„Csoda történt, itt vannak a gitárok!” – Cigánypasztoráció a szaléziaknál

A magyar szaléziak cigánypasztorációs tevékenysége leginkább a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakközépiskola, Szakgimnázium, Gimnázium és Kollégium, valamint annak környezetéhez kapcsolódik. Az iskola 1993-ban került a Szalézi Táraság fenntartásába, és az eltelt 25 évben jelentős tapasztalati tudásra tettek szert a cigány gyermekek nevelésében, ami kezdetektől Don Bosco pedagógiájára, a megelőző módszerére épül. „A szaléziaknak nagyon fontos ez az iskola – állítja Kővári László, Károly testvér, az iskola volt igazgatója, aki ma szalézi szerzetesnövendékként él Óbudán. – Ott tényleg az történik, ami a hivatásunk lényege, hogy a fiatalokért és a legszegényebbekért dolgozunk. A cigányokkal kapcsolatban sem feltétlenül anyagi szegénységről kell mindig beszélnünk, hisz vannak közöttük is tehetősebbek, inkább a lelki szegénységgel kell általánosságban foglalkoznunk.”

Ebben az iskolában a diákok nagy többsége olyan cigány származású gyerek, akiknek a tanulás kényszer a tankötelezettség miatt. Jó részüknek esze ágában nem lenne iskolába járni, nemhogy még tanulni is valamit. Otthon nem ezt látták. Mégis hogyan lehet akkor a cigányokkal szót érteni, rávenni őket arra, hogy tanuljanak, fejlődjenek?

Don Bosco nevelési módszere az ész, a vallás és a szeretet hármas pillérére épít.

Nem tekintélyelvű, mert amit a nevelő mond, az ésszerű, racionális. Aki a hit ajándékát megkapta, az értelmet talál az életben, a tanulásban, munkában is. A cigányoknál egyfajta babonás hit van jelen, nyitottak a spiritualitásra, a liturgia lenyűgözi őket, komoly magatartási probléma nincsen a gyerekekkel a templomban. A legfontosabb ott lenni közöttük, meghallgatni őket és figyelni rájuk. Közvetíteni a szeretetet. Isten szeretetét.

„Fontos küldetésünk, hogy megszerettessük velük a szakmát, mert csak akkor lehet velük foglalkozni, ha érdekli őket az, amit csinálnak. Viszont szakmát tanulni az életnek csak egy kis része, az a legfontosabb, hogy legyen bennük hit. Ha hitre jutnak, akkor meg tudják oldani az életüket. A hitre jutásnak fontos lépése a tudás, hogy műveljük magunkat. Hasonlóan mint a sport, a művészetek, amelyek mind valami természetfölöttit közvetítenek” – vallja Károly testvér.

Az iskola rendhagyó módokon próbál a cigányokhoz közeledni, jó kapcsolatot kiépíteni tanár–diák, tanár–szülő között is.

A kihelyezett szülői értekezletekre azért volt szükség, mert évfolyamonként csak három-négy szülő jött el az iskolába találkozni a tanárokkal. Ennek egyrészt érdektelenség, másrészt a szégyen („a gyerekem nyolcadikos, felnőtt, én csak hat osztályt végeztem”), de legfőképp a szegénység az oka, a környező falvakból ugyanis költséges beutazni a városba. Hogyan kell elképzelni egy ilyen találkozót? Az igazgató, az igazgatóhelyettes és páran a tanári karból beülnek egy kisbuszba és elmennek a faluba, ahol a gyerekek laknak. Ott a helyi önkormányzattól kérnek egy termet, és az iskolai ügyek megvitatásán túl sok más témáról is beszélgetnek, előkerül a gitár is, énekelnek, közös étkezés is van. Így lehet közelebb kerülni hozzájuk. Ők azt mondják, nem csinálnak semmi extrát, csak alkalmazkodnak a viszonyokhoz.

Egy másik fontos szempont, hogy a gyerekeknek sikerélményük is legyen.

Mivel a tanulásban ezt ritkábban tapasztalják meg, így lehetőségeket kell teremteni arra, hogy szerepelhessenek ünnepségeken, közösségi összejöveteleken, mert ezek azok, amelyek nagy sikerélményt jelentenek a számukra.

Kép: Páczai Tamás

Az iskola sajnos csak a gyerekekkel tud foglalkozni, a családi életre nincsen befolyása. Ezért lenne nagyon fontos a családpasztoráció, mert ahol ez működik, ott jönnek a pozitív példák is.

