Generációk a moziban: A néma forradalom

Nemcsak művészi értelemben „igaz” film ez, hanem konkrétabban is: a forgatókönyv megtörtént eset alapján készült. Dietrich Garstka azonos című regénye nyomán írta ő maga és a rendező, Lars Kraume. Garstka tagja volt annak az 1956-os kelet-berlini végzős osztálynak, akikről a történet szól, és a regényben a saját nézőpontjából, szubjektíven írta le az eseményeket. (Még megérte a film tavaszi bemutatóját, nem sokkal utána, 79 éves korában halt meg.) 

Nem kedvelem a cselekmény-ismertető ajánlókat, úgyhogy csak nagyon röviden a történetről: az illető osztály 56-ban – félig poénból, félig komolyan – elhatározza, hogy a magyar forradalom iránti szolidaritásuk jeléül két perc csendet tartanak a tanórán. Az egész nem nagy ügy, a fiúk kuncognak is közben, de azért megtartják a két percet. A tanárnak elsőre eszébe se jut a politika:

– Mi ellen tiltakoztok? Ellenem…? – kérdezi rémülten.

De a kisbetűs ügyből mindenki meglepetésére mégis lassanként nagy Ügy lesz, mert a diktatúra szívesen csinál a bolhából elefántot. Egyre komolyabb kihallgatások kezdődnek, a Hatalom lázadást szimatol. A tét pedig egyre nagyobb: a diákok érettségije. A konfliktus lassan beszivárog a családokba, és mindenütt felborítja az eddig kényes egyensúlyban tartott hazugság-építményeket. Szabadságharc folyik kint is és bent is, az országban és a családban. A film képletszerű pontossággal ábrázolja ezeket a folyamatokat – mégis olyan érzelemgazdagon és megrázóan, mintha a saját életünkről lenne szó.

Ezt így is éreztük, mert amikor kiléptünk a moziból, még sokáig nem indult haza senki. Álltunk kisebb csoportokban, és egymás szavába vágva beszéltünk, szónokoltunk.

Apósom,

aki a filmbeliekhez hasonló korú diákként részt vett az 56-os forradalomban, most a diktatúra pontos természetrajzát látta viszont: a Hatalom azzal, hogy paranoiásan retteg a lázadás eszméjétől – tulajdonképpen kitermeli a saját ellenségeit. Ezek a fiúk maguktól nem lázadtak volna fel komolyan, ha a rendszer nem növeszt egy diákcsínyből forradalmat! A sarokba szorított gyerekekből így lett hős. És ez pontosan így volt 56-ban is. Sokan lettek igazi hősök.

Anyósom

gyerekként élte át 56-ot, és később – már anyaként is – évtizedeket élt diktatúrában, ahol hazudni, vagy hallgatni kellett: „A filmben az egyik fiú anyja nem árulta el a gyereknek, mit történt a háborúban az apával, ebből lett a tragédia. Hát persze, vétek, hogy nem mondta meg, én mégis mélységesen meg tudtam érteni azt az anyát… Hát mikor mertük volna mi elmondani a gyerekeinknek, hogy valójában mi történt sok-sok emberrel abban az időben? Vagy hogy mi történt a saját nagyszüleikkel… ?”

A 17 éves fiam

véleménye meglepett. Azt hittem, ő a vele egykorú kamaszok történetében látja majd a film legizgalmasabb rétegét: szerelem, lázadás, bátorság. De nem! Azt mondta: „A film igazából a szülőkről szól. A gyerekek ezzel a néma forradalommal hozzák ki belőlük azt, amit ők nagy nehezen leráztak magukról – a múltat és az igazságot.”

A lányom és az unokahúgom

(15 évesek) zavarbaejtő kérdéseket tettek fel: „A világban elvileg mindenhol az őszinteséget méltányolják, de vajon elítéljük Theo-t, amiért a biztonságosabb megoldást javasolta? Miért, mi másképp döntenénk? Vajon az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint egy jónak szánt hazugsághoz? És jobb lett volna a gyerekeknek, ha már kiskoruktól kezdve tudják, hogy az apjuk áruló volt, vagy csaló vagy spicli?”

A sógornőm

hétgyerekes anyuka. Ő a belső, „lelki” forradalmat látta meg az egyik család történetében: az elnyomott anya felszabadulását a magas pozícióban lévő apa zsarnoksága alól. Az anya, aki szinte az egész idő alatt néma volt, meg sem mert szólalni otthon, végül mégis fellázadt a fia érdekében. A fiúk némasággal tüntetnek – ő meg azzal, hogy beszélni kezdett.

A 10 éves kisfiamnak

a legjobb jelenet az volt, amikor az orosz kergette a német fiút. Végül elkapta, de nem bántotta: „Te tizennyolc éves vagy, én meg huszonegy. Én is utálok itt lenni.” Mert rájött, hogy mind a ketten ugyanúgy gyerekek.

A 17 éves unokahúgom

pedig ezt mondta: „Amikor megkérdezte az igazgató az osztálytól, hogy mi haszna volt ebből az egészből a magyaroknak, akkor én úgy éreztem, hogy a legszívesebben kikiabálnám, hogy: köszönöm! Bár én nem voltam 56-os forradalmár, mégis úgy éreztem, mintha értem is tették volna.”

A vetítés végén a KINO mozi nézőterén kitört a nyílt színi taps. Na és vajon mi volt a haszna ebből az egészből a film alkotóinak?  

Furcsa dolog: száz ember köszönte meg nekik ezt a filmet. Pedig tudtuk, hogy nem hallják a tapsot.