Nem kell az El Caminóig elmenni – Beszélgetés Szalai Krisztával

– Miért éppen Lakatosné Jutka életét írtad meg?

– Mert hívott a története. Emlékszem, 40 fokban ültem az autóban, és időre mentem valahová, de nem tudtam elszakadni a rádiótól. Végighallgattam a vele készített egyórás riportot, sírtam és nevettem, alig kaptam levegőt a meleg kocsiban. Mérhetetlenül feltöltött. Azt éreztem, hogy ezt az embert, ezt a nőt meg kell osztani a világgal. Nem a borzasztó sorsa miatt – akkor még nem is tudtam minden részletet, a rádióból „csak” annyi derült ki, hogy pedagógus édesanyja intézetbe adta, és életében sokszor bántalmazták – hanem a belőle áradó életigenlés, a bölcsessége, a humora miatt. Már akkor magam előtt láttam, hogy a nézők feltöltődve fognak kimenni a róla szóló előadásról. Ez be is igazolódott: sokan mondják, hogy életerőt, energiát kaptak ettől a 27 éve hajléktalan nőtől, akinek borzasztóan nehéz élete volt – anyja elhagyta, apja megerőszakolta, első férje folyamatosan bántalmazta, férje családja becsapta, öt magzatát elveszítette, rákos volt, majd alkoholista, éveken át nem kapott munkát, pedig mindig is akart dolgozni –, de mindenből felállt. Annyira életképes, hogy 17 éve talált egy embert, aki beengedte a saját telkére, ahol kunyhót épített a párjával, és azóta is ott élnek az öt kutyájukkal.

– Tehát már akkor tudtad, hogy darabot szeretnél írni az életéből?

– Azt tudtam, hogy meg akarom ismerni, és meg akarom mutatni őt az embereknek. Ahogy lett rá időm, azonnal megkerestem. Három alkalommal összesen kilenc órát beszélgettünk. Az első alkalommal még nagyon racionálisan voltam jelen: kérdeztem, jegyzeteltem. Ő pedig mesélt: hol nevetett, hol sírt, hol üvöltött. A hajléktalanok kommunikációjában benne van egy iszonyatosan erős düh, a tehetetlenség dühe, és nekem meg kellett tanulni elfogadni azt, hogy Jutka öt centire tőlem az arcomba üvölt.

Ezt később az utcán is megtapasztaltam. Sokat fejlődtem, amíg rájöttem: nem rám, hanem a világra haragszik, és nem szabad félnem tőle. És arra is rájöttem, hogy ha beszélgetek vele, az neki is nagyon sokat tud segíteni.

A következő két találkozónk már irányított beszélgetés volt: én szavakat mondtam neki, és ő azokra reagált. A válaszai alapján raktam össze a darabot, a saját élményeimet is beleépítve. Három nap alatt írtam meg, csak úgy ömlött ki belőlem.

– A saját élmény az öt napos hajléktalanság volt.

– Már az első találkozás után tudtam, hogy ki kell mennem az utcára ahhoz, hogy hitelesnek tartsanak az emberek. A bőrömön érezve szerettem volna beszámolni arról, hogy mit él meg az, aki kiszorítottá válik – bármilyen ok miatt: hol kap kaját, hol tud aludni, hol tud WC-re menni. Megjegyzem, ez utóbbi napi több órás program volt. A parókámat nem vehettem le, nem akartam magam lebuktatni, így addig kellett járnom, amíg találtam ingyenes toalettet. Ami sokszor órákba telt. A paróka miatt nem jutottam be azokra a női hajléktalanszállókra sem, ahová egyébként mindenkit beengednek. Nem akartam lebukni a tetűvizsgálaton.

– Ez idő alatt találkoztál Jutkával? Ő segített abban, hogy túléld?

– Nem. Jutka nagyon elfoglalt: hajnalban kel, késő éjszakáig dolgozik – eleinte még fillérekért, most már kicsit jobban megfizetett munkában –, és még aktivistaként is tevékenykedik. Egyszer találkoztunk, amikor az utcán voltam, de elsőre nem ismert meg. Lementem a Kálvin téri aluljáróba, és kiírtam: „Beszélgetnél-e velem?”. Ő pedig kiírta magára: „Megölelnél?”. Jutka szkeptikus volt, nem hitt a dologban, azt mondta, hogy senki sem fog odajönni. Egy darabig így is volt, de aztán hirtelen „beindultunk”.

– Mitől?

– Mert bevonzottuk.

Arra jöttem rá akkor, hogy a társadalom mindkét felét tanítani kell és érdemes.

A többségit arra, hogy elhiggyék: többre képesek a napi rutinnál, képesek rászánni időt arra, hogy beszélgessenek egy elesettel, odafigyeljenek másokra, mert az nem leszívja, hanem feltölti őket. Én is ezért vagyok képes ennyifelé létezni, mert az elfoglaltságaim – beleértve a sérültek elfogadásáról szóló programomat – nem elveszik az energiámat, hanem rengeteget adnak.

