Neked elmesélem – Harmincnégy éve tartó igen

Éva: Az orvosi egyetem második évében kezdtünk el ismerkedni, Marosvásárhelyen.

Tamás: Azért nem egyből az első évben, mert akkoriban én elég sokat lógtam, és valaki másba voltam szerelmes.

Éva: Tamás otthonról „kiszabadult” fiú volt, aki élvezte azt a szabadságot, amiben korábban sosem volt része. Miután megismert engem, elkezdett odafigyelni a tanulmányaira is, sőt, kiváló eredményeket ért el. Figyelt rá, hogy a túlzott vagánykodás ne menjen a tanulás rovására. Jó hatással voltam rá. (nevet)

Tamás: Igen, az első évben nagyon „éltem”. Az egyetemet csak később kezdtem el komolyan venni. Sőt, elkezdtem rendszeresen bejárni az órákra, ahol szinte mindennap összefutottam Évával, mert évfolyamtársak voltunk. „Tudod, ki a legjobb nő itt, Tamás? B. Éva!” – hívta fel rá a figyelmemet az egyik kollegám. – Képzelj a lábára egy magassarkú cipőt… Tökéletes!” Tényleg az volt, és emellett teljesen természetesen viselkedett.

Ez persze korántsem lett volna elég ahhoz, hogy Éva elkezdjen érdekelni engem. Számomra sosem az volt az érdekes vagy vonzó, ha valaki úgy nézett ki, mint egy bombázó, én mindig azt kerestem egy nőben, hogy mit tartalmaz a lelke, milyen érzés a közelében lenni. Éva egy olyan nő mind a mai napig, hogy ami a szívén, az a száján. Nem kertel, nem várja, hogy kitaláljam, mire gondol, mit szeretne.

Őszintén, egyenesen kimondja, amit érez, és ez iszonyú vonzó.

A természetessége pedig teljesen magával ragadt. A családom is az első pillanattól kezdve szimpatizált Évával. Egy kis idő után kiléptem a hároméves kapcsolatomból, de ez még Évától teljesen függetlenül történt. Egy házibuliban beszélgettünk először igazán, a konyhában. Nagyon jól szót értettünk egymással azonnal, és rengeteget nevettünk.

Éva és Tamás

Éva: Innentől kezdve az egyetemen mindig egymás mellé csapódtunk az órákon, és együtt mentünk mindenfelé. Azt viszont sosem tisztáztuk, hogy mi most akkor járunk vagy sem. Majd Tamás elutazott síelni, ahol váratlanul belázasodott – ekkor kezdett el rendszeresen hívogatni telefonon. Szerintem itt kezdett belém szeretni – de mondd, ha tévedek!

Tamás: Nem sokkal később meg is hívtalak hozzánk, haza – igaz, úgy, hogy nem voltak otthon a szüleim… (nevet). A mi szerelemünk nem egy nagy, dühöngő, romantikus, szerelmeslevél-írós történet. Egyszer csak azt éreztem, hogy Ő az, hogy el fogom venni feleségül. Emlékszem a pillanatra: a szüleimmel ültem az autóban, miközben épp hazafelé tartottunk, néztem ki az ablakon, majd közöltem, hogy „na, akkor én megkérem az Éva kezét!”

Éva: Amikor beléptél hozzánk, édesapám egyből tudta, mit szeretnél, mondta is: „Adom, adom! Mit iszunk? Koccintsunk!”

Tamás: Az én szüleimnek egyetlen kikötésük volt: a választottam ne legyen Ildikó. Mert előtte, egymás után három Ildikó nevű barátnőm volt, és ezek a kapcsolatok nem túl jól sikerültek.

„Hogy hívják, fiam, ugye nem Ildikó? Ha nem, akkor elveheted!”

Éva: Én pedig kedveskedni akartam Tamásnak és a szüleinek is, így hát elkészítettem életem első dobostortáját. Sokat dolgoztam vele, izgultam, hogy szép és finom legyen. Én Marosvásárhelyen éltem, ők pedig Sepsiszentgyörgyön – a hatórás vonatút megviselte a tortámat. Szanaszét csúszott. Nem is tudtam kivenni a dobozból, és elkeseredésemben jó hangosan elkáromkodtam magam, miközben épp mögöttem állt a leendő anyósom és apósom. Ekkor találkoztam velük először. Azt hiszem, egyből beloptam a szívükbe magam… Utána anyósom megtanított dobostortát készíteni, azóta is az ő receptje szerint sütöm.