Törtét egyszer, hogy az iskolából eltűnt két gitár. Azt is lehetett tudni, hogy az iskola tanulói közül vihette el valaki vagy valakik. Az iskola nem kezdett nyomozásba, nem akarták vállalni az ezzel járó bonyodalmakat, esetleges rendőrségi üggyel terhelni az amúgy sem kevés gonddal megélt hétköznapjaikat. De a gitárokat még aznap késő este visszahozták az iskola portájára. Robert atya sietett Kővári László igazgatóhoz: „Csoda történt, itt vannak a gitárok!” Utóbb kiderült, hogy két balajti fiatal tulajdonította el a szóban forgó gitárokat, de otthon a várható dicséret helyett a falu közösségétől leszidást kaptak, „nem szabad ilyet csinálni”, „vissza kell vinnetek”. Ebben a többségében cigányok lakta kis faluban a közösség tagjai odafigyelnek egymásra, ami az egyének erkölcsi életére is pozitív hatást gyakorol.

A családias légkört az iskolán kívül a délutáni és hétvégi foglalkozásokon, az Oratóriumban is megtapasztalhatják a gyerekek.

Tanítási időn túl korrepetálásra, kézműves foglalkozásra, csoportjátékokra, fociedzésre, saját testsúlyos edzésre, hétvégenként pedig kirándulásra, közös ebédre, kötetlenebb együttlétre várják a fiatalokat a szalézi atyák, testvérek és a szalézi munkatársak. A vasárnapot igyekeznek vallásos légkörben együtt tölteni: reggel összeszedik a gyerekeket és részt vesznek a szentmisén is a plébániatemplomban. Látszólag legtöbbjük unatkozik a közel egyórás liturgián, de legbelül valami titok történik. A szaléziak komoly erőfeszítéseket tesznek a cigány gyermekekért, ám úgy gondolják, a lényeg nem rajtuk áll. „A biztosítékot, az egész ittlétünk alapját Isten adja – mondja Fülöp Tibor szalézi testvér. – Ha meg akarjuk változtatni az életüket, ahhoz sok türelem és a sorozatos kudarcok elviselése szükséges, mi több, azokból építkeznünk is kell.” Ez a szaléziak számára elképzelhetetlen lenne a Szentlélek segítsége nélkül. A szentmise után egész délelőtt lehetőségük van a Don Bosco Sportcsarnokban csocsózni, bowling pályát használni. A cigányok nem viselik jól a kötött programokat, és ha nem találják érdekesnek, akkor unatkoznak, elmennek, így ügyesen kell kialakítani ezeket az alkalmakat is.

Amire a gyerekek leginkább ki vannak éhezve, az a szeretet.

A cigánygyerekek azért hangosak, hangoskodnak, mert jól érzik magukat, és ezt máshogy nem tudják kifejezni. Nem tudnak az érzelmeiknek parancsolni, sajnos a negatívaknak sem, így előfordulnak komoly atrocitások is, összekapnak, ócsárolják egymást. A felnőtteknek visszaszólnak, nem tartják be a szabályokat. Ezek mind a magtartási és a koncentrációs problémáikból adódnak. Sokszor az egyedi, gyerekre szabott megoldások segítenek csak. Meg kell ismerni őket, a hátterüket, a családjukat. Ehhez el kell fogadni azt az alapelvet, hogy itt nem az igazságosság mércéjével kell mérni, hanem a szeretetével. „Nem szabad elvárni tőlük túl nagy dolgokat, huszárvágásokkal nem érünk el náluk sokat – mondja Tibor testvér. – Csak kis lépéseket, apró dolgokat lehet kérni tőlük. Sokszor feltételezik rólunk a cigány fiatalok, hogy »ezekkel bármit meg lehet csinálni«. És meg is próbálják. A türelmünk és a szeretetben való kitartásunk hatására azonban átalakulnak bennük ezek a gondolatok, és megérzik, hogy mi sokat adunk nekik. Ezzel a gyerekekben elindul valami, elkezdenek kötődni, bizalommal lenni irántunk. Ezek után lehet elkezdeni a szabályok betartására megtanítani őket és megértetni velük, hogy azok értük vannak. Ezek előbb-utóbb számukra is megnyugvást, biztonságot és kiszámíthatóságot jelentenek, amikre legbelül minden gyermek – cigány vagy sem – vágyik. Don Bosco atyánk szívünkbe írta a hivatásunk lényegét: akit szeretünk, annak éreznie is kell, hogy szeretjük.”