipelve testközelből ismerem én is a rabul ejtettség érzését: ha nincs velem okos(kod)ó telefonom, szinte megijeszt a hiánya, mintha nem lennék teljes értékű nélküle... De nekem legalább még jutott e-mentes gyerekkor és kamaszkor, átélhettem offline barátságokat, szerelmeket. Az élet sűrűjében megmerítkezhettem. De a gyerekeinkkel mi lesz? Várnak-e rájuk mély, baráti beszélgetések, lassan bimbózó szerelmek vagy leszegett fejjel, égő szemmel és folyamatosan babráló ujjaikkal észrevétlen elsiklanak az életük mellett?