Kár, kár, kár… a családnak utasbiztosítást kötni?

Gondos családanyaként nem mulasztottam el, hogy az indulás előtt utasbiztosítást kössek. Kis falunk postáján jött létre a kontraktus, a lehetséges verziók közül a legnagyobb biztonságot ígérőt prémium kategóriát választva – egy aggodalmaskodó anyától és hipochonder nőtől szerintem nem is várható más.

A nyaralás utolsó napján, pontosabban már a szállodából való kicsekkolás és a komp indulása közötti utolsó órában történt egy baleset, amely szörnyűséges ijedelmet okozott nekünk. A mi négyéves legkisebbünk az utolsó csobbanásnál, krokodilos úszógumijával együtt átpördült a panorámamedence szélén, ahonnan szaltózva egy métert zuhant a medence túlfolyójába. Nem részletezem az esetet, borzalmas volt, most is a hideg futkos a hátamon… Férjem és nagyfiam – több zúzódást szerezve – egyszerre ugrottak kislányunk után, én ordítva futottam a medence széléhez. Odasereglett a strand apraja-nagyja, mint egy filmjelenetben.

A kislányt ölbe kapva láttuk, hogy külső nyoma nem lett az esésnek, de a buksiját tapogatta és rettenetesen sírt – és ez cseppet sem nyugtatott meg, mert ugyebár a fejsérülés nem látszik. Vasárnap volt, a fű se nőtt a nyaralószigeten, de azért a mentőállomáson némi várakozás után egy rezidens fiatalember megvizsgálta lánykánkat. Nem talált semmi problémát, de mondta, hogy ha bármi történne hazafelé, feltétlen vigyük orvoshoz. Kifizettük az 500 kunás számlát, és nekilódultunk az ezer kilométeres hazaútnak, ami alatt le sem vettem a szemem a kicsiről. (Hála Istennek, a kislányunknak haja szála sem görbült az eséstől – meggyőződésem egyébként, hogy ez közvetlen isteni beavatkozás volt, de ez egy egészen más téma…)

A sokk elmúltával jutott eszembe, hogy van nekünk egy szuper utasbiztosításunk.

Fel is hívtam a kötvényen szereplő számot, ahol kedvesen útbaigazítottak és kérték, hogy küldjem el a dokumentációját az esetnek – azon mód lefényképeztem minden orvosi papírt, számlát és küldtem is a megadott címre. Ez augusztus 4-én történt.

Ma novembert írunk, és a kár megfizetése azóta sem történt meg.

Az első furcsaság az volt, hogy amikor a hosszan tartó csend után felhívtam a biztosító szerződéses partnerét (gyanítom, ők a hunyók a máig tartó procedúra miatt), azt a különös kérdést szegezték nekem, hogy igen, látják a bejelentést, de „tényleg biztos vagyok-e benne, hogy szeretném, ha megtérítenék a kárt?” Először nem is értettem, mit akar a csengő hangú kisasszony, de másodjára is rákérdezett. Kicsit zavarodottan visszakérdeztem: mi másért kötne valaki utasbiztosítást, mint hogy az őt ért kárt megtérítse a biztosító? De tényleg?

Kép: Pxhere

A kérdés augusztusban hangzott el, majd újra hetek teltek el, már majdnem elfelejtettem az egész ügyet, egyszer csak egy SMS-t kaptam, amelyben kérték, hogy értékeljem a biztosító teljesítményét. Habozás nélkül a 0-ás „érdemjegyet” adtam. Utána telefonhívás érkezett, hogy mi is a problémám a szolgáltatással. Elmeséltem az úrnak, hogy semmi nem történt másfél hónap alatt az ügyünkben. A kárszámot bepötyögve jelezte, hogy hát persze, mert el kellett volna küldjem az eredeti dokumentumokat is – igaz, erről senki nem szólt, senki nem értesített. Nagy nehezen megszereztem a címet, és még aznap postára adtam a papírokat, aztán újabb várakozás következett.

Október elején felhívtam a biztosítót, akkor már emelkedett vérnyomással, hogy mégis mi van ezzel a csip-csup üggyel. A hölgy elnézést kért, és azt mondta:

„Tudja, asszonyom a nyáron nagyon sok baleset történt és lassan halad az ügyek feldolgozása”. 

Tényleg! Hogy ez nekem nem jutott eszembe, igen, nyáron sok az utasbaleset! Végül is egy ezzel foglalkozó, ebben „utazó” biztosítónál ez tényleg összekuszálhatja a dolgokat…

A hölgy ígérte, hogy most már aztán biztos gyorsan végére járnak az ügynek. Lehiggadtam, aztán újra telt-múlt az idő. Az október is eltelt, amikor megint eszembe jutott az elvarratlan szál. Újra telefon, minden kezelő foglalt, félóra sikertelen próbálkozás. Aztán másnap újra, most már makacsul, csak azért is! És végre sikerült élő emberhez jutnom, aki kikeresve az ügyet elismerte, hogy valóban késésben vannak, de „türelmemet kérnek, mert nyáron nagyon sok volt a baleset”. Na, itt elszakadt a cérna, és keresetlen szavakkal illettem a szolgáltatásnak nevezett csúfságot. A vonal végén a válasz az volt, hogy jó, akkor ők most kiszámolják, hogy forintban mennyi a kár, és erről küldenek nekem egy levelet. Micsoda?! Nem levelet kellene küldeni, hanem megtéríteni a kárt!

Erre a válasz az volt, hogy akkor „a panaszkezelési szabályzatot átküldik e-mailen”. Ez meg is történt, de se a forintosított összeggel kapcsolatos levelet, sem a pénzt nem kaptuk meg azóta sem.

Lassan kopaszok a fák, és közeledik a síszezon. Tartok tőle, hogy az ügyünkre nézve ez nem ígér túl sok jót: tudniillik télen nagyon sok a síbaleset…