Jó a férfi a háznál!

A picurkák a babakocsiban levegőznek, a nagyobbacskák az apró kaviccsal felszórt kerti utakon tanulgatják a járás művészetét, a kevésbé bátrak a füves területeken négykézlábaznak. A gyakorlottabbak a homokozóban töltik az időt, a legbátrabbak már a mászókára is felmerészkednek.

Baráti közösség alakul ki, ahol nem számít, ki milyen végzettséggel bír.

A padokra telepedve figyeljük csemetéinket, és beszélgetünk. Kezdetben még néhány apuka is velünk tartott. Büszkélkedtek a babakocsiban szundikáló csemetéjükkel, kinyújtott lábakkal ültek, tarkóra kulcsolt kézzel, övék volt a világ! Ők apák!

Aztán elmaradoztak. Arra kezdtek panaszkodni, hogy a témák untatják őket, mindenki szül, bébiételt főz, diétázik, semmi politika, foci. Lassacskán csak mi maradtunk, anyukák, és a kitartó Mihály. Alacsony, vékony, csendes férfiember. Szűkszavú, csak annyit tudtunk meg róla, hogy ő van otthon a babával. Mihály építész. A tervezőiroda helyett az udvaron tölti idejét. Homokozólapáttal mutogat, árkot ás, falat emel. Minden anyuka gyönyörködve nézi az apukájával építkező, kicsi ecsetre hasonlító copfocskákkal ékesített kislányt. Így telnek napjaink.

A szinte idilli állapotot a vörös nő zavarja meg.

Az első emeleti erkélyen bukkan fel, napozik. Csekély anyagköltségű, falatnyi bikini van rajta, hosszú combjait kinyújtja, fejét hátraveti, nehogy álla árnyat vessen a nyakára. Dús vörös haját rendezgeti. Szemét napszemüveg takarja, tekintete láthatatlan. Köldökében drágakő csillog. Mindannyian rövidnadrágban vagyunk, pólóban, trikóban, hajunk egyszerűen összefogva. Szinte észre sem vesszük, de mindenki husisabbá vált combját simogatja, karját hasa elé teszi. A nő felháborítóan jól néz ki. Nem, nem vagyunk irigyek, vagyis de. Pillantgató csapatunkhoz Mihály is csatlakozik. Mélyen elvörösödik, lesüti a szemét, felnéz, majd elfordul. Folytatja a homokozást.

Elfordulunk. Nem is nézünk a nő felé, de szemünk sarkából látjuk, ahogy lassan és csábosan kenegeti magát naptejjel, hosszú pohárból szívószállal hörpölget valamit.

Másnap megint ott van az erkélyen, mobiltelefonjába csacsog: „Mondd hangosabban, édesem, itt őrjöngenek a kölykök az udvaron!”

Az új témánk Vöri. Szinte pucéran megy vásárolni, flörtöl a sarki bolt férfi eladóival. A zöldségesnél – aki férfiember – kihívóan roppantja el a kóstolgatásra elkunyerált cseresznyét érzékire szorított fogaival. Talán fehérneműt sem visel.

Egy szép napon Vöri nem napoztatja bájos idomait az erkélyen. Másnap sem. A világ rendje helyreáll. Az udvar újra benépesül az aprónéppel, a lelki békét talált anyukákkal, és igen, Mihály is itt van.

Délután öt óra pár perckor meteoritrobbanás az udvar békés csillagrendszerében: Vöri megjelenik az udvaron!

Fahéjszínűre barnult, formás karjában egy rózsaszín szalagos, pórázos macskát tart. Macska! Ősközösségünk egyik szőrös tabuállata, a nevét sem mondjuk ki, ilyen állat nem is létezik. Vöri többszörösen megszegte a szabályokat! Feszes derékkal teszi le a masnis állatot. A pórázon vezetett macska leül és tisztálkodni kezd. Vulkánjaink kitörni készülnek. Többen felállnak, közelebb lépnek. Mi lesz itt? Az idáig elfojtott, kifejezhetetlen és megmagyarázhatatlan harag lávája rá fog zúdulni a macskás nőre, aki nyilvánvalóan sikítva fog menekülni topánkájában, nevetségesen rázva feszes szoknyás fenekét.

– Kérjük, azonnal vigye el ezt az állatot! Ide fog piszkítani! Itt kicsi gyerekek vannak! Vigye haza! – háborognak a kismamák.

Vöri féloldalra dönti fejét, mosolyog.

– Ez egy szelíd cica – mondja teljesen nyugodtan, haját hátradobva. – Nem piszkít akárhová, ebbe a retkes homokba biztos nem.

Ezzel rádobta a gyufát a benzinre. Vöri láthatóan élvezi a cirkuszt, cseppet sincs zavarban. Úgy áll, mint akit titokban filmeznek: egyik combját kicsit előbbre helyezi, haját folyamatosan dobálja, sminkje még mindig tökéletes. Mosolyog. A macskát ismét karjába veszi, lassan simogatja. Olyan fotogén, hogy szinte gyanús.

A legharciasabb anyuka, Tünde lép elő, kisfiát a kezembe nyomja. Rövid, de indulatos mondatokban beszél a macskák okozta fertőzésekről. Felesleges erőlködés, Vöri nem hátrál, kedvencét újra leteszi a földre.

– Na, elég a vircsaftból – mondja –, ez a macska teljesen ártatlan, és marad. Póráza van. Ott sétáltatom, ahol akarom!

Várható a második tűzhányókitörés, ám ekkor a mamák közül kilép Mihály. Pont Vöri válláig ér. Kedves tenorhangja halk, de határozott.

– Hölgyem, elvinné a cicát?

Vöri meglepődik. Szó nélkül lehajol, felnyalábolja a macskát, és kilép a kapun.

Mihály először balra, majd jobbra néz. A sok nő úgy néz rá, mintha ő lenne személyesen a hős Denevérember, akit egy felhőkre küldött jellel hívtunk. Tünde mindannyiunk helyett szólal meg:

– Jó a férfi a háznál!

Mihály visszafogottan mosolyog.