Tárcák a dzsungelből 3. – Karibi metamorfózis

Először a testnek kell visszaerősödnie a karibi üzemmódra. Rögtön látszik, hogy európai vakációból tértünk haza. Rajtam a civilizáció lustaság-hája. A bőröm fehér, nincs rajta egy moszkitócsípés sem. A városban az autó, a tömegközlekedés, no meg a lift elviszi a bevásárolt holmit a megfelelő helyre. Itt a házunkhoz földút vezet, amely enyhén emelkedik. Esőben a föld felázik, a kövek csúszósak lesznek. A bejárathoz egy harmincméteres sóder rámpa visz, amelyet a forgalom még nem döngölt le. Nem is fogja, mert nincs rajta forgalom. Nincs lift, amely felhozna minket, autóból is csak a négykerék-meghajtású tud feljönni. Így hazaérkezni minden egyes alkalommal igazi fizikai kihívás; a gyermek rajtam a hordozóban, a vásárolt holmi a biciklikosárban.

Nem csoda, hogy az első estéken sajgó izomzattal hallgatom a dzsungel énekét. Aztán pár nap múlva már fel sem tűnik ez az erőnléti edzés.

Az ember eleinte még tartja a városi trendet. Sminkel. Parfümöt hord. Lakkozza a körmét ideig-óráig. A lakk gyorsan kopik, nem érdemes vele vesződni. Smink se kell, hiszen nincsen szebb, mint a napbarnított arcbőr. A parfüm is elkopik lassan, annak természete valahogy idegen a dzsungeltől. Egyébként is, háromszor-négyszer zuhanyozom naponta.

Aztán a karibi szokások... A sminkeléssel megspórolt időt rendre takarításra fordítom. Egyébként is a dzsungelben az ember minden megspórolt időt takarításra használ. Különösen, ha egy totyogó lakik a környezetében, aki szeret megfogni, megenni mindent. A lányom csalódott is volt, amikor egy férget szedtem ki a kezei közül, amelyet addigra sikerült már gilisztává hengergetnie. Biztos örült a féreg egy ilyen hirtelen jövő metamorfózisnak. Szerencsére a konyha-nappali-ebédlő-terasz területen fehér a csempe, így minden dögöt azonnal kiszúrok.

Mindent akkor kell csinálni, amikor az ideje van. Nem a naptár dönt, hanem az elemek.

Akkor kell mosni, amikor süt a nap. A gyerekkel akkor kell menni a tengerpartra, amikor kicsik a hullámok. Akkor kell dolgozni, amikor hasít a net, hétvégén szinte lehetetlen, mert lejönnek a városi svihákok, hogy a tengerparton nyomogassák a telefonjukat, ettől belassul az internet. A nap este hatra megy le, vita nincs, addigra haza kell érni. Nem jó a vaksötétben biciklizni a dzsungelben. Nyilván nincs közvilágítás. Illetve van, holdnak hívják, csak többnyire eltakarják a felhők.

Kép: Ivády Nóra

A vízzel spórolni kell, mert nincs vezetékes vizünk, csak kútvíz és esővíz, mondja a ház tulaja, ezért örülne neki, ha Jack nem a házban végezné a kisdolgát, hanem a természetben. Egyébként is, a dzsungel talajának jót tesz az emberi vizelet. Így amikor leszakad az ég, mindig boldog vagyok: hosszú, váltott hőmérsékletű zuhanyokat veszek. Szerencsére sokat esik.

A szemetet szelektáljuk, a szerves hulladékot komposztáljuk. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy a konyhából főzés közben csak kidobálom a krumplihéjat, a banánhéjat, amit rendszerint a házunk körzetében élő borzszerű kismalac – aguti – boldogan felzabál. Jellegzetes szagáról már messziről érzem, hogy közeledik.

Mindehhez már gyorsan hozzászokom, a lelki átalakulás több időbe telik.

A legnehezebb, hogy minden egyes alkalommal meg kell értenem, hogy nem kell félnem.

Ugyanis az első napokban rendre konstans félelem uralkodik rajtam. Félelem az állatoktól, a természettől. Félelem az emberektől. Valami történni fog. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi a bizonytalant. Alapvetően nagyon félős ember vagyok. Félek a sötéttől, az idegenektől. Élénk a képzeletem, jól tudom magam ijesztgetni. Azt hiszem, hogy ez az érzés soha nem múlik el. Aztán mégis, egy hét után elpárolog. Visszatér a bizalom, hogy nem lesz semmi baj. Hinni kell. Bele kell vésni a ház oldalába, a fa törzsébe, a szívedbe, a kövekbe a tengerparton, hogy hinni, bízni kell. A tökéletes teremtésben. A tökéletes életben. Hogy nem történik semmi értelem nélkül. A dzsungelben az ember elementárisabban érzi ezt a bizonyosságot.

Végezetül meg kell szokni, hogy belül én is átalakulok. Meg kell szokni az új embert, aki a dzsungelben vagyok.

Ki az az én, aki a dzsungelben él? Nem „tisztelt asszonyom”, nem címke, nem beosztás. Még csak nem is hivatás. Pesten valakinek a valakije vagyok. A szüleim gyereke. A barátaim barátja. Itt magam vagyok, annak csupa jó értelmében. Az az énem lakik a dzsungelben, aki folyamatosan fejlődni akar, jobb akar lenni. Aki úrrá akar lenni a gyengeségein. A félelmein. Az egóján. A felnőtt énem lakik a dzsungelben.

Szeretem azt az embert, aki a dzsungelben él.