Nekem Tamás az első és az utolsó férfi az életemben. Ő volt az első, akinek testestől – lelkestől odaadtam magam. Tamás mindig is jóval műveltebb és olvasottabb volt nálam. Mindig többnek éreztem őt, mint saját magamat. Sokat fejlődtünk egymás mellett. Én egy szenvedélyes, heves vérmérsékletű nő vagyok, de mellette kicsit le tudtam higgadni.

Tamás: Én pedig Éva mellett egyre inkább elhagytam a manírokat, a betanult, elvárt viselkedést, az álcivilizációs „zománcot”. Nem voltak túl szigorúak a szüleim, mégis otthon mindig úgy éreztem, hogy meg kell felelnem.

Tamás és Éva

Évától tanultam az őszinteséget, a szabadságot, a szívből jövő önkifejezést.

Éva: Én egy nagyon egyszerű családba születtem, ahol mindenki kimondhatta, amit gondolt, akkor is, ha merőben eltért a véleményünk. Nem voltak tabutémák. Ezt a saját családomban is igyekeztem megtartani, hogy merjünk és tudjunk beszélni akármiről. Nem volt könnyű, és ma sem az. Nincsenek nagy elvárások, de a gyerekeinknek mindig a legjobbat akartuk, ezért próbáltuk terelgetni őket. Mind a három gyerekünkkel igazi, mély kapcsolatot próbáltunk és próbálunk kialakítani.

Tamásban a kezdetektől fogva bízom. Most 34 éve vagyunk házasok. Sosem jutott eszembe, hogy megcsal-e. Sosem adott rá okot, és azt hiszem, túl becsületes is ehhez. Többet nem is tudna a szemembe nézni. Illetve talán nem is lett volna ideje félrelépni, mert mindig rengeteget dolgozott, sok páciense volt és van ma is. Kihívást jelent számára a gyógyítás, ami képes szinte teljesen lekötni és kikapcsolni őt.  Én is dolgozom még ma is mint üzemorvos, de mellette varrok, kötök, olvasok, sütök, főzök – utóbbiba Tamás is beszáll, sőt, sokszor csak az övé a konyha, amit én élvezek, mert akkor nem kell főznöm. Lefoglaljuk magunkat. Talán ezért is értékesek számunkra az együtt töltött percek.

Egymás közelsége, jelenléte mindig is vonzó volt mindkettőnknek. Nem volt szükségünk „praktikákra” az intimitás fenntartásához.

Igaz, Tamás mindig „beszól” valamit, például: „Na, még sosem volt dolgom ötvenéves nővel!” De én szeretem a humorát. Én is észreveszem, ha egy férfi jóképű, ő sem vak, ha egy szép nőt lát, de az egymás iránti érzelmeink mindig erősebbek voltak bármilyen csábításnál.

Tamás és Éva. Kép: Apáti Nagy Lajos​​​​​​​

Sokszor idegesített vele kapcsolatban, hogy nem tudtam kihozni a sodrából. Nem tudtunk veszekedni egy rendeset, és ettől néha úgy éreztem, hogy őt nem is érdekli az adott téma. Nem értettem, hogy miért közömbös. Pedig csak egyszerűen ilyen: higgadt természet, aki egyből a megoldást keresi. Én sokkal többet agyalok, rágódok valamin.

Tamás: Szerintem a félrelépés alkati kérdés is. Egy kezemen meg tudom számolni, hány kapcsolatom volt életemben. Nem vágytam arra, hogy röpködjek ide-oda. Lehet, hogy közhely vagy túl romantikus, de ahhoz, hogy valakihez testileg közel kerüljek, lelkileg is közel kell hozzá éreznem magamat. Meg egyébként is, ha megtalálod azt a valakit, akiről azt gondolod, hogy nála pazarabb nincs, hogy senki sem passzolna hozzád nála jobban, hogy ő a legjobb, akivel csak együtt lehetsz – ugyan hova tovább?