Egyasszony a színpadon

Az Egyasszony című monodrámáról megszámlálhatatlan mennyiségű kritika, interjú, ajánló született már. Mit lehet ilyenkor még mondani? Pláne mit mondhatnék én, akinek ez az első színház kritikája, és fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni…

Mielőtt nekifogtam az írásnak, elolvastam az összes eddig született sajtóanyagot, hátha az segít. Napok óta tanácstalanul pótcselekvésekbe fogok, mosogatok, takarítok, pengetem az évek óta porosodó gitárt. Kicsit vizsgaidőszak-utánérzés. Ismételgetem mindenkinek, hogy nem érek rá, mert kritikát írok, de még csak a Wordöt sem nyitottam meg. Kínosan kerülöm, hogy le kelljen ülnöm írni.

Még mindig a darab hatása alatt vagyok, mégse tudok róla semmit mondani. Néha elsírom magam.

Felhívok mindenkit, aki látta, hátha mond valaki valami eredetit. Nyilván senki nem mond semmit. Az emberek tök unalmasak. Megkérdezik, szerintem milyen volt. Annyit tudok csak mondani, *óriásilevegővétel*: hátjó. Nem tudok ennél többet, mert minden más közhely lenne, például.: A darab megmutatja, hogy legmélyebb gödörből is van kiút, ha nem adod fel. Meg hogy az élet akármilyen szar, akkor is szép.

Mégis mit lehet mondani egy ilyen darabról, ami őszintének hangzik? (Már ezt is megírta más, hogy félünk a közhelyektől.) Nem akarok ilyen kulcsfogalmakat bedobálni, hogy családon belüli erőszak, sérülten született gyermek, magyar egészségügy, női sors, stb. Mert persze ezekről szól a darab, de őszintén: kit érdekel ez? Pont azok nem fognak rákattintani a cikkre, akiknek a leginkább rá kéne.

Bori (a szerkesztőm) ír, hogy mizu. Minden oké, este küldöm a szöveget. Halogatok, úgy érzem, legalább olyan pontosan kéne írnom erről az előadásról, ahogyan Péterfy-Novák Éva elmeséli saját történetét.

Minden egyes szónak egy tűszúrásnak kéne lennie, ami egyszerre mar, éget, közben mégis jóleső, és érzed, hogy milliméter pontossággal a tökéletes helyre talál be.

Olyannak kéne lennie, mit Tenki Réka előadása, hogy semmi nincs túldramatizálva, mégis csontvelőig hatnak a szavak, amiket kimond. Rágörcsölök, nem tudok ilyet.

Kép: juranyihaz.hu

Olvasom mások írásait. Mindenki kulcsmondatokról ír a darab kapcsán. Oké, szerintem a darab kulcsmondata, hogy: „Nem hagyom, hogy többet megalázzanak!” (Ki kéne keresnem pontosan az idézetet, de hajnal 2 van, és olyan négy napja le kellett volna adnom ezt a cikket, úgyhogy most nem fogom). Tehát a történet nem „női történet”. Mindenkiről szól, aki hagyta már, hogy más megalázza, hogy ráterhelje a saját nyomorát és még felelőssé is tegye érte. Aki hagyta, hogy zsarolják, manipulálják. Aki megengedte másnak, hogy valaki magához láncolja, aki elvesztette a szabadságát egy kapcsolat miatt. Aki engedte, hogy bántsák. Mindenkinek szól, aki fél nemet mondani, fél elmenekülni és újat kezdeni.

Ez az előadás az élet ünnepléséről, a kapcsolatokról, a traumák feldolgozásáról, a kegyetlenül őszinte humorról, a valóságról szól.

Ritkán lehet olyan életigenlő karakterrel találkozni, mint akit megtestesít Tenki Réka. Alapvetően az ember egy nyomasztó előadásra számít, pedig a szó szorosan vett értelmében nem az. Nem olyan érzés, mintha egy hatalmas polclapot ráhelyeznének a mellkasodra. Inkább olyan, mintha a Glamour gálán kapnál egy arclemosót meg egy tükröt, és le kéne törölnöd a másfél órán át készített sminkedet, szétszedni a hajad, felvenni egy zsákot, majd belenézned a tükörbe, elmosolyodni és közben szeretni, amit látsz. Ergo, leveszed az instafiltert az életről és szembenézel vele. Az élet meg tele van fájdalommal, csalódással, betegséggel, halállal, gyávasággal. De igazából már ezt is megírta mindenki más.

Például azt is, hogy mennyire lenyűgöző az a finom fejlődés, amit előad Réka. Vagy hogy az átöltözések mennyire királyul segítik ezt. De találtam egy pontot, amit még nem láttam, hogy más megjegyzett volna. Pedig kifejezetten zavaró az az általánosító visszhang a darab és a könyv körül, hogy „a férfiak” ilyenek, „az orvosok” olyanok.Baromi ártalmas ez a beszédmód, mert ezzel csak nagyobb szakadékokat húzunk egymás közé.

A történet elnyomókról és áldozatokról, küzdelmekről és túlélőkről szól.

A rendszerről szól, a rendszert fenntartókról és az ez ellen küzdőkről. A férjről, a szülészről, az anyáról, arról az orvosnőről, aki megpróbálja elmondani Évának az igazat a babájáról. Nem az orvos a hibás, és nem a férfiak: bennünk van a hiba, de az egész rendszerben és az egymáshoz fűződő viszonyainkban is.