Védőoltás – vélt vagy valós veszélyek?

A kötelező védőoltások napjainkban gyakran állnak a viták kereszttüzében, sokan megkérdőjelezik a szükségességüket, vagy éppen a szövődményektől való félelmeiket fogalmazzák meg. Álláspontunk megválasztásához elengedhetetlen a tények ismerete.

A fertőző betegségek évszázadokon át láthatatlan ellenségként tizedelték a Föld népességét, ellenük szinte semmi fegyverünk nem volt. A 20. században azonban egyre inkább fel tudtuk venni a harcot az antibiotikumok segítségével és a védőoltásokkal. Utóbbi még a fertőző ágenssel való találkozás előtt védettséggel ruházhatja fel az embert, és a lakosság magas arányú átoltottsága olyan nagymértékben csökkenti a fertőzésre fogékony egyedek számát, hogy gyakorlatilag teljesen eltűnhet az adott fertőzéses kórkép.

Az elmúlt században a súlyos következményekkel járó betegségek ellen bizonyos területeken kötelezővé tették a védőoltásokat, és a WHO által irányított, világméretű összefogás révén 1977-re sikerült először a himlőt globálisan megszüntetni. Ezután a járványos gyermekbénulás következett, mely 2002-re eltűnt Európában (az elmúlt évben az egész világon már csak 291 esetet jelentettek). A WHO legújabb jelöltje valószínűleg a kanyaró lesz, mely ellen 1963-ban vezették be az oltást. A mortalitás csökkentése mellett, a védőoltások alacsony ára – szemben a megbetegedések és szövődmények kezelésének költségeivel – gazdasági szempontból sem elhanyagolható.

Hol mi a kötelező?

A világon különböző oltási rendszerek léteznek: ezeket alapvetően WHO ajánlások és az adott régió epidemiológiai helyzete határozza meg. Bizonyos országokban (pl. as USA-ban) csak ajánlottak az oltások, viszont az oltás feltétele lehet például iskolai beiratkozásnak. Magyarországon (és más európai országokban) törvényileg szabályozott módon van egy kötelező oltási séma, amely folyamatosan frissül, és évente az Egészségügyi Közlönyben leközölt Módszertani Levél formájában hozzáférhető. Az oltási rend alapján nálunk megkülönböztetünk életkorhoz, megbetegedési veszélyhez, munkakörhöz kötött vagy külföldi utazással kapcsolatos kötelező vagy ajánlott védőoltásokat.

Hogyan hat az oltás?

Az immunizálást alapvetően két fő csoportra oszthatjuk: van passzív formája, amikor kész ellenanyagokat juttatunk a szervezetbe, ezzel azonnali, de átmeneti védettséget érünk el. Immunglobulinokat alkalmazunk például a hepatitis B pozitív kismamák újszülöttjei esetében, így kivédendő magát a fertőződést.

A másik, elterjedtebb forma az aktív immunizálás, amely során élő, legyengített vagy elölt kórokozót, vagy az általa termelt toxinból készült toxoidot, vagy a fertőző ágens tisztított kivonatát adjuk be, amely a szervezetben specifikus immunválaszt vált ki. Erre példa az MMR, BCG, illetve az összes életkorhoz kötött kötelező vakcina.

A vakcinációs stratégiánál alapvető szempont a fertőzésnek leginkább kitett korcsoport vagy egyéb kockázati tényezők (pl. lépeltávolítás, immunszuppresszív terápia). Fontos a hatékony immunválasz eléréséhez szükséges életkor ismerete is, bizonyos esetekben például az újszülöttekben keringő ellenanyagok csökkentenék a védőoltás hatásosságát. A cél a megfelelő típusú tartós immunológiai memória kiváltása, amely segítségével az immunrendszer a természetes fertőződés esetén gyorsan és hatékonyan tud reagálni. Ennek eléréséhez olykor emlékeztető oltásokra van szükség.

Veszélyek

A védőoltásokkal összefüggő szövődményeket alapvetően 3 nagy csoportra osztjuk: oltási baleset következhet be nem kellő körültekintés, pl. lejárt oltóanyag, nem megfelelő adag, a sterilitás hiányossága, helytelen oltási technika esetén. Ezek az ÁNTSZ felé jelentendő, elkerülhető esetek, ilyenkor gyakran újraoltás szükséges.

A második csoportba tartoznak az oltási reakciók, melyek gyakorlatilag az oltottak többségén előfordulhatnak, nem kerülhetőek el, ezeket az oltómikróba szaporodása, az oltóanyag maradék toxicitása okozza. Két típusa van: a lokális reakció, mint például az oltás helyén jelentkező bőrpír vagy duzzanat, illetve az egész szervezetet érintő, ún. szisztémás tünet, pl. láz, izom- vagy ízületi fájdalom, bágyadtság, hányinger. Ezek akár 3-4 héttel az oltást követően is előfordulhatnak. Az ún. oltási betegség, mely pl. MMR vagy bárányhimlő elleni oltás esetén ismert, tulajdonképpen a fertőzés enyhe, rövid lefolyású formája, azonban az oltás a kialakult védettség révén megakadályozza a későbbiekben a súlyos szövődmények, pl. tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás kialakulását.

Az utolsó csoportba soroljuk a rettegett és ritka oltási szövődményeket, melyek gyakorisága egyes források szerint 1:100000 vagy 1:1000000. Az ok legtöbbször ismeretlen marad, vagy csak utólagosan igazolható. Ez a védőoltások nem elkerülhető következménye, a szervezetnek a vakcinára adott átlagostól eltérő reakciója, melynek hátterében ugyanúgy állhat az oltott személy immunrendszere, mint ahogyan maga az oltóanyag is. Ide tartozik az anaphylaxiás allergiás reakció, vagy bizonyos idegrendszeri elváltozások. Az oltások után azért fontos a megfigyelés, mert az említett tünetek nagy része az első 15-20 percben, illetve pár órán belül jelentkezik. Az ezekért felelőssé tett tartósítószereket vagy járulékos anyagokat nagyrészt már kivonták az oltóanyagokból, azonban az ismert allergiás hajlamról mindenképpen tájékoztassuk az oltó orvost (pl. anaphylaxiával járó tojásallergia).

Az utóbbi évtizedekben az oltást ellenzők többféle összefüggést véltek felfedezni az oltások és bizonyos betegségek (pl. autizmus, sclerosis multiplex) között, azonban ezek nem tudományosan bizonyított tényeken alapulnak.

Akár a pro vagy kontra érvelők táborához tartozunk, nem felejthetjük el, hogy a védőoltások eddig több százmillió ember életét mentették meg.