A látszatok csalókák, Isten pedig nem ver bottal

A fehér hajú punk, aki valami idegbecsípődés miatt minden fordulásnál nagyot szisszent, mitikus szörnyeket ábrázoló üvegpoharat vett ajándékba valakinek – ezt mutogatja gyerekes lelkesedéssel barátjának. Kőkeményre alakított küllemével szöges ellentétet képez csupa szív lelkesedése: „Szerinted örülni fog neki?” (Őszintén remélem, hogy a pohár majdani tulajdonosa értékelni fogja a szeretetteljes figyelmességet.)

Később borosüveggel a kezében felszáll egy jólszituált férfi, aki az utazás félóráját fizimiskájához cseppet sem illő módon elképesztő tempójú evéssel tölti: egy méretes műanyagdobozból rizst, nagy szelet húst és fasírtgolyókat fal, amelyek nyilvánvalóan hidegek – milyen is lehetne az elemózsia, amikor odakinn ónos eső esik...

De nem is róluk akartam írni, hanem a prémes dzsekis, szőkére festett, negyvenes nőről, aki mellém huppan le az indulás előtt pár perccel. Láthatóan zaklatott: idegesen, körkörös állkapocsmozgással rágózik, és közben tekintete a peront pásztázza. Feltűnő a nyugtalansága, megérzi, hogy figyelem.

Zavartan kérdezi, hogy láttam-e a férfit, aki az állomás büféje mellett fekszik a betonon. Mondom, hogy nem.

Kép: Pxhere

Ő meg sem hallja, fürkész tovább a párás, koszos ablaküvegen keresztül, miközben tovább mormol: „A kalauz ott eszik mellette. Lehet, hogy nem segít neki?” Már csak három perc maradt az indulásig, amikor telefonján a gyorsan múló időt figyelve nem bírja tovább és felpattan, kér, hogy foglaljam a helyét, ő csak megnézi azt a földön fekvő embert.

Izgulok, hogy vajon visszaér-e, már majdnem indulunk, mire újra felszáll. „Hívtak mentőt!” – sóhajtja az izgalomtól kitikkadva. Mondom neki, hogy milyen rendes tőle, hogy leszállt. Erre nagyot nyel, és hirtelen könnyek gurulnak végig az arcán. „Ne sírj, biztos minden jó lesz!” – próbálom bíztatni, és erre két mondatban, drámai tömörséggel elmeséli, hogy a nagybátyja néhány éve így halt meg: elesett a saját háza előtt, a szomszéd pedig az ablakból látva nem hívott segítséget. A nagybácsi kómába esett, és három hét múlva már nem élt. Letörli a könnycseppeket, és még hozzáteszi: „A különös az, hogy ez a szomszéd egy évvel később ugyanúgy, ugyanott halt meg. Az Isten nem ver bottal.”

A vonat robog, mi hallgatunk magunk elé révedve, különös, ki nem mondható közösségben egymással.

Ő hamarosan leszáll, még előtte rábök a táskámra: „Rostbőr, sokáig kitart majd, mi is árulunk ilyet a boltban.” Aztán kedvesen int, és elnyeli őt az esti állomás. Én pedig az üléshez szegezve azon gondolkozom, hogy ezen a késő esti, rövidke vonatúton több dolog történt, mint egész nap a munkahelyemen és a karácsonyi összejövetel nyüzsgésében.

A világ zavarba ejtően „levetkőzött” egy vonatút erejéig, a lelkek szinte áttetszővé váltak. Nem szomorkodtam, nem örültem, hanem megrendülten rácsodálkoztam az emberekre.