– Nem lehet, hogy ez elsősorban a befogadón, azaz rajtad múlik? Mert nyitott vagy és kapni akarsz?

– És mert észreveszem, mi a szép benne? Lehet, de szerintem ezt mindenki más is megteheti.

Részlet a „Maradjunk annyiban” című darabból

– És mire érdemes tanítani a társadalom másik felét?

– Az elesetteket is abban kell segíteni, hogy elhiggyék: többre képesek, többet érdemelnek. Például egy emberi szót. És ha ebben segítjük őket, akkor ők is megnyílnak. Velünk is ez történt. Az emberek odajöttek hozzánk, beszélgetni, megölelni, vacsorát hoztak. Úgy beindult a Kálvin téren az élet, hogy körülöttünk mindenki nevetett, boldog volt. Ilyen szép dolgok történtek attól, hogy megnyitottuk ott a teret, és nemcsak a szomorúságot látták az emberek a hajléktalanokban, hanem a nyitottságot is.

– Azért nemcsak ilyen pozitív élményeid voltak az utcán.

– Az első két nap után nagyon mély depresszióba estem. Most már tudom, hogy aki valóban ki van zárva az utcára, annak nagyon nehéz a depresszióból talpra állnia, vagy akár csak egy lépést is megtennie. A hajléktalanok persze segítik egymást, összekapaszkodnak, párokban és csapatokban élnek. Nekem is gyorsan került két-három „udvarlóm”. Engem a Kálvin tériek fogadtak be: amikor lementem, odajött hozzám az egyik hat éve hajléktalan férfi, és azt mondta: látja, hogy új vagyok, majd ők segítenek és megvédenek. Később én mentoráltam őt, munkához segítettem, ahogy másokat is.

– Viszont – ahogy magad mondtad – ez az összekapaszkodás „konzerválja” is a helyzetüket.

– A hajléktalan úgy éli meg, hogy a körülötte lévő sorstársai a családja. Ebben szocializálódik, és csak ahhoz ért, hogy ott hogyan kell életképesnek lenne. Ezért is nagyon nehéz visszavezetni a munka világába azt, aki már nem hiszi el magáról, hogy erre képes. Nem mindenkinek van erre szüksége, de aki több éve kint él az utcán, annak nagy valószínűséggel ebben is segíteni kell. Aztán ott a hideg. Most megint krízisidőszak van, a nagy hideg megtizedeli őket. Ha nem most halnak bele, akkor pár év múlva.

Igaz, hogy szereztem munkát jó pár hajléktalannak, de meg kellett értenem: a legtöbben nem tudnak az utcáról, egy szatyorral besétálni egy munkahelyre, és szétfagyott testtel munkát vállalni.

– Először tehát a lakhatást kellene megoldani, aztán a munkavállalást.

– Igen. De azt sem mindegy, hogyan! Egy lakást fenn is kell tartani, és egy hajléktalannak további segítség nélkül ez nem megy. 32 000 regisztrált hajléktalant – ennél a valóságban sokkal több van, akikről nem tudunk, akik erdőkben, barlangokban élnek – nem lehet „csak úgy” lakáshoz juttatni. De vannak lehetőségek. Jutkát például aktivistaként meghívták Prágába és New Yorkba is, és az előbbiben megtapasztalhatta, hogy nincsenek hajléktalanok. Szervezett hajléktalan, koldusmaffia van, de az más. Prágában ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy a prágai önkormányzat felajánlott nekik saját vagy bérelt lakásokat, hármasával összeköltöztette őket, kötelezővé tette a munkakeresést és az előtakarékoskodást, és segítik őket visszajutni a munkába, az életbe.

– És Magyaroszágon?

– Nálunk nem jelentkezhet munkára az, akinek nincs lakcímkártyája. És mivel a hajléktalanoknak nincs, így nem kaphatnak munkát. Jutkának hét évig nem adtak munkát a Haller utcai hivatalban – ahol a főváros területén élő, bejelentett lakcímmel nem rendelkező, hajléktalan ügyfelek foglalkoztatási és ellátási ügyeivel foglalkoznak. Konyhába azért nem vették fel, mert nem volt foga. Amikor a Város Mindenkié Mozgalom segítségével beperelte a Haller utcai hivatalt, közmunkára kötelezték. Most fél évig közmunkás. Ezzel őt gyakorlatilag tönkreteszik, mert így csak 52 ezer forintot kap, és közben nem tud olyan munkákat vállalni, amiből meg is tudna élni. A közmunkaprogram amúgy is ezer sebből vérzik, és rengetegen visszaélnek vele.

– Az előadásod révén viszont nálunk is elindult több kezdeményezés.

