Pápa a vasfüggönyön túlról

Karol Wojtyła krakkói érsekként bizonyára többször imádkozott a Wawelben a magyar királylányból lengyel királynévá lett Hedvig sírjánál, akit ő avatott szentté, vagy a lengyel királlyá koronázott Báthory István sírjánál. Ez is része az erős lengyel-magyar kapocsnak, így nem véletlen, hogy II. János Pál pápáról a magyar Parlament épületében és Krakkóban rendeztek konferenciát.

II. János Pál a kortársunk, a középkorú és idősebb generációnak ő „a” pápa.

Amit pedig már életében tudtunk és éreztünk, arra az anyaszentegyház 2014-ben a pecsétet is ráütötte: egy szent élt közöttünk.

A cím – „Pápa a vasfüggönyön túlról” – előrevetítette, hogy a sokoldalú egyházfőnek leginkább a politikai szerepéről lesz szó. Személyiségében azonban a lelki vezető, a politikus, a szenvedő, sebezhető ember szétválaszthatatlan, noha őt egyetlen szempont vezérelte, ami jelmondatában is testet öltött: Totus Tuus. Egészen a Tiéd. A lengyel és magyar előadók mind kiemelték, hogy II. János Pálnak döntő szerepe volt a vasfüggöny megszűnésében, a kommunizmus bukásában. Pedig hát „hány hadosztálya van a pápának?”, kérdezhetnénk Napóleon és Sztálin nyomán, de míg mindkét birodalomalapító rendszerét elfújta az idő, Szent Péter trónja kétezer éve áll.

Különleges ajándéka a sorsnak, hogy 455 év után éppen 1978-ban választottak nem olasz származású pápát, méghozzá annak a lengyel népnek a fiát, ahonnan a Szolidaritás mozgalom elindult, talán az utolsó szöget verve a kommunizmus és a Szovjetunió koporsójába. Maga János Pál mindvégig egyértelműen kiállt a független szakszervezet mellett. Az 1980-as sztrájkok idején Castelgandolfóban volt. Az akkor ott jelen lévő lengyelektől tudjuk, hogy feszültséggel és meghatottan követte az eseményeket. János Pál különleges figyelméhez lengyelsége mellett az is hozzájárulhatott, hogy filozófusként élőben figyelhette, miként válik valósággá az 1969-ben írt „Személy és tett” című műve. Két alapvető jelenséget határozott meg az emberek közösségi működésében: szolidaritás és tiltakozás. Ezek szerinte nem ellentétesek, együtt tudnak működni a közösség javának szolgálatában – és 1980 nyarán éppen ez történt Lengyelországban.

Ekkortól válik nyilvánvalóvá politikai szerepvállalása is: levelet ír a szovjet vezetőnek, Brezsnyevnek, hogy eltántorítsa egy esetleges fegyveres beavatkozástól.

A pápa tekintélye egyre nőtt a vasfüggönyön túl is, az egyházak megerősödtek, a katolikus egyház maradt a legnagyobb erő, amely „akadályozhatta” a marxista működést. Ezt a kommunista vezetők nem nézhették tétlenül. Mindent megtettek lejáratására, ami az 1981. májusi merényletben csúcsosodott ki. A KGB megbízásából, a bolgár titkosszolgálatok közvetítésével végül egy török bérgyilkos, Ali Agca lőtt rá a pápára. Az eredeti terv szerint a fejére kellett volna céloznia, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és hasba lőtte a Szentatyát, akit az orvosoknak sikerült megmenteniük. Később sor került tettes és áldozat találkozására, aminek a vége az lett, hogy Agca keresztény hitre tért.

Az igazi elégtételt mégis az jelenthette a pápának, hogy az elpusztítására törő rendszer végül összeomlott, bár úgy gondolta, ennek nem ő volt az oka, hanem az, hogy a szocializmus alapvető antropológiai tévedésre épült.

Lelki vezetőként, filozófusként is a legnagyobbak közé sorolható. „Az igazi keresztény szerelmes az Úrba”, fogalmaz Ferenc pápa, és ez érvényes rá is. Már jóval pápasága előtt feltűnt az egyházjog iránti érdeklődése és affinitása. A II. Vatikáni Zsinat egyik legaktívabb résztvevője volt. A hívek és a papok egységének létrehozását sürgette, ahol az egyháznak nemcsak vallási, hanem kulturális-társadalmi befolyása is van.

Az egyházat a hívők alkotják, akik a lelkiismereti szabadság jogával élnek, és semmi sem védi olyan jól az emberi jogokat, mint az evangéliumba vetett bizalom.

A vallásszabadságra hivatkozás az emberi jogok kiteljesedésének szorgalmazása. Hívőnek lenni a kommunista világban kockázatot jelentett az iskolában, a munkahelyen, el kellett rejteni a hitet a karrier, a gyerekek érdekében. A hívő ember másodosztályú polgárnak minősült. Wojtyła pontosan tudta, mit jelent üldözést szenvedni, saját bőrén tapasztalta a náci és a kommunista diktatúrát is. Ez adta pápaként hitelességének alapját, amikor a béke legnagyobb apostolaként járta a világot. Sokat elmond a világról, hogy soha nem kapott Nobel-békedíjat…

Pápasága során többször hangsúlyozta, hogy a természeti törvényekkel nem lehet szembemenni. Ő használta először a „halál kultúrája” kifejezést a modern kor önpusztító életmódjára. Védelmébe vette a családot, férfi és nő szövetségét, az élet Istentől származó méltóságát. Úgy vélte, az egyház mind a szocialista, mind a kapitalista berendezkedésnek fölötte áll, ezeket keresztény alapokról lehet meghaladni. Gondolatai rímeltek olyan politikusok vélekedéseire, mint Robert Schuman („Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”), illetve Antall József („Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője”).

Megválasztásakor azt mondta a pápaválasztó konklávé döntése utáni ünneplő tömegnek: „Ne féljetek!” Ehhez tartotta magát ő is. Szenvedését nem rejtette el, az esendő, sebzett ember látványa Jézus szenvedéseinek megismerésében segít. „Legyetek derűsek!”, üzente halálos ágyáról a Szent Péter téren imádkozóknak. A temetése nem volt szomorú esemény. Az történt, amiért élete utolsó óráiban esedezett: visszatért az atyai házba. A szertartás alatt a koporsójára helyezett evangéliumos könyv lapjait forgatta a szél, a végén pedig egy nagyobb fuvallat becsukta. Miközben vitték be a nyitott koporsót a bazilikába, a fejénél lévő oldalon kicsit megemelték, mintha visszanézne; a téren mindenki spontán integetni kezdett.

A konferencia minden előadója kiemelte, mekkora szerepet játszott a kommunizmus bukásában, de kimondva-kimondatlanul az is elhangzott, hogy a mai vitákban (Isten–nemzet–gender–család–liberalizmus) holtában is képviseli Krisztus igazságát. Hitte, hogy a szekularizáció visszafordítható; tanításának lényege a lélek elsőbbsége az anyaggal szemben.

Az Evangélium legyőzte a Kommunista kiáltványt.