– Ezek mind civil kezdeményezések. Egy fogorvossal, dr. Bodrogi Attilával az Utcáról lakásba mozgalom keretében összegyűjtöttünk egy mobilházra valót. Soroksáron helyezik el, ahova nyáron majd beköltözhet pár hajléktalan. Egy másik nézőnk, Novák András arra gyűjtött pénzt, hogy kibéreljen egy lakást három hajléktalan férfi számára, akiknek munkát is szerzett, és akiket egy éven át „nyomon követ”, mentorként. Tevékenységét a Vissza közénk – kiút a hajléktalanságból című Facebook- oldalon lehet követni. Ezekbe a kezdeményezésekbe bármikor be lehet szállni. Aki segíteni akar a hajléktalanokon, keresse meg őket vagy akár engem. Egyébként mindegyik előadás jótékony célú volt: az első bevételéből fogsort készíttettem Jutkának, és folyamatosan egy-egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítványt támogattunk.

– A segítségnyújtás tehát eredetileg is célod volt?

– Akkor még nem tudtam, hova vezet mindez, mivel nem volt tapasztalatom az utcán élésről. Nekem az az öt nap az El Camino volt. Azóta is mindenkinek mondom: aki nagyon keresi önmagát, aki fejlődni akar, menjen ki az utcára, nem kell az El Caminóig elmenni. Ugyanúgy indultam ezzel az előadással, mint a tíz évvel ezelőtt indított Kapcsolda programommal. Akkor a sérült gyerekek családjainak szerettem volna erőt adni, hogy lássák: nincsenek egyedül, a társadalom nyitott feléjük; és ehhez a legegyszerűbb megoldást választottam: „egészséges” iskolák látták vendégül a sérült gyerekeket.

A program által kiderült számomra, hogy bizony az „egészségeseknek” kell a legtöbbet segíteni. Mindenki álarcot hord, még a gyerekek is, egymás előtt folyton szerepelnek, de ha megismerik egymást, a legtöbbről – a menő diákról, a szigorú tanárról, a kezelhetetlen gyerekről – kiderül, hogy nagy szíve van.

Megismerték és megszerették egymást – az „egészségesek”. A Maradjunk annyiban előtt sem tudtam, hova jutunk el.

– És hova jutottatok el?

– Az előadás alatt és után rengeteg férfit láttam sírni, többeket én ölelgettem, vigasztaltam a végén. Sok mindenről szól az előadás, de elsősorban az önelfogadásról. Akkor vagyunk képesek másokat szeretni, ha magunkat elfogadjuk és szeretjük. Az előadás előtt kértem, hogy a nézők jöjjenek fel a színpadra és rendezzék be azt a hozott cuccaikkal. Mindig a fiatalok jönnek fel, idősek kevésbé. Legutóbb három fiú volt, 15-16 év körüliek, nagyon örültem nekik. Sok iskolába elvisszük az előadást – most is nyolc helyre megyünk a következő három hét alatt –, és az ottani előadások után is rengeteg szívszorító jelenetnek vagyunk a tanúi. És ahogy már említettem, ugyancsak fiatalemberek segítenek a hajléktalanok lakásügyeiben is. Ami példaértékű a férfiak számára.

– Hova jutott el Jutka? Hisz nemcsak a fogát kellett rendbe tenni…

– Jutka csak a harmadik beszélgetésünkkor mondta el, hogy mit tett vele az édesapja. És azonnal meg is bánta, hogy elmondta – pontosan úgy, ahogy én is elmesélem a nézőknek, és azonnal meg is bánom. Ő azt kérte, hogy ezt ne tegyem bele a darabba, én mégis beletettem, mert tudtam, hogy minden későbbi sebe ebből a bántalmazásból ered, és csak így gyógyulhat meg belőle. Egyszer egy iskolás néző megkérdezte: ilyen életúttal nem gondolt már öngyilkosságra? Jutka válasza az volt, hogy igen, de nem a hajléktalansága alatt, hanem az édesapja és a férje bántalmazásai kapcsán. A bántalmazott gyerekkorúak egész életükben – Jutka 63 évig – folyamatosan vonzzák a bántalmazást. Rájuk van írva, hogy bántották őket, és ezt sokan kihasználják arra, hogy újra bántsák őket. Ebből a helyzetből kikerülni, meggyógyulni egyedül nem lehet. Amikor az első előadáson, a sajtóbemutatón szembesült azzal, hogy nem hagytam ki belőle az apját, zokogva kirohant a teremből. Azóta is a legtöbbször még mindig elsírja magát, mert még mindig szégyenérzete van, de már látni, hogy gyógyul. Az előadásnak és a metoo kampánynak is köszönhetően már tud róla beszélni – nemcsak az előadáson, hanem más fórumokon is, bár még mindig nem tudta felmenteni magát. Ez hosszú és fájdalmas folyamat, amelyben az a rengeteg szeretet, amit kap – a nézők, a diákok megölelik, gyűjtenek neki – mind gyógyítja őt. Ahogy a nagyszerű képességei miatt – ha nem hagyja el gyerekkorában az anyja, valószínűleg most sikeres ügyvédnő lenne – sok segítséget kapott élete során is, és ezek mind segítettek neki kijönni az olyan súlyos helyzetekből, mint a rák vagy az alkoholizmus. Az előadással pedig egy másik sebét, a legmélyebbet gyógyítjuk.